Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1963-05-30 / 22. szám

Thursday, May 30, 1963 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 3 “Eladva ócskavasnak” A kelet-angliai Norfolk megyében, Shouldham község iskolájában az évszázad legkülönösebb és talán legdrámaibb árverésének 80 részvevőjét ál­lították egy sebtében összehívott bíróság elé. A vádlottak az előző napon a szomszédos Swaffham városka piacán, nyilvános árverésen dobra verték az angol atombombázó légierő egyik közeli tá­maszpontját, minden felszerelésével együtt, bele­értve az ott állomásozó, Vulkán mintájú légikö­teléket, a támaszponton tárolt hidrogénbombákat, rakétákat, jelzőberendezéseket és még a tiszti kantint is. A több százmillió fontba kerülő va­gyontárgyak kikiáltási ára általában nem halad­ta meg a fél pennyt, és végül az atomleszerelési mozgalom árverezői — a “megvásárolt” támasz­pont ellenértékeként — összesen 54 font 10 shil­linget fizettek be a “háború a nyomor ellen” moz­galom céljaira. A váratlan aukció lezajlása után, a Százak Bi­zottságának kelet-angliai és londoni titkára, Pe­ter Cadogan és Michael Harwood vezetésével, az uj “tulajdonosok” 400 főnyi tüntető kíséretében megindultak a marhami légi támaszpont irányá­ba, hogy birtokba vegyék szerzeményüket, és ki­tűzzék rá az “Eladva ócskavasnak!” feliratú táb­lájukat. A tüntetőket katonák, csendőrök, rendőrök és vérebek fogadták a szögesdrót sövénnyel bekerí­tett támaszpont körül. Összetűzésekre került sor a szögesdrót sövényt megi’ohamozó tüntetők és a hatóságok között. A birtokbavétel-kisérlet 80 em­ber őrizetbe vételével ért véget. A dokkmunkásokra előnyös az automáció (Folytatás az első oldalról) léssel ennél sokkal többet lehetett volna teljesí­teni. Ott, ahol alkalmaztak uj felszerelést, a szak- szervezet nem engedte meg, hogy munkásokat elbocsássanak és ilyen helyeken sokszor felváltva dolgoztak, mig a többiek tétlenül álltak. A rakodómunkások azonban belátták azt, hogy a gépesítést nem lehet megakadályozni és miért is akadályozzák meg? Nem a gépek okozzák a bajt, hanem az, hogy kinek okoznak kárt és kinek hasznot. A dokkmunkások elhatározták, hogy ők is akarják az automáció előnyeit élvezni és ezért a hajóstársaságok szervezetével olyan szerződés­ben egyeztek meg, amely sokkal több szabadságot ad az alkalmazóknak gépesítésre és termeléke­nyebb munkabeosztásokra, de ugyanakkor a munkásoknak nagy előnyöket garantál. Az 1960- ban kötött szerződés értelmében az alkalmazók 62 millió dollárt fizetnek be a szerződés tartama alatt — mely 1966 júliusáig érvényes —, olyan alapra, amelyből a munkások 62 éves korukban fizetett nyugdíjba mehetnek és egyúttal az alap azt is garantálja, hogy a rendes alkalmazottak fizetése a 35 órás heti fizetésnél nem lesz ala­csonyabb, még ha az uj felszerelés többet is tel­jesít. Ezenkívül még a szerződés védelmet ad a munkásoknak a túlságosan megerőltető, a veszé­lyes és a túlfokozott tempóban való munka ellen. A hajóstársaságok is jól járnak evvel a szer­ződéssel. Mint az adatok mutatják, 1961-ben 1 millió 500 ezer munkaórával többet tudtak telje­síteni, mint az előző évben, decára annak, hogy a munkásfizetések nem csökkentek. Ezt a nyereséget az uj felszerelésnek köszönhetik. Szer­vezetük, a PMA szószólója örömmel jelentette, hogy az azelőtti költséges eljárások helyett most csökkentették a rakodási kiadásokat és egyre termelékenyebb teljesítményt várnak. Azelőtt na­pokig tartott egy hajó megrakodása, amit most órák alatt elvégeznek. Ez azt eredményezi, mint­ha több hajót bocsátanának tengerre. Harry Bridges, az ILWU vezetője gyakran tárgyal a hajóstársaságok szervezetével és éber szemmel őrködik azon, hogy a további technoló­giai fejlemények a munkásoknak is jobb életet biztosítsanak. A U.S. 800,000 dollárt kap a Westinghouse-fól A kormánynak a Westinghouse Electric Corp. elleni perét bíróságon kívüli megegyezéssel fe­jezték be. Az 1961-ben megindított perben a kor­mány avval vádolta a társaságot, hogy a sokmil­liós kormányrendelésnél törvényellenesen magas árakat számított. A Westinghouse beleegyezett, hogy megfizeti a megállapított összeget, amiben a kormánnyal kiegyezett. A newyorki színházak óriási veszteséget szenvedtek Az elmúlt színházi idény 5.5 millió dollár vesz­teséggel végződött. A befektetők és szinháztulaj- donosok különféle okokat tulajdonítanak a rend­kívüli rossz szezonnak, mint az adókedvezmények megvonása, a tőzsdekrizis, az ujságsztrájk, a mo­Nemrégiben szűkszavú jelentést olvastam ar­ról, hogy hetenként 200—300 menekült érkezik Nyugat-Németországból a Német Demokratikus Köztársaságba. A jelentés szárazon csak a tényt közölte, semmit sem mondott arról, kik jönnek át a határon: fiatalok vagy öregek, férfiak, avagy asszonyok. S hogy milyen belső feszültségek, va­júdások késztették őket az elhatározásra: uj élet kezdésére. Milyen rugók mozgatták cselekedetei­ket: politika, elv, meggyőződés; vagy csak egy­szerű, mindennapi emberi dolgok? . . . Blankenfeldében, Berlin határában, az észak felé vezető országút mentén van egy menekült- tábor, ahogy itt nevezik, “Aufnahmeheim” (fel­vevőotthon) a Nyugat-Németországból és Nyu- gat-Berlinből menekültek első állomása. Emberek, egyszerűen csak emberek ... A tábor vezetői a száraz, hivatalos ügymenettel kezdik. A határról a táborba szállítják a menekül­teket, felveszik adataikat, s átesnek az orvosi vizsgálaton, megkapják a szobáikat, ha szükséges segélyt is. Majd ha már kipihenték magukat, a terveikről beszélgetnek velük. Hivatásukban akar nak-e elhelyezkedni, s hol, az NDK melyik váro­sában? Ha mindezt tisztázták, Írnak az érdekelt kerületi tanácsnak, ez aztán munkahelyet keres a menekülteknek, lakást biztosit nekik, s erről értesíti a tábor vezetőségét. A menekültek ekkor megkapják a munkahelyüknek s az uj otthonuk­nak a címét, útiköltséget és zsebpénzt, a szüksé­ges igazolványokat, s elindulhatnak a táborból. Az egyik szobában a nyugat-berlini Khoen há­zaspárral beszélgetek. Az asszony szüleinek a ro­konai a demokratikus Berlinben élnek, ő kamasz­lány korában, tizenkét évvel ezelőtt szökött át Nyugat-Berlinbe, ott ismerkedett meg a férjével, összeházasodtak, két gyermekük született. A férfi gépkocsivezető volt, az asszony néha, ha a gyerekektől elszabadulhatott, éttermek konyháin mosogatott. Nem tudtak zöld ágra vergődni. Az egész élet más itt ... — Ideáiról jöttek a levelek — meséli az asszony —, s láttuk, hogy a család többre vitte, mint mi. Ingeborg, az unokahugom, már bútort szerzett, kiruházkodtak, pedig utánunk házasodtak össze. Mondtam a férjemnek, menjünk át, talán mi is többre visszük. Szülei már meglátogatták, és boldogak, hogy átjöttek. De érezni az asszony szavai mögött még a bizonytalanságot: mit hoz a jövő, hogyan bol­dogulnak majd, teljesednek-e a reményeik? Min­den olyan kusza és zavaros még. — Sok mindent meg kell tanulni itt, uj dolgo­kat. Az emberek, az egész élet más, mint odaát. A férjemnek azt mondták, hogy tanulhat. A gye­rekek elmehetnek a napközibe. Az orvos a vizsgá­latnál talált valami bajt a vállamban, ami még a gyerekkori angolkóromból maradt vissza, pedig nem is panaszkodtam neki, és már gyógyítják is. Az élelmiszer, a lakás, a villany jelentősen ol­zi népszerűsége, a magas jegyárak, de a legfőbb okát abban látják, hogy a bemutatott színdara­bok rendkívül alacsony színvonalnak.” A közönség a másodrendű színdarabokra egyre kevésbé haj­landó pénzt költeni. Már túl sokszor becsapódtak”, mondotta az egyik színházi benfentes. ÖTVENKÉT pár közös esküvőjét sugározta a legnagyobb japán televiziótársaság az egyik nép­szerű miisorszám 200. adásának alkalmából ren­dezett ünnepség során. KIHIRDETTÉK AZ ÍTÉLETET Heuser volt SS-Hauptsturmführer koblenzi bünperében. Heu­ser, aki az utóbbi időben a Rajna Pfalz-i bűnügyi rendőrség főnöke volt a második világháború ide­jén Minszkben tömegesen végeztetett ki szovjet állampolgárokat. A több mint 30 ezer szovjet ál­lampolgár meggyilkolásában vétkes Heusert a bíróság tizenöt évi fegyházra Ítélte. csóbb, mint odaát — sorolja kapkodva benyomá­sait. Feltűnő, hogy akárhány menekülttel beszélge­tek, egyik se mond politikai jelszavakat, senki sem tetszeleg a politikai üldözött szerepében. Hét köznapi élettörténeteket mondanak el tárgyilago­san. Beszélnek a viszonylag magas nyugatnémet életszínvonalról is, amelynek “áldása” azonban egyáltalán nem mindenkinek adatik meg, szól­nak a magas lakbérről, az adókról, az árak emel­kedéséről, a bizonytalanságról. Mégis, az egysze­rű emberi történetek mindegyike “politikai” té­ma. Talán a leginkább azé a Wittenberg környéki öreg paraszté, aki 50 éves fejjel, a termelőszövet­kezet elől szökött át, a feleségével együtt, s vas­úti pályamunkás lett Nyugat-Németországban, a felesége meg háztartási alkalmazott. Vissza a szövetkezetbe — Jártam a vasúti töltéseket — meséli —, s vertem a követ a talpfák alá. Néztem kétoldalt a szántóföldeket, a sürgő-forgó parasztokat, a sár­ga gabonatáblákat, és fájt a szivem utánuk. Nem tudom, mit adtam volna érte, ha az otthoni föld­ből egy tenyérrevalót szétmorzsolhatok az ujja- im között. A fiam itt maradt, nem jött velünk. Elvégezte az iskoláit, és argonómus lett a falu­nak a szövetkezetében. Irta a leveleket, rokonok­ról, barátokról, az öreg házról, a gyarapodó, bol­doguló szövetkezetről. A leveleket fájdalommal olvastam. Legutolsó levelében aztán azt irta, hogy nagyon felszaporodott a szövetkezet növendék- állat-állománya. Uj istállót építettek, s csak úgy odavetye megjegyezte: “Tudod, apám, ez éppen neked való dolog lenne.” A pohár' kicsordult. Mondtam az asszonynak: egy butaságért ne szenvedjünk vénségünkre. Összepakoltunk és ha­zajöttünk. Várom a felvételemet -a szövetkezetbe. Ha felvesznek — megígérték —, a fiam kocsival jön értünk. Akkor megnézem azt az uj istállót... Kétheti tábori élet után elhagyják a menekül­tek Blankenfeldét, s szétszóródnak az ország kü­lönböző tájékain. De nem szakadnak el a “felve­vőotthontól.” Ez volt az első állomásuk, s innen indultak el az uj életbe. A tábor vezetője Íróasz­talából, nagy köteg levelet és képeslapot szed elő, elém rakja. Találomra néhányat kihúzok belőle. A Gross család Parchimból küld üdvözletét: “Jól megy sorunk, segítenek is az itteniek, küldjük a legközelebbi levélig üdvözletünket és köszönetün- ket.” Artur Jodlank Magdeburgból írja az első benyomásokról a beszámolóját: “Kedden meg­kezdtem a lakatosmunkát az Ernst Thälmann- üzemben. A kerület vendégházában kaptam szép szobát, itt lakom négy hétig, akkor kapom meg a lakásomat. Ne okozzon gondot a sorsom, nagyon jól érzem magam.” A tábor vezetői válaszolnak, s mint jó barátok állnak mellettük akkor is, amikor már régen ki­léptek a blankenfeldei tábor kapuján. Ez rejlik a szófukar jelentés mögött: emberi sorsok, uj útválasztás s számokban ki nem fejez­hető érzések... K. L. AZ ÉREM MÁSIK OLDALA, AVAGY AMIT A POLGÁRI SAJTÓ NEM IR MEG *t/WA/WV\AW/\/\AAA/>AA/VVA/\/\/\/SnA/\/VWW\/W\/MW/\/W»A^/\AAA/V\AIVA^/V/\A/VA/\/>/\/\/\/\/\/\A/\A/\AAAA»»A/\AAAAAA^<»A/\llV\/\/\/\A/\A/\/\WA/WA#V/\AAAA/\A/\/\AAA#\A/\/WWW»W Nagy Keleti Népünnepély New Yorkban! Junius 16-án, vasárnap egész nap a Castle Harbour Casino-ban (volt Zach Park), 1118 Havemeyer Avenue, Bronx, N. Y. — Finom ételek és italok. Councilor foglalkozik a gyermekekkel. — Szép bazársátor. — “Forog a kerék”. — Door prize. — Belépődíj előreváltva csak $0 cent, a pénz árnál 75 cent. Legyünk ott mindannyian! *'* +É&* rti, fV'.qj '.«■'itU i JMmrt ői r*. ?,); Km. : k.AVr .u> •<

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents