Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-16 / 20. szám
1 "4___________________________________________AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, May 16, 1963 DUBINSKY BIRODALMA Elnyomják a nem-fehér dolgozókat a konfekcióiparban. A szakszervezet vezetősége nyíltan a faji megkülönböztetés ellen foglal állást, de ugyanakkor akadályozza a néger és porto-ricói munkások érvényesülését. Az International Ladies Garment Workers Union (ILGWU) már régen a néger szervezetek támadása alatt áll faji megkülönböztetést alkalmazó politikája miatt. Az ILGWU persze erélyesen tiltakozik az ellene felhozott vádak ellen, ahogy ez már történni szokott, de nem tudja tényekkel alátámasztani védekezését. Azt a nagyszámú négert és porto-rikóit, aki a saját bőrén érzi a megkülönböztetést és háttérbe szorítást, nem győzhetik meg Dubinskynek és társainak kenetteljes kijelentései. Az ILGWU néger és portorikói tagjai nagyon jól látják, hogy mi megy végbe a szakszervezeten belül. Nap mint nap tapasztalják, hogy ha egy szakmailag képzetlen fehér nő jön be a konfekció üzemek valamelyikébe, akkor a főnök rendszerint megkéri a gyakorlott munkásokat, hogy tanítsák be az újonnan jöttét a szakmába. A színes dolgozók nagyon jól tudják, hogy ha ugyanez velük történik, akkor éveket kell eltölteniök egy szakszervezethez nem tartozó üzemben, ahol alaposan kihasználják őket a szakma elsajátítása cimén. A szakszervezet nem terjeszti ki hatáskörét arra, hogy nem-fehér alkalmazottaknak szakmai kiképzést nyújtson. Azt sem tagadhatja senki előttük, hogy' még a teljesen néger, vagy portorikói munkásokból álló üzemekhez kiküldött szakszervezeti megbízottak is mind fehérek! Sőt, a Puerto Ricoban működő két ILGWU local, a 600-as és 601-es, amelynek tagjai teljes egészében spanyolul beszélő helybeliek, szintén egy amerikai fehérnek, Jerry Schoen-nek a vezetése alatt állnak, aki korábban a local 62-es business agent-je volt. Ez a kinevezés 8,500 portorikói munkásnak a teljes semmibevevését jelentette, mert őket senki nem kérdezte meg, hogy ki lesz a szakszervezetüknek a vezető tisztviselője. Sehoen kinevezését Dubinsky teljesen önkényesen intézte, annak ellenére, hogy a többi szakszervezet élén — amelynek központja az Egyesült Államokban van és fiókja Puerto Ricoban működik — helybeli igazgatók és tisztviselők állnak, Dubinskynek ez az intézkedése is elárulta, hogy egyáltalán nem teszi magáévá a modern amerikai szakszervezeti mozgalom eszméit és célkitűzéseit. Ki kerülhet he az ILGWU vezetőségébe? A konfekcióiparban működő szakszervezetnek 45b,ÖOO tagja van, akik közül kb. 130,000 a néger és jtortorikói. Ez tehát azt jelenti, hogy az ILGWU tagságának közel egyharmada érzi a hátrányos megkülönböztetést. Ennek a tömegnek nincs szava a szervezet vezetésében. Különösen a new- yorki szervezetekben igen visszás a helyzet, ahol a munkások 52 százaléka nem-fehér. Milyen előfeltételek szükségesek ahhoz, hogy valaki az ILGWU vezetőségébe bekerüljön? Ahhoz, hogy valakit elnöknek vagy főtitkárnak lehessen jelölni, a konvenció tagsága szükséges. Ez a feltétel mindjárt lecsökkenti az esélyesek számát ezerre a 450,000-ből. Ezenkívül a jelöltnek legalább tiz éves szakszervezeti tagsággal kell rendelkeznie és még azt is megkívánják, hogy legalább öt éve a szervezet tisztviselője legyen. Tehát a fizetési listán szereplők közül kerülhet csak ki a legfőbb irányitó. De nemcsak az elnöki és a főtitkári hivatal eléréséhez szükségesek a szigorú előfeltételek, hanem a Központi Igazgatóságba való bejutást is alaposan körülbástyázták. A konvenció tagja kell, hogy legyen, aki erre a hivatalra pályázik, öt éves tagságot írnak elő a számára és hároméves fizetett tisztviselöséget kívánnak meg tőle. A fizetést nem huzó tisztviselők tehát a Központi Igazgatóság tagjai közé sem kerülhetnek be. A legutóbbi két ILGWU konvenció folyamán kiderült, hogy a 450,000 tagból kevesebb, mint 300 alkalmas az előirt feltételek alapján arra, hogy a Központi Igazgatóság tagjainak sorába jelöljék. Azok pedig, akiket az elnökségre és főtitkárságra jelölhetnének, még kétszázan sincsenek. Százalékban kifejezve ez azt jelenti, hogy a Központi Igazgatóság tagságára csak a munkások egy százalékának kevesebb mint 1/15 része jelölhető és az elnökségre vagy' főtitkárságra az egv százalékának kevesebb mint 1/20 része. Csak a. vak nem láthatja ezután, hogy' az ILGWU vezető/ égébe bejutni egy egyszerű tagnak ugyanolyan nehéz, mint egy polgárnak vagy parasztnak bekerülni az európai arisztokráciába. Dubinsky remekül kiépítette a maga bürokratikus dinasztiáját. Neki ez valóban jó, csak a tagság széles tömegeinek hátrányos. Különösen hátrányos azonban a színes dolgozókra nézve. Ezek közül csak 4 vagy 5 felel meg a Központi Igazgatóságba való jelölés feltételeinek és azoknak a száma pedig, akiket elnöknek vagy' főtitkárnak jelölhetnének közülük, a nullával egyenlő! A konfekcióipar szakszervezetének a vezetősége nem akarja felismerni azt a letagadhatatlan tényt, hogy New Yorkban a régi fehér tagság egyre jobban apad, mig a négerek és portorikóiak jelentősége és száma egyre jobban növekszik. A vezetőség politikájából következik, hogy a színes munkásoknak nem adnak lehetőséget arra, hogy szakmájukban fejlődjenek és a szabóiparban ma- gasszinvonalu képzettséget nyerjenek. A fehéreknek megadták ezt a lehetőséget annakidején, mikor még ezek kezdték tömegesen elsajátítani a szakmát. Ha ezek kihalnak, nem lesz megfelelő számú utánpótlás és az egész konfekcióipar meg fogja sinyleni a jelenlegi vezetőség faji előítélettől terhes politikáját. New York Munkaügyi Osztálya Kutató Intézetének a jelentése szerint, 1960-ban a nem-fehérek alkották a munkavállalók 21 százalékát. A Várostervező Hivatal számítása szerint, 1970-ben a portorikóiak és nem-fehérek a lakosság 30 százalékát fogják képezni. Az ILGWU vezetősége mind ezt figyelmen kívül hagyja és továbbra is a fehér felsőbbrendűség politikája alapján irányítja a szervezet ügyeit. Dubinsky támogatói azzal érvelnek, hogy' azért nem lehet a nem-fehéreket a jobban fizetett állásokba helyezni, mert nincs szakmai tudásuk. Ehhez még azt is hozzá szokták tenni, hogy a nemfehérek a felelősek saját sorsukért, mert nem mentek iskolába, hogy jártasságot szerezzenek a szakmájukban és nem fejlesztették ki a képességüket a továbbtanulásra. Ezen a téren tehát már Eilender szenátor és a többi déli fajvédő felfogásához jutottak el, aki azt állította, hogy' az afrikaiak nem képesek önmaguk kormányzására. Eilender szenátor kijelentése méltán keltett hatalmas felzúdulást szerte a világon. Aki még nem vesztette el tárgyilagosságát a dolgok megítélésével kapcsolatban, az nagyon jól tudhatja, hogy a tanulás az főleg lehetőség kérdése. A munkásvezéreket valószínűleg nem nagy'on izgatja a jövő, mert ők már biztosították a maguk megélhetését. Ha nem is lesznek százezrek urai, de biztosan nem fognak koplalni. De mi lesz az elárult munkássággal ? Ezeket minden nap eladják. A legjobb példa erre az NAACP országos titkárának, Herbert Hillnek a jelentésében megemlített Haffkine-eset. A Haffkine Company egyik “izzasztó” üzemében dolgozó munkások kétnapos sztrájkba kezdtek, hogy' a szakszervezet rájuk is kiterjessze hatáskörét. Ezeket a munkásokat fokozatosan átirányították a Toy and Novelty Workers Unionhoz, annak ellenére, hogy' az II GWU csak nemrégen kötött szerződést a Haffkine Co. összes alkalmazottainak beszervezésére. A tiltakozó munkásoknak kijelentették, hogy mindegy, melyik szakszervezethez tartoznak. Viszont mindenki tudja itt Amerikában, hogy a szakszervezetek között óriási különbségek állnak fenn. Ugvlátszik még mindig nem szűnt meg az emberek árucseréje, hiába mondták ki ennek eltörlését ebben az országban. 100 évvel ezelőtt. A szakszervezetek által elhanyagolt, rosszul fizetett munkások okozzák a fő problémákat az amerikai nagyvárosokban. A nyomornegyedekbe kényszeritett tömegek között terjed a kábítószerek használata és itt van az ifjúsági bűnözés melegágya. Ha a szakszervezetek nem változtatnak jelenlegi diszkriminációra épülő politikájukon és nem harcolnak a rosszul fizetett munkások életszínvonalának az emeléséért, akkor a súlyosabb gazdasági bajok alapjait vetik meg. A rosszul fizetett munkások között feltűnően nagy helyet foglal el az ILGWU tagságának egy jelentős része. A konfekcióipar viszont a legtöbb emberi munkaerőt foglalkoztató ipar New Yorkban. Ha ebben az ioarágbau alacsonv a jövedelem, akkor ez döntő módon hat ki az egész város kereseti színvonalára. A statisztika szerint New Yorkban a férfimunkásók átlagkeresete évi 4,396 dollár. A nem-fehér férfiak évi átlagkeresete viszont csak 3,336 dollár. A fehér férfiak tehát évente átlagosan 30 százalékkal többet keresnek, mint szines társaik. Ez a helyzet — legalább is New Yorkban — katasztrófális következményekkel járhat a gazdasági élet egészére. Az ILGWU-nak — csakúgy mint a többi szak- szervezetnek is —, felül kell vizsgálnia faji megkülönböztetésre épülő politikáját és egészséges alapra kell helyeznie a viszonyt néger és fehér dolgozói között. Az ILGWU jelenlegi vezetősége kettős politikát folytat. Nyíltan az integráció és a faji egyenlőség bajnokaként lép fel az országos politikában és adójából levonható nagy' adományokat nyújt az NAACP-nek, a CORE-nak és számos más olyan egyesületnek, amely az emberi és polgári jogokért küzd. De ugyanakkor saját szervezetén belül nem támogatja szines tagjait emberséges bérek kiharcolásában. Pedig ezek az emberséges bérek fellendíthetnék a nem-fehér tagság munkakedvét és tanulásvágyát, ami előre- vihetné őket az érvényesülés utján. Ez az uj erő uj lendületet vihetne bele a konfekcióipar eler- nyedő szervezeti életébe és áttörhetné a bürokrácia jelenlegi gátjait. De hol lenne akkor az ILGWU jelenlegi vezetősége...? . . . Valószinüleg ezért nem sietnek Dubinskyék a szines munkások munkabérének és munkakörülményeinek a megjavításával. Emlékezés Székely Mihályrél Amikor halálhíre megérkezett, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy mindenki, aki valaha is hallotta csodálatosan zengő, szép kulturált hangját — megdöbbent és képtelen volt elhinni, hogy Székely Mihály, a világhírű magyar operaénekes nincs többé, ő volt valójában a magyar zenekultúra egyik “utazó nagykövete”, akinek nagy' művészetét az egész világon ismerték és elismerték, akinek szereplése ünnep volt bármely operaszinpa- don Európában, aki művészetével és egész emberi magatartásával, lényével hirdette a magyar nép kultúráját. Mi, amerikai magyarok különösen becsültük és szerettük Székely Mihályt, aki több alkalommal vendégszerepeit a newyorki Metropolitan Opera színpadán és a második világhábonit követő években sokáig tartózkodott körünkben. Nem csak azért szerettük, mert művészetével felejthetetlen perceket szerzett mindenkinek, akinek drága a muzsika, hanem rendkívül emberi szeretetreméltó egyénisége miatt is közel állt hozzánk. Székely Mifidenütt ismert volt az opera terén és egész természetes, hogy minden lehetősége meg volt, hogy állandóan itt maradjon és csak látogatóba menjen haza, de ő minden kérésre, rábeszélésre azt válaszolta, hogy “soha nem hagyom el Magyarországot, ahol évekig toronyban rejtegettek, hogy' megmentsék az életemet, ahol a magy'ar nép szeretete védett meg.” Amerikából való távozásakor az itteni progresszív magyarok gyönyörű bankett keretében búcsúztak tőle; akkor még nem tudtuk, hogy — sajnos — örökre. Bár feltétlenül igaz az idézet, hogy “a művész hazája széles e világ”, Székely Mihály ezt olyképpen értelmezte és valósította meg, hogy mint a Magyar Állami Operaház tagja és a Magyar Népköztársaság dédelgetett és többszörösen kitüntetett kiváló művésze, csupán az év csak egy kis töredék részében volt külföldön, igazi munka- területe a magyar Operaház színpada volt. A magyar közönség végtelenül szeretette, szinte rajongott érte. Aki a két utóbbi évtizedben Magyarországon járt, az tudhatja, hogy a színházi közönség milyen óriási változáson ment keresztül. A magyar gyári munkásnak, irodai alkalmazottnak operabérlete van és rendszeres operalátogató. Tudomásunk van arról, hogy Székely Mihályt ezres tömegek kisérték utolsó útjára Budapesten, köztük munkások tömegei, akiknek énekelt, akikhez maga is kijárt énekelni a gyárakba, hivatalokba kulturelőadásokra. Székely Mihály halála óriási vesztesége a magyar kulturális életnek és a magyar társadalomnak. Nehéz elképzelni, hogy soha többé nem hangzik fel Székely Mihály ajkán a csodálatosan s7én Mozart áriák sorozata, nem halljuk tőle többé Omint, Sarastrot. Bánk Bánt és Fiilöp király áriáját és nem énekli többé a gyönyörű magyar dalokat. Ki tudná úgy énekelni a “Szól a kakas már”-t, mint Székely Mi hál V; aki nemcsak az opera áriáknak, hanem a szivet-lelket melegítő magvar daloknak is mestere volt. Hála a technika fejlettségének, sok sz«n lemezen keresztül fennmarad és élni- fog művészete éppúgy, mint emléke szivünkben. K. E.
