Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-09 / 19. szám
13 Thursday, May 9, 1963' AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD KÖZVETLENÜL... BÁLINT IMRE ROVATA ■IIIIIIIIIIIIIHUIIIIIIHinUIHIIIIH 1913-ban egy nagy alföldi városházán művészi festést műveltem, ami abból állott, hogy leloptam a szürbundák hímzéseinek a rajzait és a színeit és azokat a kevéske adoptálással ráfestettem az ajtókra, vagy ahová értem. Ezért bennfentes volt a művész ur, mármint én, a városházában, mindenki ösmert, szolgáktól (bocsánat, altiszteknek ti- tuláltatták magukat) a polgármesterig. Engem maguk közé számítottak az urak és mint ur tege- ződési viszonyba keveredtem velük, amire ma már kevésbé vagyok büszke, mint akkor voltam. Dehát mindenüvé bekukucskálhattam, sokat láttam, bár akkor nem vettem hasznát a látottaknak. De úgy van, hogy az ember sohase tudhatja! Egy kis emlék büffög fel bennem, mármint a lelkemben és ebből, meglátják, egy csöpedék irodalom lesz. Tornán János, zaléki lakos, csakhogy nevet s helyet adjunk a gyereknek, mert ki tudná ma már még csak ki is nyomozni a pasas igazi nevét és Zalék se volt a megyében, talán még az országban sem, mondom ez a Tornán János egy kétoldalas aktával a kezében vagy egy órát ténfergett a nagy épületben és felmászott az első emeletre, mire találkozott úgy uniformisos szolgával és aktáját afelé nyomva, kérdezte: “A közjegyzőség, kérem szépen...” “Az iktatóba! Minden ott kezdődik”, mordult rá a szolga. “Hol van az iktató, kérem alássan főtiszt ur?” “Elment mellette. Mért nem nyitja ki a szemét ?” és evvel faképnél hagyta az “ügyfelet.” A pasas egy pillanatig körülnézett, minden ajtó olyan volt, mint a másik, kivéve az én festésemet rajtuk, amelyek annyira egy családból származtak, hogy az is minden mindegy volt. A földszinten vagy húsz ajtó mellett ment el és ott az emeleten is lehetett vagy ugyanannyi. Melyik lehet az iktató? A szolga után szaladt és éppen akkor érte utói és fogta meg annak a kabátujját, amikor az egy kilincsbe kapaszkodott. Lihegve kérdezte: “Melyik szoba az iktató?” “Ne érintsen hozzám, mert isten uccse s. . . .. rugóm.” (Rossz magyarság, de hiszen csak altiszt volt.) “Bocsánatot kérek, csak az iktató szobaszámát kérdem.!’ , “Földszint hét.” Evvel az ómennel kezdődött Tornán János kálváriája. Ne tessék tragédiát, gyilkosságot, vagy egyéb rémséget várni ebben a kis történetben, mert ez csak egy egyszerű eset volt, hacsak nem gondolunk arra, hogy történetünk a régi magyar szegénység kálváriájának kis képe. Az iktatóban, az előszobában egy még a régi városházából megmaradt ócska Íróasztalnál egy szolga ült, aki egy számot adott neki és kurtán ráparancsolt, hogy üljön a padra, majd ha számát hívja. . . a többit elnyelte. Rövidesen egy bankficsur jött, aki nem kapott számot, nem ült a padra, hanem udvaroltak egymással, a szolga meg a ficsur és nem volt csoda, hogy amikor egy valaki kijött a szentélyből, a ficsur ment be, diadalmasan lenézve a pádon ülőket. De bekerült ő is a szobába. Ott négy asztalnál ültek négyen. Az egyik elvette tőle az iratot és csak annyit mondott neki, hogy jöjjön vissza egy óra múlva. Addigra kész lesz. Egy óra múltával János újra bekerült az irodába, Várakozása nagyrészét unatkozva a pádon töltötte. “Tizenhetes szoba”, mondta neki kurtán az ülnök visszaadva az írást. Tornán János szerint mindenki, aki Íróasztal mögött ült, az ülnök volt. Látta, hogy egy négyszögü hatsoros pecsét volt az “irat” alatt, sorokkal és egy számmal. A tizenhetesben üdülő ülnök a pecsétbe irt egv dátumot és azt mondta, ho"v következzen el a második emelet huszonkettesébe. “Minek?”, kérdezte. “Hintázni”, volt a hetyke válasz. A huszonkettesben is várnia kellett ugyan, de látta, hogy nemsokára egyenesbe kerül, mert itt az előszoba cifrább volt, mint az eddigi előszobák (én csináltam a rajzot a patronokra), a szolga íróasztala is, bár öreg jószág volt, de a régi városháza valamelyik nagyobb kutyájáé lehetett. A fő- főiktató elolvasta az iratot, vagy legalább is úgy tett, mintha olvasta volna, aláírta és rámordult, hogy mehet. Még azt mondta, amikor pasasunk már- az ajtóban volt, hogy vigyázzon az iratra, mert az most már okmány, de a közjegyző úrral is alá kell íratnia. “Hol találom a közjegyző urat?” “Az irodájában. Micsoda buta kérdés ez.” “Köszönöm alássan.” Kikullogott az irodából és a szolgától tudta meg, hogy a közjegyzőség balra az első ajtó. Ott az előszobából balra egy nyitott ajtón keresztül belátott egy hosszabb terembe, ahol vagy nyolc, tiz írnok görnyedt. Tintakulik. Egész életükben csak másoltak. Soha nem változtattak egy ponton, vagy egy vesszőn, soha egy eredeti mondat nem jött ki belőlük. Rajzolták a kerek betűket, lassan, mint a középkori barátok, akik a könyveket másolták, mielőtt feltalálta volna Gutenberg a nyomtatást. Ezek a középkorból maradtak itt. Egy szakszervezeti mázolom többet keresett két hétben, mint ezek havonta, de mégis uraknak tituláltatták magukat. Tiszta fehérgallérjuk volt, kaucsukból persze. Amikor benyitott János az előszobába, még nem volt ott a szolga és amig várt, eltűnődött az írnokokon. Na, ennek se adnám az Imrémet, mondta magában. Inkább maradjon paraszt. Megjött a szolga egy kis csomaggal a kezében, kopogott a jegyző ur ajtaján, ez egy eddiginél is cifrább ajtó volt, mert rang szerint festettem cifrára vagy még eifi-ábbra az ajtókat. A Főjegyző ajtajánál csak a polgármester ajtaja volt cifrább. A szolga benthagyta a csomagot és rá se nézve a mi Jánosunkra, elment. Mivel vagy negyed óráig senki se jött-ment, pasasunk bátorságra kapott, kopogott, amint azt a szolgánál látta és bement a szobába és félénken megállott a disznófülü nagy ur, maga a főjegyző előtt. Hirtelen fejéhez kapott, hogy levegye a kalapját, ha az netalán a fején volna, de az már amióta csak bejött a városházába, még a folyosókon is a balkezében szorongott. Tőle telhető félénkséggel és alázattal jónapot kívánt. “Hogy meré. . .” “Kopogtam, kérem szépen.” “Nem látja, hogy uzsonnázok?” Tényleg, egy újságpapíron prágai sonkaszeletek voltak, két karéjka pékkenyér mellett egy szeletke lyukas sajt, amit pedig okos ember nem enne, mert a lyukakat is meg kell fizetni és három szem piros retek, de lehet, hogy eredetileg öt szem lehetett, kettőt már megevett, bocsánat, elfogyasztott a főjegyző ur. Zsebkésével éppen egy szelet sonkát húzott nyársra. Mielőtt bekapta volna, eléggé szelíden mondta, mert annyi esze volt, hogy ne mérgelődjön, ha eszik. “Jöjjön egy óra múlva!” “Alássan. . . már reggel óta...” Most már türelmetlenül köpte ki a jegyző ur: “Délután jöjjön!” “Bocsánat...” “Azért is holnap jöjjön! Nem előbb!” “Kint lakom Zalékon, Nagyságos Uram. Hiszen tudja, húsz kilométer oda és húsz vissza és majd, ha megengedi délután jövök és bocsánatot kérek, hogy zavartam.” “Azt mondtam, hogy holnap és most takarodjon ,mert a rendőrséggel dobatom ki magát. Gazember! Elrontotta az étvágyamat.” És mérgesen levágta az asztah’a kését a rátiizött sonkaszelettel és erélyesen letakarta az összételeket egy közügybe eső papírlappal. Dacolt magával. “Innen látom, hogy nincs rajta nz okmánybélyeg. Ajtó tizenegy.” János leverten fordult meg és az ajtóban megállott, nedvesek voltak a szemei. Dühös? Dehogy is, mert volna egy paraszt egy főjegyző előtt dühős lenni? Mint egy kéregető koldus állott az ajtóban, csak állott egy darabig. Az ur csak nézte, nézte a Jánost, ki tudja mire gondolt és azt mondta átmenet nélkül szelíden: “Hát nem bánnm, jön vissza, ha az okmánybélyeget megveszi. Alá- irom. Sorónkivül. Dacára annak, hogy megzavarta az uzsonnámat. Mert jó ember vagyok.” Délután közjegyzősitve lett az okmány, ami nem volt más, mint egy közönséges kérvény az Imre gyerek tandíjmentessége irányában. Ez a mese úgy jutott az eszembe, hogy a szomszédos telekügynök irodájában ültem, aki egyúttal közjegyző is. Ingujjban ült és abbán a forgatható, előre, hátra dülthető irodai keményszékben, mégpedig á lábait az asztalra rakva és pipázott. Joe jött be az irodába, az átelleni garázsos mechanikusa. Ruhája olajos volt, arca még olajosabb és csak azt mondta, hogy “háj iSam” és a jegvző elé tolt egy okmányfélét. Az e'ővett a fiókiából egy kis stamplit, lenyomta az irat aljára, ráirt valamit, azután egy pecsétnyomóval megnyomta az iratot és az egész nem tartott addig, amig ért leirom és Joe odalökött egv kvódert, a gyengébbek számára leirom, hogy az huszonöt centnek fe’el meg, és Joe csak a kertivel intett és egvmásra mosolyogtak és kész volt a közjegyző- séei művelet. Nem állítom, hoerv minden bürokrácia Amerikában igv megy. Például azt olvastam, hogy a Pentagonban nem igy mennek a dolgok. És azt se merem állítani, hogy a mai Magyarországban úgy mennek a dolgok, mint a régiben. Azaz remél ni merem, hogy nem úgy mennek. lElEPLEZÉSEI A “The Minority of One” cimü folyóirat folytatásos cikksorozatban fogja közölni a világhírű angol filozófusnak, Lord Bertrand Russelnak az írását. Az angol filozófus rámutat arra, hogy a Federal Bureau of Investigation a kommunisták elleni üldözési kampánya során, vádakat koholt áldozatainak a megsemmisítésére. Lord Russel idézi Alger Hiss esetét, akit perbe fogtak és elitéltek kémkedés vádja alapján. Ugyancsak felidézi Julius és Ethel Rosenberg, valamint Morton Sobell üldözését és elitélését. Ezekről a kirívó esetekről lesz szó abban az első cikkben, amelyet bevezetőnek szánt ez az ősi angol családból származó főnemes a “The Minority of One” havilap májusban megjelenő számába, folytatólagos, leleplező cikksorozatához. A cikk címe: “The Myth of American Freedom” (Az amerikai szabadság mítosza). A nagyon is találó cim alatt olvashatunk majd arról, hogy az agg békeharcos (Russel már túl van a 90. életévén) milyen súlyos vádakkal illeti az FBI-t: “...az FBI — írja — készített egy Írógépet, hogy biztosítsa Alger Hiss hamis alapon történő elitéltetését — “Morton Sobell-t illegálisan (törvényellenesen) elrabolták és nemlétező bizonyítékok alapján Ítélték el”; — “A Rosenberg-házaspár képtelen volt arra, hogy lemásolja azt az okmányt, amelyről azt állították, hogy ők lemásolták, mert ahogy Einstein kimutatta, hiányzott ehhez a szükséges képzettségük.” A. walesi (Anglia) Pennhyndeudraethban lévő otthonából Írja Lord Russel ezeket a sorokat és elveti azt az állítást, hogy “a boszorkányüldözés múló fázisa volt egy olyan hisztériának, amelyet olyan undok emberek hoztak létre, mint (az elhunyt szenátor) Joseph McCarthy.” Ehelyett ő (Russel) inkább “a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti hatalmi versengést — a hidegháborút” okolja. “Az ellenvéleményt úgy irtották ki, hogy a nép gondolkodásában azonosították ezt az ‘ellenség’ támogatásával.” Az agg filozófusnak az a véleménye, hogy “egyik fél sem törődik mással, mint a másik fél feletti uralmával. Az oroszok kinyilváníthatják ellenséges érzületüket a kapitalizmussal és az amerikaiak a kommunizmussal szemben. A két rendszer mégis figyelemreméltóan hasonló lett egymáshoz saját harcaik kényszerítő körülményei folytán.” A szerző azt a félelmetes következtetést vonja le felismeréséből, hogy “Ha a Szovjetunióval való barátság árulás, ha a katonai-ipari szövetség hatalma megváltoztathatatlan, ha az őrült versengés a Szovjetunió és az Egyesült Államok között megállíthatatlan, akkor a szabadság hiánya az élet megszűnéséhez fog vezetni bolygónkon.” A “The Minority of One” azt is közli olvasóival, hogy Russel figyelemreméltó cikksorozatának lerövidített szövegét az Egyesült Államok nyugati partvidékének “liberális kiadványaiban” is közzéteszi és ezekben is meg lehet majd találni a szerző leleplezését az Alger Hiss esettel kapcsolatban. Megmászták az Everest hegyet Az amerikai expedíció két tagja sikeresen feljutott a nehezen megmászható hegycsúcsra. A hegymászók neveit nem közölték, csak annyit, hogy az expedíciót a kaliforniai Norman G. Dyh- renfurth, gyakorlott himalájai hegymászó vezette. Kínai hegymászók jelentik, hogy ők már 1960 májusában megmászták északi oldalról a Mt. Everestet, de egyes szakértők kételkednek ebben. (AGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA 30 East 16th Street N'ew York 3, N. Y. Tisztelt Kiadóhivatal! Iá to»*». l>o<»v EPREN V HÓNAPBAN lejár* ’z előfizetésem. Ide mellékelek $..................-t N év: ............................ . ............................ Cim: .........................;................................... ..!. v/,r«c; ....................................... ÁOam: ..........
