Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-02 / 18. szám
s AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, May 2j 1963 ÍGY ÉLNEK A DOLGOZÓK LATIN-AM ERI KÁBAN A kikötömunkások szakszervezetének a küldöttsége beszámolt chilei és mexikói tapasztalatairól CHILE < — Folytatás — ! Az Egyesült Államok segítsége nem jut el I; a néphez Argentínából Chile fővárosába, Santiagoba merit az amerikai küldöttség. Itt első ütjük a követségre vezetett, ahol szintén ott találták a fegyveres őröket az épület előtt és az amerikai tengerészkatonákat a fogadóteremben. A munkaügyi attasé még ma is tagja a Garment Workers Unionnak. Ez a rokonszenves fiatalember reményét fejezte ki, hogy ha visszatérnek az Egyesült Államokba, akkor tiltakozni fognak amiatt, hogy ez amerikai segítség nem jut el a szegény tömegekig, melyeknek pedig eredetileg szánták. Az attasé bemutatta őket a “Confederation de Empleados de Industria y Comercio” (az ipari és kereskedelmi alkalmazottak szövetsége) elnökének és megadta nekik egy katolikus misszionárius pap cinét is, aki a szegény nép között él San- tiagoban. Az alkalmazottak szövetségének 50.000 tagja van a kereskedelemben és az iparban. 48 órát dolgoznak egy héten és átlagban 81 escudot keresitek egy hónapra. (Egy escudo 45 centet ér.) Egy évi ír unka után 15 nap szabadságot kapnak. A' dolgozóknak maguk által kezelt jóléti alapjuk van, {.melybe havi keresetük 15%-ától 39%- áig terjedi) részt fizetnek be. A terv szerint, ha valaki munkaképtelenné válik, akkor haláláig fizetik neki teljes jövedelmét. Amint a kereseti viszonyokból kitűnik, nagyon kevés dolgozó tudja havi jövedelme 39 %-át befizetni a közös kasszába. Ebből következik, hogy nagyon kevesen részesülhetnek nyugdíjban, vagy kaphatnak segélyt. A közoktatás ingyenes Chilében egész az egyetemig, de nagyon kevesen végzik el még a hat alsó osztályt is. A gyerekeknek korán kenyeret kell keresniük és igv abbahagyják tanulmányaikat: Csak 5 százalék jut el az egyetemekig. Az egyetemekre és főiskolákra beiratkozott hallgatók közül csak minden hetedik fejezi be tanulmányát. Az utóbbi két évben számos iskolát zártak be azon a nmen. hogy az épületben való tartózkodás veszélyes és ezért javításra szorul. Ennek eredményeképpen több mint egy millió gyerek már nem jár iskolába. A munkakörülmények 1956-ban a béreket rögzítették Chilében. A lét- fenntartás költségei 100 százalékkal emelkedtek és a kormány csak 5 százalékkal engedte emelni a béreket. Azelőtt egy család havonta 10 font marhahúst tudott vásárolni, de most már csak hármat tud. Egy munkás azelőtt minden évben vásárolhatott magának egy öltönyt, mig most egy öltönynek három vagy négy évig kell tartania. A munkások bérszerzödését a főnökökkel úgy kötik meg, hogy a szakszervezet benyújtja követelését az üzemvezetőségnek. Ha az utóbbi nem fogadja el a követeléseket, illetve a két fél nem tud megegyezni, akkor döntőbíróság elé viszik a kérdést. Ez .i testület a főnökség három képviselőiéből és a szakszervezet három megbízottjából áll és egy ellenőrből, aki mint egyeztető működik. A törvény sí érint, ha a bizottság nem tud egyezségre jutni, ami majdnem mindig megtörténik, akkor 20 nap áll a szakszervezetek rendelkezésére, hogy a sztrájkot kimondják. Ha. a 20 nap letelt, minden legális jogukat elvesztik a sztrájkhoz. De ehhez csak a legritkább esetben folyamodnak a munkások, mert nincs hozzá anyagi alapjuk. A szakszervezel soha nem fogadja el az egyeztető bizottság ítéletét, mert az egyeztető előítélettel viseltetik a szakszervezetekkel szemben és a főnököket pártája. A legszörnyübb állapotok Az amerikai küldöttség ezután felkereste a katolikus papot, aki 30 év körüli, fiatal amerikai és misszionárius munkát végez. A pap elvezette őket Pena Lelonba, amely egy 60,000 lakosú helység. Ennek a helynek még csak a közelébe sere vezetik a külföldi látogatókat, mert a szegénység és nyomor valóban megdöbbentő. A szerencsétlen lakosságnak még ivóvize sincs, hanem két-három mérföldre kell érte elgyalogolnia, Az embeiek vályogtól, cinből vagy ócska redőnyvasakból összetákolt kalibákban laknak. Az ajtó és ablak céljaira szolgáló nyilasokat ócska rongyok és zsákok takarják. Ezeknek a vityillók- nak nincs padlójuk vagy kályhájuk és bútorról jóformán nem is lehet beszélni. Egy kis szobában 10-—15 ember zsúfolódik össze. Egyszer egy héten hoznak a hatóság emberei vizet a helységbe és megtöltik a kunyhók előtt álló öreg hordókat. Minden családnak egy hordója van. A gazdag földbirtokosok jól berendezett farmokon laknak, amelyet kőkerítés vesz körül mindenütt, és korlátlanul rendelkeznek a környék vizével. A helység környékén elegendő viz áll a rendelkezésre és bőven el lehetne látni Pena Lelon lakosságát, ha ezek a földesurak megengednék, hogy a hatóság felvezesse a vizet a dombra, ahol a szegények laknak. De a földesurak nem hajlandók elegendő vizet eladni a hatóságnak. Pena Lelon lakosai épitőmunkások, farmmunkások és napszámosok. A dolgozók általában 2 escudo-t keresnek egy napra, ami 90 centet ér amerikai pénzben. Körülbelül egyharmada a fizetésüknek közlekedésre megy el a munkába menet és munkából jövet. Általában 2—1 órát utaznak naponta a munkahelyükre. Pena Lelonban három elemi iskola működik, amelyek maximum 230 gyermeket tudnak felvenni. Ennek eredményeképpen, a gyerekek jelentős része egyáltalán nem részesül iskolai oktatásban. A lakosságnak van társadalmi biztosítása és közjóléti törvények is léteznek — de mindez csak papiron. Semmit nem valósítanak meg belőlük. Vizsgán kell átesnie annak, aki szavazni akar a választásokon. A dolgozók jelentős része persze nem szavazhat, mert több mint 20 százalékuk írástudatlan. A katolikus pap véleménye szerint, ilyen szörnyű állapotok következtében, az ország megérett a kommunizmusra. Szerinte, számos ember csodálja Fidel Castrot. Ezek az emberek megkérdezték a papot, hogy az Alliance for Progress keretében nyújtott amerikai segítség miért nem jut el soha hozzájuk? A kikötömunkások követelményei Chilében A küldöttség ezután a kikötőmunkások szerveze tének egyik vezetőjével találkozott. Chilében kb. 15,000 kikötőmunkás van. Átlagos bérük 250 escudo havonta. Valparaiso kikötőjében a munkaidő reggel 8-tól délig, majd délután kettőtől este 8-ig tart. A második részleg éjfélig dolgozik. A szakszervezeti megbízott egy előkelő étterembe vitte ebédelni amerikai szaktársait, ahol láthatták a hatalmas különbséget, hogy az emberek egy része milyen fényes pompában duslako- dik a többi rovására. Az ebéd után a munkásokkal jöttek össze a küldöttek, akik elmondták, hogy a dolgozók 20 százaléka munkanélkül van Chilében és a nyomor hasonló ahhoz, amit már Argentínában is tapasztaltak, de bárhol másutt is megtalálható Középes Dél-Amerikában. A chilei kikötőmunkások szervezetének vezetősége és tagsága szintén megörült az amerikai szaktársak érdeklődésének helyzetük felől és kifejezték azt az óhajukat, hogy szeretnének ők is ellátogatni az Egyesült Államok nyugati partvidékére, ahonnan a küldöttség elindult, hogy tanulmányozzák az amerikai dolgozók helyzetét. De erre egyelőre nincs meg az anyagi fedezetük. Az elhagyott vidék Antofagasta vidéke külön figyelmet érdemel Chilében és ezért a három amerikai odarepült. Antofagasta indián szó és annyit jelent, mint “rejtett vörösréz”. A vidék sivatag képét mutatja, ahol semmiféle fü vágy növényzet meg nem terem. Az eső soha nem esik arrafelé. Ennek az istenverte vidéknek 110,000 lakosa van, akiket több mint 100 mérföldről, az Andok hegységből látnak el vízzel. A kikötőbe több mint 40 hajó fut be havonta. Minden élelmiszert, ruhaneműt, vagy más használati cikket, ami a lakosság szükségletének a kielégítését szolgálja, importálni kell. A fő ipar a rézbányászat ezen a vidéken, és a bányák nagyrészben az Anaconda Copper Company amerikai vállalat tulajdonát képezik. Nagyon sok 1920-as és 1930-as mintájú amerikai gépkocsit látni az országban. Antofagastából Bolíviába húzódó vasútvonal az angolok tulajdonában van és ők is kezelik. A legtöbb tőkés befektetés angol, amerikai és holland vállalkozóktól származik. A kikötő- és dokkmunkások helyi szervezetének vezetője nagyon gyanakodva kezelte az amerikai küldötteket és még azután sem hitte el nekik, hogy valóban szaktársak, miután bemutatták megbízólevelüket. A szakszervezeti vezető gyanak vása élénk fényt vet arra az elnyomásra, amelynek keretei között a chilei munkásoknak élniük kell. Amikor a kikötő dokkjához akartak menni, őrök és rendőrök állították meg őket. Csak az amerikai konzul közbenjárására tudták megszerezni az engedélyt a dokk megszemlélésére. A rothadó “segély” A kikötő dokkján ezertonnákra rugó árucikkek garmadája hevert 8—9 hónap óta. Nullásliszt, búzaliszt, szójabab-olaj, ötgallonos kannákban disznózsír, gépek, acél, fa, parafin, cement és más áruk egész halmaza pusztul el a dokkokban. Ezek mind az amerikai segélyből származnak. Három nagy raktárhelyiség szintén zsúfolva volt ezekkel az árukkal. 80 négyzetlábnyi tér maradt már csak üresen a raktárakban és ha ezt is elfoglalják az árukkal, akkor az újabb segélyszállítmányokat már a szabadban fogják hagyni. Nagymennyiségű kubai cukor volt felhalmozva a raktárak egyikében. Egy görög hajó éppen a látogatás napján rakott ki egy hajórakomány amerikai segély kapcsán érkező lisztszállitmányt. Két nappal későbbre vártak egy másik hajót, újabb 250,000 zsák amerikai liszttel. Mindezt már a szabadban kell majd elhelyezni. Mindezeket a szállítmányokat Bolivia éhező népének küldték. Amikor a küldöttség megkérdezte, hogy miért nem szállítják tovább a küldeményeket, akkor csak annyit feleltek, hogy nincs elég szállítóeszközük és a bolíviai kormány nem fizet az amerikai segélyszállítmányok fuvarozásáért. Az amerikai áru tehát hosszú hónapok óta áll a kikötőkben, mig az aránylag közelben lévő bolíviaiak éheznek. A küldemény nagy része elpusztul a szabadban és nem nehéz elképzelni például, hogy a liszt már milyen állapotban van a hosszú ideig tartó szabálytalan elraktározás után. Hamarosan már ehetetlen lesz az emberek számára. MEXIKÓ Kikötőmunkások Vera Cruzban Chiléből Mexikóba távozott az amerikai munkásküldöttség. Itt első ütjük Vera Cruzba vezetett, ahol a kikötőmunkások székházát keresték fel. Az 5 millió peso költséggel felépitett épület gyönyörű látványt nyújt és művészi Ízlésről tanúskodik. A munka nagyrészét maguk a szállítómunkások végezték. A mexikói szállítómunkásoknak saját tulajdonukban vannak a munkához szükséges szerszámok és gépek. A szakszervezetük független szervezet és saját nyugdíj- és jóléti-alappal rendelkezik. A vera-cruzi rakodómunkások nagy örömmel üdvözölték az amerikai küldöttséget és a mun- kásszolidaritás valódi megnyilvánulásával vették körül őket. A kikötőmunkásokat az egész városban. nagyrabecsülik mintaszerű egysegük miatt. Tampicoban, Mexikó másik kikötőjében, kb. ugyanazt tapasztalták az amerikaiak, mint Vera Cruzban. A szerszámok és a gépi felszerelés itt is a munkásközösség tulajdonát képezi. A lakosság általában barátságos az amerikaiakkal szemben és ha van gyűlölet bennük, a? csak az. idegen tőkés vállalkozókkal szemben nvilvánul meg, akik kegyetlenül kizsákmányolják őket. A latin-amerikai túráról visszatérő amerikai szállítómunkásoknak az a véleményük, hogy Argentínában és Chilében a helyzet törhetetlen és ha az tovább tart, akkor ennek c«ak nagyaránvu népi felkelés lehet a következménve. Ha általában, az elmaradt országok dolgozóinak a helyzete nem javul, akkor ez kerülő utón veszélyt jelent az amerikai dolgozók életszínvonalára is és ronthatja a mi munkakörülményeinket. Az amerikai népnek ezért segítenie kell ezen országok lakóit abban, hogy lerázzák magukról a szegénység igáját és megszabaduljanak az igazságtalan kizsákmányolástól. A küldöttség szerint az Egyesült Államok dolgozóinak tiltakozniuk kell képviselőiknél és szenátoraiknál az élelmiszerek és áruk szégvenbdes elherdálása miatt, amit például Antofagastában (Chile) tapasztaltak. ’MWWUWVUVWWMVWVMnMAHmAWWUWimíVMWM KIOLVASTAD A V GYÁR SZÓT? ADD TOVÁBB!
