Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-18 / 16. szám
I Thursday, April 18. 19Ö3 .........- AMKRIKA1 MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD fLB€Sm£S Móricz Zsigmond: A birkaitató Meghalt a faluban a legszegényebb zsellérember. Meghalt szegény, embeiú módon, ágyban fekve, hosszú sorvadás után. Kivitték a temetőbe, gyalulatlan deszkakoporsóban, betették a földbe s ráhúzták'a rögöt. Azután hazajött az a néhány ember, aki kiki- sérte. Nagyon keservesen voltak; a két legénysorban levő fia s a töppedt kis öreg felesége; a szomszédokból három asszony, meg egy öreg, akivel egész életében csak veszekedett. Talán azért kisérte ki, hogy még egyszer megdobja röggel a koporsóját. Négy-öt iskolás gyerek ment elől a tanítóval, aki végigénekelte a falut s hátul megint négy-öt gyerek, de ezek nem énekeltek, csak bámészkodtak. Azután hazajöttek s mielőtt szétoszlottak egy- pár szót váltottak, hogy jóravaló ember volt, még élhetett volna, hogy különösen pipázni nagyon szeretett, ha dohánya nem vöt, a krumpliszárat is elszitta szegény, ezzel elmúlt az emberek emlékezetéből. A két fia bement a kis házba, amely olyan alacsony volt, hogy a mestergerendát érte a kalapjuk, csendesen leültek a két székre, az anyjuk meg bezárta az ablakot, amit eddig nyitvahagy- tak a koporsó után. Az öregasszony tüzet rakott s megmelegitette a töltött káposztát, amik a gazdáék küldtek, egy nagy fazékkal. Ez a töltött káposzta az egész temetés alatt ott volt s a szaga beleszólott a tanító imádságába is, a két fiú már arra gondolt mellesleg, hogy ha hazajönnek a temetőből, legalább egy jót fognak enni u* szegény atyus halálára. Nagyon tisztességes embernek nevezték magukban a gazdát, pedig csak- három napja mondta meg nekik, hogy ki kell menni a házból. Addig még ott maradhatnak, mig az öreg meghal, de másnap aztán gondoskodjanak maguknak helyről, mert már másik zsellér várja, mikor körözhetik be. Itt a tavasz, kell a munkás, mert a trágyahordással is elmaradtak az öreg betegsége miatt. Nem búsultak ezen, mert a jövő el volt rendezve. A vénasszonyt megszólította a papné, mikor fent járt a parókián bejelenteni, hogy az öreg úrvacsorát kiván, hogy “hát Zsuzsi néni, mit fog csinálni?” Mondta, hogy nála ellakhat, kivált ha ágya is van, a kis kamrát odaadják neki, ott el lehet, mig él, csak a baromfira kell vigyázni, zöldet szedni a rucáknak, disznót etetni, udvart seperni, meg a kertben, már amit egy öreg asszony lendíteni tud. Nagyon meg is nyugtatta szegényt ez a dolog s azóta nem sirt annyit, mint addig, most inkább csak azt sajnálta, hogy mér nem tudott ő régebben erre a boldog állapotra jutni. Nem kellett már neki a roggvant kis ház, még kiseperni is' csak a szoba közepét kotorta össze, minek, a más számára? Reggel ő már megy,' a papákhoz, a többihez meg semmi köze. Lassan, szótlanul eddegéltek, mig csak meglehetősen jól nem laktak. Akkor a két fin az anyjára nézett, ők is készen voltak: egyikük se marad a gazdánál, eleget ette a zsírjukat, még jó, hogy szabadulnak tőle. Egyik elmegy kocsisnak egy nagygazdához, a másik meg a városba megy, nincs kedvé többet falun lakni, városba megy. Most hát arra gondoltak, hogy el kén osztozni. — Maga megy a papékho? — kérdezte az anyját a kisebbik s a városra gondolt; ha pénzt tudna csinálni, meg se állana Amérikáig. . . — Nem tudom, hogy lesz — mondta óvatosan az öregasszony. Nem mert őszinte szót mondani, megszokta életében, hogy a jövő percet se tudhatja az ember s hátha a gyerekeknek van még valami külön akaratjuk. Attól félt legjobban, hogy valamelyik azt fogja kívánni, hogy vele lakjon, mert ő már nagyon megutálta az örökös szegénységet, csak úgy reszketett, hogy kikerüljön ebből a nyomorúságból, mint a paradicsomba, úgy vágyott a papné konyhájára, istenem, csak ma is, mikor fenn járt, csirkét pucoltak, hétköznap... — Maga dóga — mondta csendesen az öregebb fiú, aki itthon akart maradni a faluban, de lány járt az eszébe, házasodni szeretett vón, animál jobban, mert a jányéknak van egy kis házuk is: örült azért, hogy szabadul az anyjától. A kisebbik bekkattantotta a bicskáját. Halnye- líi penecilusa volt, úgy csattant, mint egy kis pisztolylövés, ki is nyitotta még egyszer s újra becsattantotta: ez olyan messzevágyó embernek való fajin kés volt.,. Sehogyse tudta, hogy kén kezdeni mán ez osztoszkodást. — Be cafra egy tarisznya — mondta aztán s a szőrtarisznyára nézett. A bátyja is odanézett a tarisznyára: hm, az öcskös a közös tarisznyát akarja, amivel az apjuk a vásárra járt, meg messze idegenbe, régebben, kubikos munkára. Ez a szőrtarisznya volt álmaik netovábbja, gyerekkorukban ebből került ki a madárlátta kenyér meg a vásárfia, nagyon megbecsülték ezt a tarisznyát. De ő tudta, mit jelent az öccse szava: böcsmöli, hogy ingyen kapja meg az öreg szerszámot. Lassan, hosszú várakozás után, lenézett az öregnek a csizmájára, ami kikandikált az ágy alól. — No, a tarisznya, még tarisznya — mondta —, de evvel a vedlett, rossz csizmával micsinál- j unk! A kisebbik fiú kapzsin pillantott oda. Ohó, a csizma. Nincs valami jó állapotban, de kímélni lehet vele a jobbikat. Már ő is harmadik napja tanakodik, méket válassza, a csizmát vagy a tarisznyát. Ha tudta vón, mék kell jobban a bátyjának! Mert hiszen ő úgyis csak addig fogja viselni a tarisznyát, mig nem ér a városba, mert a városban már senki se hord tarisznyát, de ha ennél marad, itt még száz esztendő múlva is meglesz, hát ennek ez sokat ér... De ő is szerette volna, mert ő meg elutazik. Hogy lehet tarisznya nélkül útra kelni a faluból, szinte úgy érezné magát, mintha üresen, semmi nélkül menne, csupaszon . . . Hanem most szörnyen megijesztette, hogy a bátyja fel se veszi a tarisznyaválasztást s a csizmához pártol. Elkezdett vörös arccal azon gondolkodni, hátha mégis sokkal jobb az a csizma, amilyennek ő látta. — Ó, fijaim — mondta az anyjuk elpityeredve —, itt mán minden a tiétek. Meghalt a ti jó apátok !. . . S szomorú szemmel pislogott a tarisznyára, meg a csizmára. Bizony úgy vón az igazság, hogy itt minden az övé volna, el lehetne adni a tarisznyát, el is akarta, de nem merte, mig az öreg élt, hogy majd azután. A Lukácsék fia járt itt valamelyik este, kérte a tarisznyát, meg a veres pipát, s egy őtözet ruhát Ígért érte az anyjáéból, fekete ternó ruhát, kicsit ződ már a színje, de még elfeselve sincs. Nagyon szeretett vón abba a ruhába menni a papékhó, mert akárhogy forgatja, nincs neki egy valamirevaló rongya se, amibe mutathassa magát. Elkezdett keservesen sírni, sirt, sirt, csak úgy hulldogált a könnye. Kifordult a házból, olyan erősen sirt. Nem lesz má semmi becsülete a parókián, ha a fiuk a csizmát is, a tarisznyát is viszik, mehet uccai kódusnak... A fiai tudták, hogy sajnálja tőlük a tarisznyát, de nem tudták, a Lukács Sándor kínálatát, hát azt hitték, ez csak irigység, s ez nagyon fájt, a tulajdon édesanyjuktól. Mikor elunta a sírást, a nagyobbik rá is szólt: —- Maga mit rücsköl!. . . Az öregasszony sokára s szepegve szólalt meg: — ü, fijaim, sajnálom én aztat a ti jó apátokat. . . Nem tudjátok, ti, mi vót ü nekem! Akkor már Feri a gombos lajbit akasztotta le az ajtó sarkáról, az öregasszonynak megállt a szívverése, ennek a zsebjébe vót a veres pipa... A másik meg a kaszakészségre tette rá a kezét s hosszan s nagy értelemmel tűnődtek rajta, hogy most melyikük jár jobban. . . De a szegény anya csak azt látta, hogy a tarisznyát is, veres pipát is a kisebbik fiú harácsolta el, ez a rossz, gonosz kigyótermészet, a,ki még a faluból is el akar menni, s rettenetesen meggytilölte érte a gyerekét. — Ő, ti kutyák — mondta, s megfenyegette őket ököllel —, még el se dugták jól az apjukat, már ezek rávetik a körmüket a jó lélek vagyonára. Inkább téged kapartalak vón el, ha ilyen bitangok vattok. De a fiuk felől beszélhetett. Azok egymás után szedték-vették a rossz ringy-rongy holmikat, szóltak, néztek, hümmgettek, ümmgettek, egész másnap délig folyton spekuláltak, mig mindenen elosztoztak. Már akkor beköltözött az uj zsellér, már az anyjukat is elhurcolta a szomszéd szekere a papikhoz, ágyával, ágybélijével, ócska ládájával, a fűik még mindig nem végeztek, de már úgy gyűlölték egymást, hogy mind a kettő tudta, hogy soha az életben még háttal sem fog arra fordulni, amerre az egy testvérét véli... Itt nőttek fel, ebben a rossz házban, e közt a Jimlom közt, soha nem jutott eszükbe válogatni, osztozkodni valamin: családi közösség levegője, békessége volt körülöttük. De most egyszerre egyénekké, lényekké lettek a bútorok, ruhák, még a rozsdás járomszem is: megjelent köztük, amit eddig itthon nem ismertek, a magántulajdon minden borzalmas szenvedélyével s átkával, és kést tudtak volna verni egymásba a rossz motyókért, amit még felkajtattak. Végre mégiscsak készen voltak. Akkor a kisebb meglátott az udvar fenekén egy hosszú, s rettenetesen fossz birkaitató válut. — Ezt még nem osztottuk el — mondta. — Az a — morogta sötéten a bátyja. — Most evvel mit tegyünk? Az uj zsellér odaállott közéjük, s heccölve beleszólt ; — Vágjátok ketté. Nevetett rajtuk, mert mit ér a válu, ha kettévágják? De az öregebb, a gazda kifundálta, hogy ha kettévágják, akkor ő a levágott végére deszkát szegez, jó lesz még az válunak. Az öccse persze nem akarta magával vinni a városba, neki mindegy, majd valakinek elajándékozza, vagy a zsidó ad érte egy pakli dohányt. . . Mihály átvette a fűrészt a válu derekán. Erre Feri kitalálta a bátyja számítását. Hm, még ez a válu teszi gazdává a hátyót; ebből malacot lehet etetni, ha a malacot eladja, bornyut vesz; ha a tehenet eladja, házat vesz; gazda lesz; ő meg kó- dus az országúton.., Fogta a fűrészt, s hosszába tette a válun... így vágták el a válut kétfelé, hosszában, hogy egyiknek se legyen belőle haszna... 1915. VÁCI MIHÁLY: PARASZT LEGENDA Emlékmű helyett Zajácz Mihály nagybátyámnak. Élt itt e földön — azaz, helyesen: — szeretett volna élni, — bizonyos Zajácz Mihály és glóriája most ragyog a fényes szerszámnyeleken, bizonyságul, hogy bognár, kerékgyártó, asztalos, ács, kommenciós cseléd, béres volt és mindettől a megváltó tüdőbaj ifjan megmenté szegényt. j A földdel vivő gyalog-rokonok k sok szelíd fegyverének — a kaszának, sarlónak, — mint a szuronvos puskának jó fogásu tusát — ő faragott. Kapanyelet idomított tenyérhez, ne égessen, ha csókolja a kéz, ( s a villanyéi ne törjön, ha a béres a szénarendet forgatja a réten, vagy az ököristállóban ganéz. t Jármot csinált igásbarom nyakára, s mesébe hallagdáló szekerek alá csillagot vető kereket, hegyes fogat a csorba boronába, hogy fésülje a szőke földeket; f még szenteket is úti keresztfára, — s fejfát azoknak, kiket szeretett ! Csinált a földreroskadt nénikéknek j a Nap elé guggolni, kicsi széket, szerelmeseknek kispadot, bölcsőt rokon, s idegei) unokáknak. ládát a bevonuló katonáknak, bánathoz asztalt, szenvedéshez ágyat, s a halottnak koporsót szabott. A köhögés szomorú ütemére j vésett, gyalult, kopácsolt, kalapált, ! a nyirfaoszlopok hűvöse érte ! — hányszor! — lehulló forró homlokát, j ha lehajolt, hogy kifújja magát; | s ha szájára szorított tenyerére ( nézett — látta: mályvaszínű a vére. Aztán egy égből sirdogáló őszön, j — babrálgatott egy könnyű szárnyú bölcsőn — véres habba! a száján, lerogyott. — Orvost! Kocsit! — ríttak az asszonyok, i “Fát visznek épp az ökrösszekerek j a városba — egyiken elmehet.” i — üzent a báró — “Lovat nem adok!” ügy halt meg az akácoszlopokon. j) Az egyikre ráfagyott a keze. Azért szorította olyan nagyon: — ^ — abból lett volna jó balta-nyele! j i Görcsösen át markolta azt a fát . ( mig döcögött a négyökrös szekér l a mennvország felé a ködi n át. ? — Megérdemli, ha egyszer odaér.
