Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-14 / 11. szám
12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, March 14, 1963 KÖZVETLENÜL... BÁLINT IMRE ROVATA .ír»- ■» A A «fc Tizenhat vége felé, huszonhárom hónapi harctéri szolgálat után úgy néztem ki, mint akiben már csak hálni jár a lélek. Nem is lélek volt az már, hanem csak lelkecske. Dehát egy frontszázadból nem lehetett elszabadulni, amig csak a baka fel tudott cammogni a mellvédre és el tudta sütni a muszka irányába a puskáját és a leikecskének ott kellett lelkecskedni az amúgy is gyen- gelétszámu századnál. Akkor meglőtt a muszka egy ellentámadásunk miatt. Neki is jó volt, mert talált, de nekem mégjobban jött, mert háborut- unt, fáradt golyó volt és éppen csak bemászott a jobb combomba. Mivel e szerencsétlen ütközet után súlyosabb és sürgősebb esetek voltak, mint az enyém, csak ránézett az orvos a sebre, egy káplárral bekötöztette és felrakatott egy sátoros egvlovas parasztszekérre vagy nyolcunkat és az elcammogott velünk egy vasútállomásra, uttalan utón dülöngözve, mint egy részeg színész. Egyik súlyosabb sebesült volt, mint a másik és isten- uccse szégyellem magam köztük. De azért mégis, ha ápolót, vagy orvost láttam a közelben, nagyokat nyögtem. Lembergben kirakták a vagonokból azokat, akik útközben hősi halált haltak és azokat, akik a krakkói rostálás után is megmaradtunk, Schönau Teplitz-ben ráraktak egy-egv hordágyra, be a mentőautomobilokba és egy óriási terjedelmű barakk-kórházba vittek. Szégyeltem magam, hogy amig a szegény frontsebesültek a rugótlan pa- vasztszekereken kell, hogy kirezegtessék lelkűket, addig ott, hátul az aszfaltos utón gumikerekű mentőkocsiban utaztunk. Hihetetlen, de egész addig, amig le nem mosott az ápoló, amig be nem bujtatott a fehérségekbe, tiszta fejpárna, lepedő, lepedőbe burkolt pokrócba és amig a Kedves Nővér a számba nem dugta a hőmérőt, nem volt lázam, de különösen amikor a pulzusomat fogta, a Kedves s kedvesen mosolygott rám és mikor valamit németül kérdeztem tőle és ő csicsergett nekem és az mintha mennyei pikulálás lett volna, oly lázba jöttem, hogy az ápolónő megcsóválta a saját fejét, gyengéden betakart és megsimogatta a homlokom, ami persze csak még feljebb vitte a lázamat. A golyó két hét múlva annyira kibújt, hogy a főhadnagyi rangban lévő .segédorvos még csak meg se mosva a kezeit, két ujjával húzta ki azt a sebből. Már tippen rá akarta Írni a fejlapomra, hogy vihetnek vissza a frontra, amikor odajött a főorvos, annak kellett volna egyébként is ráírni az utolsó szót, ha mást nem az aláírást, ő egy őrnagyi rangba és unformisba bujtatott civil bácsi volt és amikor elolvasta, hogy huszonháromhavi frontszolgálatom volt, meghallgatott, kikopogtatott, még a szemeimet is megnézte és vérszegénységet és ideges szívbajt állapított meg és meghagyta, hogy maradjak még egy darabig a kórházban. Megbocsájtottam neki azt a keserű, fekete tintaszerü orvosságot, amit adatott annál is inkább, mert sürü, dalmát vörösbort rendelt hozzá kárpótlásul. Hosszú életet kívántam neki ennyi jóságért. Ezért lehet, hogy még él. Ámbár száz év körül járhat. Az orvosok, a “Kedves Nővérek” és az összápolók mind morvák voltak és ha valaki azt kérdezte volna egypár héttel a kórházi bevonulásom előtt, hogy ki, mi az, hogy morva, hát egy afrikai fejvadászó törzsre gondoltam volna. Ezek méghozzá németül beszéltek, még szebben, mint a svábok, vagy a berliniek. Ha egy mégfőbb orvos jött, jött egyszer egy ezredesi rangban lévő is, csak ránézett a fejlapomon arra a mágikus szóra, hogy huszonhárom havi csatázás és máris lesajnálva, nézett tovább a mellettem lévő tényleges betegre. Majdnem kéthónapig voltam ebben-a kórházban. Sajnálom, hogy ily hosszulére kellett eresztenem az előzményeket, de e körülmények fontosak a mese megértéséhez és jöhet is most már a mese. Ennek a barakknak a délután-esti ápolónője volt a Helga, akibe még az öreg népfelkelők is szerelmesek voltak és ez nem volt titok, nem is lehetett volna másként. Gyönyörű, szőke, olyan szalmaszőke haja volt, akkor még nem lehetett aranyra festeni a szalmát és kék szeme, egy kicsit vizes-szinü, de ami a fő, kerek, mosolygós volt az arca és puha, molett, macskaszerii volt a teste és a tartása és húszon alul volt, alul is meg fölül is. Most vagy negyvenöt év után, úgy rémlik nekem, mintha pattanásos lett volna az arca és kicsit krumpliszerű az orra, nem pisze, ami pedig jobban illett volna kék szemeihez és a szőkeségéhez. Dehát azt akkor nem vettem észre. A negyedik héten egy cseh zenész őrmestert hoztak közénk veseoperáció veszélyével, aki magával hozta a hegedűjét és azt féltékenyen az ágya fölötti polcra dugta, letakarta zubbonyával, sapkájával és még egy alsónadrágot is akart rászögezni, de azt már nem engedte meg neki a Kedves Nővér, a Helga ellenben ajánlotta neki, hogy mielőtt megoperálják, ha megoperálják, és az a bizonytalanság pár hétig is eltarthat, sőt lehet hogy elhalasztják a háború utánra, hogy vacsora után muzsikáljon nekünk. Az őrmester igent Ígért. Könnyű volt neki, hiszen ez volt a mestersége. A barakk másik terméből Helga szerzett egy professzionista har- monikást, aki egy srammel zenekarban játszott Linzben. Ez azt mondta, hogy inkább zongorázna, dehát az egész kórházi építményben, abban a száz barakkban nem volt zongora. Öreg népfelkelő volt, negyven évesnél is öregebb, vén rókának bizonyult a zenében is; mindent tudott kívülről is, meg belülről is, pedig csak gefrájter volt. őrmesterünk első száma Mendelsohn hegedűversenyének az első része volt. A harmonikás segített neki. Legjobban én tapsoltam, mert nagyon tetszett. És csak ugv odaköptem nekik, hogy én értek valamicskét hozzá, merthogy én is hegedülök. Helgának jött az a szerencsétlen ötlete, hogy hát akkor én is játszak. Szabadkoztam, hogy én csak egy amatőr vagyok és hogy a háborúban, azaz több mint két év alatt, ha négyszer, ötször volt alkalmam hegedűt kaparintani a nyakam közé és nem akarom elrontani a hangulatot. És még vagy háromszáz kifogást mondtam, de minél jobban bujdicsáltam, annál makacsabbul követelődzőit immár az egész gyülekezet és minél jobban leépítettem magam, annál szívesebben kínálta fel a hegedűjét az őrmester, mert ebben a versenyben biztos volt, hogy ő szalad, én meg csak esetlek, botiok majd. Annyiban igaza volt, hogy “Kitették a holttestet” első versénél csetlettem is, meg botlottam is, de már a második simán ment és utána a “Kék nefelejts” mindahárom strófáján még magam is ríva fakadtam. Azután eljátszottam a Zöldre van a zöldre van a kapufestést és utána egész vig csárdásnak és ezt a Helgának csináltam azt, hogy Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék, és ezt lefordítottam németre neki, mig a cseh felhangolta a hegedűjét a következő futamra. A harmonikás nekem is segített akkordokkal a szomorú nótáknál s ‘n-taták’-kal a csárdásoknál. Az őrmester következő számnak Smetana “Elcserélt menyasszonyából” játszotta azt a nótát, ami a cseheknek annyira a nemzeti daluk volt, mint nekünk a “Bordal” a “Bánk Bán”-ból. Egy beteg belecsehült-bődült egyszer a muzsikába, de Helga leintette, hogy mulatni nem szabad, csak koncertezni lehet. Helga unszolására ismét hozzám került a hegedű bár nem volt az őrmester arca oly fölényes. Én a Csak egy kislány van a világon-nal kezdtem, utána azt, hogy Sir a kislány a Balaton partján, és folytattam avval, hogy Nem jó, nem jó minden este a kapuban, és befejeztem avval a tüzessel, hogy nyisd ki babám az ajtót. Mindenki tapsolt, legélénkebben a kedves Helga. És az őrmester alig várta, hogy átvehesse tőlem a következő felvonást. Rázendített Dvorzsák szlovák táncaira, háromra is egymás után, mert látta, hogy az én “népi” muzsikámnak mennyivel nagyobb sikere volt, mint az ő klasszikus darabjainak. Én tiszteltem a klasszikus muzsikát, de ami verseny az verseny, azért se hagyom magamat és majd erőszakkal vettem ki a hegedűt az őrmester kezéből és elmuzsikáltam azt, hogy ha elmentél, ne jöjj vissza és hogy nincs cserepes tanyám, meg a rácsos kapu, rácsos ablak és csárdásnak azt, hogy kint a faluvégén nem füstöl a kémény. Az őrmester ahogy látta, hogy Helga meny nyire velem érzett a szomorú nótáknál és hogy a drága majd kiugrik a bőréből a csárdásomnál, iszonyú sokáig hangolt, azután meggvantázta a vonót és élénken, biztonsággal nekiment Strauss Kék Duna valcerjének és betetézte Brahms egyik magyar táncegyvelegjével. Na, ezt pipáljam le, volt a két muzsikus arcára Írva, azaz inkább csak az őrmesterére. Közben már Brahms alatt egylpár beteg hátatforditott a versenynek, fekve az ágyban, ketten a szomszéd szobából pedig hazamentek. “Eltörött a hegedűm” avval kezdtem, de csak egy strófáját játszottam, mert valahogy úgy érezhettem magam, mint a futó az iram utolsó lépéseknél és élénk csárdásokba kezdtem “Nem loptam én életemben”, “Nagy a feje, búsuljon a ló”, és befejeztem avval, hogy “Házunk előtt men nek el a huszárok”. Ezt eljátszottam háromszor, négyszer és talán még ma is játszanám, ha nem jött volna a barakkba, a mi szobánkba, az ügyeletes segédorvos hadnagy ur, hogy szép, szép, de hagyjuk abba, mert mindjárt kilenc óra lesz. És én avval a három hanggal, ami kötelező a csárdások végén, mint imádságok után az amen, befejeztem a koncertét. A hegedű visszakerült a tokjába, mindenki visz szafeküdt az ágyába és eloltódtak a lámpák a két kis piros kivételével a két ajtó fölött. Helga körüljárta az ágyakat, mindenkihez volt egy vagy két jó szava. Itt-ott megigazította a párnát, vagy a takarót. Egyiknek vizet hozott, másiknak egy kanál orvosságot. Amikor odaért az én ágyamhoz, kihúzta a fejem alól a párnát és oldalra tette és a nekigyürt pokróccal dombot csinált a lábaimnál, hogy a szemben lévő beteg ne lásson és rámhajolt és hosszasan megcsókolt. Nagyon hosszuan. És a végén azt mondta, hogy “Mein Zigeuner!” “Cigányom!” Én győztem, nem az őrmester. Én kaptam a jutalmat, nem ő. Ez a történet úgy jutott az eszembe, hogy az egyik este a televízión láttam, hogy egyik komikusunknak egy pasas oklevelet nyújtott át. Már nem emlékszem, mi volt az a jótékonyság, csak arra emlékszem, hogy szerénységből, vagy álszerénységből azt válaszolta a színész, hogy köszönet járjon érte a társainak, a rendezőnek, a zenészeknek, a bútorosoknak, a villanyszerelőknek és a függönyhuzónak. mert azok segítették ahhoz, hogy megmentse a világot és a többi. Nahát abban a versenyben sem egészen enyém volt az érdem. Mert ha nincs Dankó Pista és a gyönyörű magyar népdalok, akkor nem én nyertem volna... Azaz a cseh kapta volna a csókot. Nemde? ÉRDEKESSÉGEK FURCSASÁGOK RAISSZA KULESOVA agyhártyagyulladás elszenvedése után sajátságos tüneteket észlelt magán. Újságot olvasott behunyt szemmel, ha ujja hegyét végigjáratta a nyomtatott sorokon. Ugyan csak behunyt szemmel ráismert, kit ábrázol a kezébe adott fénykép, ha végighuzta a képen ujja hegyét. Ha megtapogatott színes ábrákat, pontosan felismerte azok színeit s bizonyos színek hullámvonalak érzetét keltették benne. A sajátságos tünetekről értesülő szovjet orvosok nagy bizalmatlansággal kezdtek a fiatal lány megvizsgálásához, annál nagyobb volt a meglepetésük, amikor kiderült, hogy Kulesova valóban tud látni ujja hegyével. A lány ujjai hegyének vizsgálata során aztán megállapították, hogy bőrszövetének minden négyzetmilliméterén számos olyanszerü pálcikatest van, amilyenek az emberi szem recehártyáján keletkezett képet az idegfonalak izgalmává alakítják. C-KO A MA.IOMKENYÉRFA vagy baobab rendkívül sokáig — állítólag 5000 évig is — elél. Bár magassága nem haladja meg a közönséges fák magasságát (kb. 20 méter), törzsének kerülete csaknem 50 méter. Puha és könnyű fája értékes szerszámfa, rostja pedig kötél- meg papírgyártásra alkalmas. Dinnvenagyságu termésének belseje pépszerü, ehető; kedvelt eledele a majmoknak. Gyümölcse héjának hamujából pálmaolaj hozzáadásával szappant is főznek. Indiában, Dél-Amerikában termesztik is. Eredeti hazája Afrika és Ausztrália. 9 A LETT Szocialista Szovjetköztársaság Tudományos Akadémiájának erdőgazdasági és favegyé- szeti intézetéten végzett kutatások kiderítették, hogy az erdei fenyő meg a jegenyefenyő magvai kétszer olyan gyorsan csíráznak ki, ha előzetesen kobalt- és rézoldatba áztatják őket. Ha ilyen ősz- szetételü permetlével öntözik a fiatal fácskákat, sokkal erőteljesebben fejlesztik fatömegüket. A LONDONI Hyde Parkban levő Serpentine-ta- von megtartott téli uszóversenyen a 79 éves Charles Bryan is indult, noha a helyenként jéggel borított viz hőmérséklete csak 1 fok volt fagy pont alatt. Bryan az utóbbi 50 esztendőben valamennyi ilyen versenyen részt vett s most is nem sokkal a száz yardon a győztes versenyző után érkezett célba. MÁRCIUS 5-én, hivatalos meghívásra Mexikóba utazott J. Cyrankiewicz lengyel miniszter- elnök. A két ország között kormányfői szinten ez az első hivatalos látogatás. ★ AZ INDIAI parlamentben az 1963—1964-es költségvetési tervezet vitája során a pénzügyminiszter bejelentette, hogy a kormány a múlt évi öt- milliárd-ötvenmillió rúpiáról nyolcmilliárd 670 milliárd rúpiára emeli a katonai kiadásokat.
