Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-14 / 11. szám
ÜStW SJiP ;>/. XH AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, March 14, 1963 Munkás és szakszervezeti hírek Az elmúlt héten a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta a vasúttársaságok jogát, hogy munkásaikat ott és akkor bocsáthassák el, ahol és amikor ők jónak látják. A kormány készen áll a “Railway JLabor Act’’ sürgősségi törvénnyel; abban az esetben, ha a munkások sztrájkot kezdenek, e törvény jogán visszakényszerithetik őket a munkába, ezzel segítséget adva a társaságoknak munkásaik-, kai szemben. A vasúttársaságok és a vasúti munkások öt szakszervezete Chicagóban tárgyal az u.í szerződések felett, Immár négy éve folyik az autofnáció elleni harc a vasúti munkások részéről. A bíróság teljes hatalmat adott a társaságoknak, hogy bárkit elbocsáthatnak ha érdekük ezt megkívánja. Eisenhower elnök akkori munkaügyi minisztere 15 tagú “semleges” kivizsgáló bizottságot nevezett ki, hogy felülvizsgálja ezt a kérdést. Egy évvel ezelőtt hosszú nyilatkozatban a bizottság azt javasolta, hogy azonnal bocsássanak el 3,000 kai, hogy ez meglepte a polgári sajtót is. A Le Monde kiemelte, hogy mind az északi bányavidékeken, mind a Lorraine-medencében példátlan szolidaritásakcióra került sor. a mérnökök és az alkalmazottak első ízben csatlakoztak feltétel nélkül a sztrájkotokhoz “A mérnökök 2 napi fizetésüket ajánlották fel a sztrájkalapba. . .” Jelentős tény a katolikus közvélemény állásfoglalása is. Huyghe, Arras püspöke pásztorlevélben jelentette ki: “Szívem mélyéből együttérzek a bányászokkal, és egyetlen kereszténynek sincs joga, hogy közömbösen szemlélje szenvedésüket.” A püspök pásztorlevele szenvedő bányászokról beszél — hiszen munkájuk kemény, egészségüket a munkakörülmények aláássák, kenyerük bizonytalan. .. Valóban, a francia közvélemény a sztrájk napjaiban megdöbbentő tényekről értesülhetett : arról, hogy egyedül a Nord—Pas-de-Calais szénmedencében 34,000 bányászrokkant van, egyedül itt 33,700 szilikózisbeteget tartanak nyilván; s arról, hogy oly alacsonyak a keresetek, és oly egészségtelenek a bányák, hogy a távozó francia munkások pótlására a bányaigazgatóság tízezer marokkói munkást hozatott erre a vidékre. .. Rokonszenvsztrájkok A dolgozók minden rétege támogatja a szénbányászokat. A legtöbb ércbánya munkásai szolidaritásból szintén sztrájkba léptek. Az állami vállalatok dolgozói, a vasutak, a földalatti vasút alkalmazottai és a magánipari üzemek munkásai negyedórás általános sztrájkkal fejezték ki szolidaritásukat. Párizsban a vasutasok kezdték meg az akciót. Az egyik fővárosi pályaudvaron negyedórára leállították a külvárosokba induló vonatok forgalmát, ami nagy torlódáshoz vezetett. Egyik délután a városi közlekedés, a földalatti vasút és az autóbuszok dolgozói hagyták abba a munkát. A nagyüzemekben mindenütt gyűléseket rendeztek, és a dolgozók a városháza elé vonultak, hogy tiltakozzanak a kormánynak a bányászok katonai behívását elrendelő parancsa ellen. A szakszervezeti központok által együttesen kibocsátott sztrájk- felhíváshoz a diákok és a pedagógusok is teljes egységben csatlakoztak. A “right-to-work” törekvések ellen Az acélmunkások szakszervezete (USWA) konferenciát tartott, hogy harcot indítson a Gyárosok Szövetsége (National Association of Manufacturers) Pennsylvania államban folytatott aktivitásai ellen. David McDonald, a szakszervezet elnöke, fel- szólitotta a tagságot, hogy a helyi szervezeteken (localok) keresztül létesítsenek bizottságokat, melyek képesek lesznek ellentámadásba menni a munkásellenes törekvésekkel szemben. Amint Mc Donald kijelentette, “mindazt, amit eddig a szerződéseinkben nyertünk tagjaink részére, a munkásellenes képviselők meg akarják semmisíteni állami és szövetségi törvénykezéssel.” Egy másik felszólaló kijelentette, hogy a szak- szervezetnek arra kell törekednie, hogy megvédje A FRANCIA BÁNYÁSZOK HARCA (Folytatás az első oldalról) tek megállapították; a bányászok bére legalább ennyivel maradt el a magániparban dolgozók bérétől. Ezenkívül egészségvédelmi berendezéseket is kértek az elavult bányákba, sürgették a nyugdijak és a rokkantsegélyek emelését, azt kívánták, hogy térjenek vissza a 40 órás munkahétre, de a bérek csökkentése nélkül. A kormány hosszú időn át csupán Ígéretekkel manőverezett, s egészen a legutóbbi napokig is csak azt ismételgette, hogy majd csak ősszel, szeptemberben hajlandó tárgyalni a bérek emeléséről, mert az infláció elhárítására addig feltétlenül ragaszkodik a bérfagyasztás politikájához. A tárgyalások utolsó szakaszában végül 5.7 százalékos béremelést Ígértek meg, de csak április 1-től kezdődően, s fokozatosan az év végéig fizetendő részletekben. A bányászok azonban ragaszkodnak az azonnali 11 százalékhoz, s kijelentették: bérkövetelésük alátámasztására figyelmeztető sztrájkba lépnek. A bányászok követelése annál is inkább jogos, mert az elmúlt négy év során, a gaulleista rendszer éveiben a bányamunkások reálbére szüntelenül csökkent, s a hivatalos statisztikák is elismerik, hogy az élet mintegy 20 százalékkal drágult; másfelől ugyanebben az időben a nagy társaságok haszna átlagosan 85 százalékkal növekedett. A bányászok életszínvonalának csökkenő, a bányabárók profitjainak meredeken emelkedő tendenciája láttán a szakszervezetek gyakorlatilag egységes akciót készítettek el: a CGT, a Force Ouvriere, valamint a CFTC, vagyis mind a kommunisták, mind a szocialisták, mind a keresztényszocialisták vezette szakszervezetek sikraszálltak a sztrájk mellett. A közös akció egyik indokolása az volt, hogy a bányászok életszínvonala alacsonyabb, mint 1958-ban volt, annak ellenére, hogy a termelést a bányákban évről évre növelik. A kormány a sztrájkra katonai behívásokkal válaszolt: mozgósítási plakátok jelentek meg az aknák bejáratánál, katonai behívóparanccsal próbálták “munkára mozgósítani” a sztrájkolókat. De az észak-franciaországi “feketeképíiek” — híven harcos hagyományaikhoz — nem hagyták megfélemlíteni magukat: a sztrájk letörésének ez a kincstári kísérlete nem bontotta meg, hanem éppen ellenkezőleg, megszilárdította a bányászok egységét, s fokozta a sztrájkolok ellenállását. Douai-tól Lens-ig viharos utcai tüntetések, izzó hangulatú sztrájkgyülések jelezték: a bányászok készek a harcra. Amikor Bokanowski munkaügyi miniszter “katonai intézkedésekkel” fenyegette meg a szakszervezetek küldötteit, Léon Delfosse, a vájárok GGT-szervezetének főtitkára e harckészség tudatában válaszolhatott neki: “A hatalom nem tud megfélemlíteni bennünket.” A kormánypropaganda arra számított, hogy a kemény téltől különösen szenvedő lakosságot szem beállíthatja a sztrájkotokkal, hiszen a sztrájk miatt érezhetővé vált a szénhiány, s csökkent az áramtermelés is. A közvélemény azonban oly egyértelműen fejezte ki szolidaritását a bányászokfütőt a mozdonyokról és egy éven belül újabb 13,000 munkást, később 25,000-et, vagyis néhány éven belül 40,000 mozdonyfütő veszítené el a munkáját. A szakszervezetek véleménye szerint ez a bizottság 60,000 munkás munkakörét szüntetné meg. Ez a tömeges elbocsátás idővel hátszáz millió dollár megtakarítást jelentene a vasúttársaságok részére. Az elkeseredett vasúti munkások sztrájkkal fenyegetnek, de a kormány készen áll, hogy 60 napos “cooling-off” periódussal megállítsa a sztrájkot. A Szenátusban és a Képviselőházban pedig máris olyan törvényjavaslatokat készítenek elő, amelyek arra kényszeritenék a munkásokat, hogy elfogadják a vasúttársaságok akaratát. (Az amerikai vasúttársaságok problémáival lapunk egy másik oldalán megjelenő cikk foglalkozik. Bebrits Lajos tiszta képet nyújt a vasúttársaságoknál folyamatban lévő automációról.) A munkások pedig elkeseredetten nézik ezt a folyamatot és szervezeteikben megvan az elszántság, hogy kiharcolják tagságuk jogait. a tagságot és a közönséget is. “Védelmezni kell az állandó munkanélküliséggel sújtott munkásságot, mert nincs senki, aki védelmébe venné őket.” Az IUE szakszervezet három vezetőjét letartóztatták Porto Ricoban Az International Union of Electrical Workers (IUE) szakszervezet három vezető tagját, Angelo Collela Andrew Barral U. S. születésüeket és Joe Ramos San Juan, portorikói születésüt sikkasztásért Porto Ricoban letartóztatták. Avval vádolják őket, hogy a szakszervezeti alap összegeit helytelen célokra használták fel, ill. elsikkasztották. A vád azt is állítja, hogy cselszövéssel nemlétező személyeknek kiállított csekkeket váltottak be. A Main & Co. cég, mely e szakszervezet pénzügyeit felülvizsgálja harminc vezető tagot és alkalmazottat jelölt meg, akiknek a személyes költségi számlája nem felel meg a cég elfogadott standardjainak. Ezek között volt az a három, akit most letartóztattak. A cég kifogásaiból eredő viták következtében Main & Co. nem volt hajlandó tovább folytatni a szakszervezeti könyvek felülvizsgálását. Ezt a harminc egyén nevét tartalmazó listát IUE elnök, James Carey utasítására nem hozták nyilvánosságra a tagság részére. Mindent elkövetve azt is kieszközölte, hogy az IUE-beli korrupció Porto Ricoban ne tudjon napvilágra jönni. Ezek a szakszervezeten belüli állapotok voltak a fő okai a Hartnett s Carey közötti küzdelemnek a legutóbbi közgyűlésükön. Ezek után Carey kitétette Hartnett-et állásából és kilakoltatta a szakszervezet washingtoni székhelyéből. Hartnett azt állította az IUE vezető bizottsága előtt, hogy a Barral által elkezelt összeg legalább 7—8 ezer dollár, de véleménye szerint ennél sokkal több. A közgyűlésre beadott riportjában Carey védte Barralt avval, hogy szerinte nem követett el semmi hibát, csupán bizonyos esetekben helytelenül járt el. Azonban ugylátszik a portorikói szövetségi hatóságok több kifogásolnivalót találtak Carey lakájának tevékenységeiben. Barral azután tűnt fel a szinen, az IUE-ben, miután 1949—50-ben az United Electrical Work- ers-al való szakadás után az IUE megszületett. Aa UE tagjai nem sokat hallották a nevét. Collela viszont nagy szerepet játszott a Carey csoport kifejlődésében, mint a leghangosabb s legvadabb rovottmultu vörösfaló. Ő volt az, aki a fakciónális viták során éjjelenként bejárta a Lyna Georgiában lévő műhelyt, ahol dolgozott s teleragasztotta a falakat UE-ellenes kivágott újságcikkekkel. Később aztán jutalomképpen az IUE- ben vezető állásba tették, dacára annak, hogy már mint ifjukoru bűnöző szerepelt a rendőrség nyilvántartásában. Ezeken kívül még más helyeken is, u. m. Boston Sylvania, Fitchburg ILCO, Taunton GE, United Shoe Machinery és Cole-Hersee gyárakban is igyekezett ártani az UE szervezetnek a tagok eltántoritásával. Más esetekben mindig a bürokrácia védelmére kelt a tagság sérelmeivel szemben. Collela, mint sok más IUE szervező és vezető, jól megszedte magát. Jelenleg a jómódú Marblehead városban, saját házában lakik, melynek értéke, a helyi becslés szerint 40,000 dollár körül van. Az állami költségvetés problémái Az adatok szerint az egyes államok és városok költségvetése a második világháború óta 400 százalékkal, a szövetségi költségvetés csak 70 százalékkal emelkedett. Ugyanakkor a republikánusok a kivetett szövetségi költségtervet milliárdokkal akarják leszállítani. Még azok is, akik a költségvetés egyes tételeit szeretnék leszállítani belátják, hogy ezt nem könnyű végrehajtani a jelenlegi változó társadalmi viszonyok között. A lakosság évente 3 millióval növekszik és azok, akik mezőgazdasággal foglalkoztak, egyre inkább a városokba tömörülnek. A lanyha gazdasági helyzet viszont növeli a segély költségeit és redukálja az államjövedelmet. A városok és államok megszorult helyzetén valamennyit segít a szövetségi segély vagy kölcsön. A szövetségi államnak nem lenne adóssága, ha ezeket megszüntetnék. A MAGYAR SZÓ ELŐFIZETŐJE, EGY JOBB VILÁG ÉPÍTŐJE! 6
