Amerikai Magyar Szó, 1963. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-14 / 11. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, March 14, 1963 Petőfi és a 5 forradalom “Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú A rozsda-álom lepte meg: De tart a harc... a kard s az ágyú Helyett most eszmék küzdenek” “Ott állok én is a csatában Katonáid közt, századom!” OTT ÁLLT, és haláláig vívta az eszmék, majd a fegyverek harcát a kiskőrösi mészáros Pestre szakadt iró-fia: Petőfi Sándor. Vajúdó kor szülötte volt. Európa nyugati felén a munkások már a polgári rend pántjait kezdték feszegetni, amikor a Habsburg-birodalom kereteibe zárt Magyarországot még mindig a hűbéri rend nyomorította. A jobbágyság nagy tömegeit embertelen életkörülmények közé kényszerítették, sőt, a földesuraknak járó dézsma és robot meg a Habsburg-államnak fizetendő adóterhek széles rétegeit a földtelen zsellérség sorsára kárhoztatták. A nemesség viszont egyre kevésbé talált vevőt terményeinek, mert a Habsburgok gazdaságpolitikája nemcsak a külföldi piacokat zárta el előle, hanem a magyarországi ipar fejlődését is gátolta. Emiatt nem alakult ki a hazai burzsoázia és proletáriátus, amelyek pedig a nemesi majorságok áruinak vásárlói lehettek volna. Ezért az uralkodó nemesség nem kis rétegei fokozatosan a tönk felé sodródtak. A nemesség egy része belátta, hogy a bajokat csupán azok okainak: a hűbéri rendszernek és az ország függőségének megszüntetése küszöbölheti ki, s a polgári társadalom és a nemzeti függetlenség követelését írták zászlajukra. A legfontosabb polgári szabadságjogokat — szólásszabadságot, a bíróság előtti egyenlőséget stb. — a népnek is meg akarták adni, de az uj rendet a nemesi osztály vezetésével, a nép tényleges közreműködése nélkül, reformokkal óhajtották megteremteni. Ez volt a Kossuth vezette nemesi liberalizmus irányzata. A nemesség nagyobbik, konzervatív fele azonban, összefogva a nehézségeket alig érző nagy birtokosokkal meg a Habsburg-körmányzattal, az ismeretlen újnál még mindig jobbnak Ítélte a nyomasztó, de megszokott régit, és a reformerekkel szemben ádáz politikai tusákban védte a kizsákmányolás feudális rendjét. De a liberálisok jó részét is aggasztotta, hogy mi lesz osztályuk sorsa, ha gyökeres változást hoz a társadalmi átalakulás, ezért beérték volna a feudalizmus korszerűsítésével is, visszahőköltek a merészebb újításoktól, sőt menet közben nem egy liberális elvet-hitet cserélt. A LIBERÁLISOK és a konzervatívok csatározásai a század negyvenes éveinek elején Petőfi agyáig és szivéig is elhatottak. Ifjú kora ellenére élménydus múlt állt mögötte: eszmélése éveiben — mint diák, katona és színész — a fél országot bebarangolta. Vándorutjain elkísérte a szükölkö- dés, de itt találkozott újra meg újra a hazai földdel és népének mindennapjaival. A társadalmat és őt magát fojtogató magyar valóság a közép- szerűségtől különben is idegen költőből ösztönös lázadót nevelt. Induláskor nem vonhatta ki magát nemesi-liberális iróelődei hatása alól, de hamarosan szakított azok Ízlésével, alkotásaiknak hangjával, világfelfogásával, és elindult arra, “merre más még nem haladt”: egy olyan irodalom kibontakoztatása felé, amelyben többé nem pusztán léma, hanem egyszersmind a müvekből áradó szemlélet forrása is a nép. A népies forma nála minőségileg uj tartalommal telítődött: müveiben, a néppel azonosulva mindinkább az elnyomott őszié Ívok szemével nézte és fejezte ki a környező világot. Korának társadalmi és nemzeti -problémái 1844- hen kezdtek Írásaiban is felbukkanni. Gyermekkora óta kötötte esküje: “a zsarnokság ellen küzdeni.” E “zsarnokság” addig csupán az egyéni akarat és szabadság elnyomását, jelentette számára, mostantól azonban tágabb értelmet kapott: a társadalmat és a nemzetet rabságra? kárhoztató., erők gyűjtőnevévé változott. Éjikor- keltették fel figyelmét a rabtartókkal harcban átló reformerek,, és — melléjük szegődött. Közéleti mondanivalója kezdetben nem lépett túl a liberálisok — a reformerek — eszmevilágán: üdvözölte és népszerűsítette őket., támogatta akcióikat, még a hajdan fényes múltat is úgy idézte a teopedő jelen rovására, akár a nemesi reformmozgalom ideológusai. Egy táborban menetelt a liberálisokkal — és mégsem volt velük maradéktalanul azonos. Nagyobb indulat feszített benne, szavai mélyebbre szúrtak, akár a haza “fekélyeiről”: a javaikat külföldön élvező nagyurakról, akár a nemesi előjogokról beszélt. Lelke legmélyén már indulása idején ott bujkált a bizalmatlanság a máshonnan jött reformerek iránt. Ellenfelének tudta az életét henyeséggel töltő nemest, aki nem törődik “a haza száz bajával”, de fenntartás nélkül azoknak a liberálisoknak a jobbját sem fogadhatta el, akiknek időnként egész csoportjairól derült ki, hogy jórészt egyéni vagy osztályönzést takar a “közérdek” ajkukról hangzó jelszava. És most már nemcsak a természetiföldrajzi világról, az egyéni élet kisebb-nagvobb eseményeiről kezdett a nép hangján vallani: a tár sadalmi kérdésekhez is mindinkább a kizsákmányoltak oldaláról közeledett. Első állomása volt ez a nemesi liberalizmus tartalmától minőségileg eltérő, Magyarországon uj világnézetnek: a népi, azaz plebejus demokratizmusnak, amely Magyarországon mindaddig csak Táncsics Mihály eszméiben jelentkezett. EZ A PLEBEJUS demokratizmus Petőfinél 1846—47-re egy olyan világnézet kialakulásához vezetett, amelynél messzebbre mutatót senki nem képviselt magyarországi kortársai közül. Petőfi látókörének tágulását siettették a közélet eseményei amelyekben viszont az emberiség múltját s jövendőjét kutató müvek segítettek eligazodni neki. Időközben otthon erősen megfogyatkozott a reformerek tábora. Ezt több körülmény is magyarázza: Bécsnek olykor rendőri és katonai erőket is igénybe vevő nyomása, de az is, hogy ugyan akkor a kormány a nemesség egy részét hivata• PETŐFI SÁNDOR: • Bizony mondom, • hogy győz most a magyar... » Bizony mondom, hogy győz most a magyar, • Habár ég s föld ellenkezőt akar! Azért nem győzött eddig is e hon, Mert sohasem volt egy akaraton; * Most egy a lélek, egy a szív, a kar. . . ® Mikor győznél, ha most sem, oh magyar? • Egy ember a haza, s ez halni kész, ® S ezért, oh népem, ép ezért megélsz, g S dicső lesz élted, boldog és szabad, Amilyen senkié a nap alatt! S én bátran állom a csaták tiizét, & Tudom, hogy a golyó nekem nem vét, § Tudom, hogy a sors őriz engemet, £ Hogy engemet megölni nem lehet, g Mert én leszek, nekem kell lenni, ki Ha elleninket mind a föld fedi, Megéneklem majd diadalmadat. Szabadság, és a szent halottakat. Akiknek vére volt keresztvized • S halálhörgése bölcsőéneked; * Meg kell, hogy ériem azt a szép napot, 2 Midőn áldásodat reánk adod, g S mi annyi átokteljes év után ® Pírunk, mosolvgunk az öröm mián, ® Midőn, mit eltört láncunk ád, a nesz Egy szabad nemzet imádsága lesz! Meg kell, hogy érjem azt a nagy napot, Amelyért lantom s kardom fáradott! % 'RIarcsvásárhely, 1849. március 6—7.) g ’ - ■' ‘ ■ '« s»&«©«©*e»a®©3e**ce®«©®©©*eo®3»e8©©9#©« lókkal vesztegette meg. Kiábrándítóan hatottak a liberálisok által bevezetett reformok tapasztalatai is. Mert hiába engedték meg a jobbágyi szolgáltatások megváltását örök időkre, s adták meg a nem nemes származásúaknak a hivatalviselés jogát, a parasztnak nem volt miből megváltania terheit, s nem voltak hivatalok, amelyeket a nem nemesek elfoglalhattak volna. A nemzet számára nagy tanulságul szolgáltak a galíciai események is: a lengyel nemesség hazája függetlenségéért harcot kezdett Ausztria ellen, ö ellene viszont a saját parasztjai keltek fegyverre. Becs kiaknázta ezt az ellentétet: először elnézte a paraszt- mozgalom kibontakozását, azután a függetlenségi törekvésekkel együtt a parasztfelkelést is eltiporta. Mindezek miatt sok liberális nemes elvesztette hitét a reformmozgalom győzelmében. Az ügy mellett kitartók egységesebb csoporttá kovácso- lódtak ugyan, de célkitűzéseikben őket is óvatosságra intette az a tapasztalat, hogy az uralkodó osztály nagy tömegei nem hajlandók velük menni. PETŐFI, a Habsburgok tegnapi közkatonája, a Habsburgokban mostantól a zsarnokság megszemélyesítőit kezdi látni. De szörnyű átkot szakaszt fel belőle a liberális mozgalom megtorpanása is: “Isten, küldd e helóta népre — Földed leg- szömvübb zsarnokát, — Hadd kapjon érdeme dijába — Kezére bilincset, nyakába — Jármot, hátára kancsukát!” Elégedetlenségében messze távolodik a nemesi reformerektől és már-már addig jut el, hogy “az apró napi események múlandó pásztortüzei”-nek tekintse a mozgalom politikusait, akiket félig-meddig ugyancsak megfertőzött a Pató Pálok hazájának ősi jelszava: “Ejh, rá érünk arra még!” A csalódás arra tanítja, hogy a kiváltságos osztályokból érkezett reformerek nemcsak máshonnan indultak, mint ö, de céljuk sem mindenben azonos az övével. “Kunyhóból jő mind, aki a — Világnak szenteli magát” — vágja a nemesi reformerek szemébe, akik “tettre gyávák, önzők áldozatra”, és évről évre szóharccal vesztegetik a drága időt. Már-már igaztalanul általánosít, mikor az ellenzék ingadozó vagv kevéssel is beérő esonortjai helyett a liberális tábor egészére zúdítja haragját. De hasztalan tudja, hogy jaj azoknak, “kik hazájuk pusztulását, — Nemzetek végvonaglását — Nem nézhetik egvked viileg!” ő nem nézheti. Ha el-elfogja a sötétenlátás, nem vész ki szivéből a remény: “Ne féljetek, szegény jó emberek, — Jön rátok is még boldogabb idő. — Ha múlt s jelen nem a tiétek .is, -— Tiétek lesz a végtelen jövő.” E szegény embereknek akar uj világot, uj hazát teremteni, a hétköznapok munkás dolgozójának, aki eddig áldozatul adta vérét-verejtékét “az uraknak birtokai — s jogáért, akik őt később éhen halni hagyták”. Mert “Mit ér, csak ekkép szólni: itt a hánya! — Kéz is kell még, mely a földet kihányja ...Se kéznek nincsen semmi érdeme?” Petőfi túllépett a nemesi liberalizmuson, ösztönös irodalmi népiessége tudatos politikai demokratizmussá nőtt: a nép uralomra segítése az irodalomban — gondolatvilágában a nép politikai uralmának előkészítésével lett egyértelmű. E népuralom akkor lesz tökéletes, akkor tölti be feladatát, “Ha majd a bőség kosarából — Mindenki egyaránt vehet, — Ha majd a jognak asztalánál — IVEnd egyaránt foglal helyet, — Ha majd a szellem napvilága — Ragyog minden ház ablakán...” Mintha az utópista szocialisták megálmodott tökéletes társadalma derengene fel Petőfi jövőbe néző tekintete előtt. Szemhatára már nem pusztán a hazát fogja át: a szabadság győzelmét akkor Ítéli teljesnek, ha az világméretekben gyűri maga alá a szolgaságot: “Ha majd minden rabszolga-nép — Jármát megunva sikra lép — Pirosló arccal és piros zászlókkal — És a zászlókon eme szent jelszóval: — Világszabadság!” Álmaiban “rabnemzetek bilincsét” tördeli, a világsza-; badságért kész áldozni szerelmet, életet, hiszen1 “Meghalni az emberiség javáért, — Mily boldog,' milyen szép halál!” Szabadságigénye egyetemlegessé válik, a világ minden társadalmának valamennyi elesettjéért hallatja szavát, a föld minden zsarnok ellen hadakozik: “Rómában Cas-, sius valók, — Helvéciában Teli Vilmos, — Párizsban Desmoulins Kamill—Itt is leszek tán valami!” Internacionalizmusa azonban nem hátforditás nemzetének, sőt a világszabadság igenléséhez épp saját, népének érdekeiből kiindulva jut el. Legtöbbet a magyar nemzet sötét jelene és jövendő boldogsága foglalkoztatja, talán azért is, mert “Itt minálunk nem is hajnallik még, — Holott másutt már a nap ugv ragyog.” Egyszerre tudta magát enjbernek és magyarnak, munkásságában elvá- (Folytatás a 13-ik oldalon) 4
