Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-02-01 / 5. szám
Thursday, February 1, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZrt 7 NEVETNI IS TUDTUNK Szolgáljon EHN munkatársunk itt közölt cikke mintául arra, hogy mit szeretnénk látni az Emlék-Verseny cikkeiben. Nem szükségszerű, hogy humoros legyen, hanem az olvasó élményeit és érzelmeit tükrözze vissza a beküldött cikk. Természetes, hogy mint a verseny-hirdetésben olvashatják, külmunkatársaink nem vehetnek részt a versenyben. — VISSZAEMLÉKEZÉSEK — Irta: E. H. NEU WALD L Amikor 1915 márciusában az ELŐRE napilap munkatársa lettem, a szerkesztőséiben négyen dolgoztunk: Szabados Zádor, főszerkesztő (20) ; Bagger-Szekeres Jenő, főmunkatárs (15) ; Babits munkatárs (10) és EHN, újonc (6). A nyomdaszemélyzet öt személyből állott: Ligeti. Svarc és Kaczander, szedők (28) ; Lónyai, tördelő (28) és Kálmán “ur”, foreman (32). A Manager (ügyvezető) Sugár József (?) volt; mellette a kiadóhivatalban Lőwy(?) dolgozott. Berger volt a “mindenes” (?). A nyomdamester (45), a segédje (?) és a postázó (?) egészítette ki a személyzetet. A zárójelbe helyezett számok a heti fizetéseket jelképezik, amerikai dollárokban. Egyben magyarázatát adják annak is, hogy miért tekintettünk elismeréssel vegyes irigységgel a jól szervezett és jól kereső nyomdász szak- társakra. írógép sem volt a szerkesztőségnek csúfolt szűk és levegőtjen fülkében és munkaidő alatt hat napon át, a szó szoros értelmében valamennyien erősen “körmölttink”. Amerikázni nem lehetett: négyen csináltunk napilapot! Különös, hogy “betegség” címén 47 évvel ezelőtt — és egyszer sem azóta—, két napot kellett levennem, röviddel a szerkesztőségbe való felvételem után. Vasárnap mindig reggel 7-től egy óráig dolgoztunk és kétszer egymásután, hétfőn olyan rosszulléttel ébredtem, hogy képtelen voltam munkára jelentkezni (Mi it kiderült, a “betegség” az anyámtól örökölt “migrén” roham volt.) Amikor a második kedden délelőtt rendes időben munkára jelentkeztem, Szabados ezzel fogadott : — Mondja fiatalember, nem lumpol maga? Ránéztem a főszerkesztőre és egész csendesen ezt kérdeztem: — Hat dollárból, szerkesztő elvtárs? Szabados nem válaszolt és még csak nem is mosolygott, amikor a két munkatárs kitörő nevetéssel jelezte, hogy a “fiatalember” jól válaszolt. II. A szerkesztőségben tulajdonképpen csak egy vérbeli újságíró volt: Bagger-Szekeres Jenő. Jól informált, Európa nagy részében utazott, több nyelven beszélő, kitűnő humoru újságíró volt és megalapítója a közkedveltté vájt “KRÓNIKA” rovatnak, amelyet távozása után én örököltem. Amikor alkalom nyílt rá, szeretett embereket megtréfálni. Ennek egyik módja a “halandzsa” volt: a legártatlanabb arccal a szavaknak oly összefüggés nélküli, értelmetlen tömegét zúdította az áldozatra, hogy amikor végzett, az illető súlyos kétségekkel távozott. Vagy azt gondolta, hogy a fülével van valami baj, vagy azt, hogy egy kis elmezavar gátolta annak a megértésében, amit Bagger oly tiszta magyarsággal, bár kissé elmorzsolva, mondott. Persze, az áldozat távozását minden tekintetben, kitörő kacaj kisérte és a leg- hlúgosabban mindig a csinytevő: Bagger nevetett. __ Egy napon Bagger az ügyvezetőt szemelte ki áldozatul. Munkaidő közben Sugár bejött a szerkesztőségi fülkébe és valamit közölt a szerkesztőség tagjaival. Bagger ártatl: "ul szembenézett vele és a legnagyobb komolysággal valami ilyesfélét mondott: — Igen Sugár elvtárs, esetleg elfogadjuk, amit de különben is énnenséggel a hangsúly a másik cipőt szorítja pedig Szabados éppen tegnap azonban lesz, ahogy lesz és főképpen az előbbi tétel alapján kinek van, kinek nincs és ez folyton szaporodik, de azonban mégis reméljük, hogy megérti Sugár elvtárs. Várakozva néztünk Sugárm. aki gondolkodás nélkül egész komolyan válaszolt: — Én igenis megértem, de vegyék az elvtársak figyelembe, hogy a háború kitörése óta megváltozott a helyzet. Fis ezzel kiment a szerkesztőségből. Ez volt az első — és talán az egyetlen eset, amikor az áldozat megértette Bagger “halandzsáját” és arra komolyan válaszolt. Erre az esetre még hónapok után is csak nevetve tudtunk visszagondolni. III. Sugár ügyvezetőt más alkalommal is áldozatul szemelte ki a szerkesztőség egyik tagja. Ebben az időben Tóth Béla is tagja volt a szerkesztőségnek. Egy szép napon $2,000-os csekkett állított ki az ELŐRE nevére aláfirkantott, egy nemlétező nevet és a csekket borítékban Sugár asztalára helyezte. Vártuk, hogy mi fog történni, de látszólag nem történt semmi. Nem tudtuk, hogy Sugár eltépte-e a csekket, vagy mit csinált vele. ó nem szólt semmit, mi sem árultuk el ,hogy tudunk a csekkről. Szünet állt be, fogalmunk sem volt róla, hogy Tóth “tréfája” sikerült-e vagy sem. A következő két héten — a hónap második felében —, amikor rendszerint már nem igen volt pénz az ELŐRE kasszájában, kellemes meglepetés ért bennünket. Minden kérés nélkül, pontosan megkaptuk a fizetésünket, ami — enyhén szólva — csak ritkán fordult elő. Elseje után aztán kiderült, hogy miért: a csekk-tréfa a kelleténél jobban (vagy rosszabbul?) sikerült. Az történt, hogy Sugár a Tóth ál-csekkjét az aznap beérkezett többi csekkel együtt deponálta az ELŐRE üzleti számlájára. Hogy, hogy nem, a “nem-létező” aláírás annyira hasonlított a bank egyik üzletfelének nagyon is létező aláírásához, hogy Tóth csekkjét az ELŐRE számlája javára Írták. A “pillanatnyi pénzzavarral” állandóan küzdő vállalat igv került egy csapásra jó módba. így történt, hogy két héten át pontosan kaptuk meg a fizetésünket. A pünkösdi királyság, azaz a rövid lejáratú jómód persze véget ért azon a napon, amikor a havi elszámolások szétküldése után jelentkezett a bank felháborodott ügyfele, akinek számláját a 2,000 dollárral megterhelték. Percek alatt kiderült a tévedés. Sugárt behívták a bankba és magyarázatot kértek. A magyarázat az volt, hogy az ELŐRE máskor is kap ismeretlen adakozóktól anyagi támogatást és Sugár, jóhiszeműen deponálta az Íróasztalán talált csekket. A tévedést tehát nem ö, hanem a bank csinálta. Mire mindez kiderült, a 2.000 dollárnak már csak roncsai szerepeltek az ELŐRE csekkszámláján és Sugárt megkérték, hogy szíveskedjék virágzó üzleti vállalkozásával egy más bankot szerencséltetni. A mai napig sem tudom, hogy az ál-csekk ellenében kifizetett összeg a bank károsodása volt-e, avagy meg kellett-e téríteni. IV. A szerkesztőség egy másik tagjának, dr. Földi Károlynak egy csekk-tréfája nem volt ilyen komoly kimenetelű. E történet idején a szerkesztőségben dolgozott Garvai Andor szinmü-iró is, akinek “Benn az erdőben” és “A pénz” cimü darabjaival jelentős sikerei voltak a budapesti Vígszínházban és magyar színpadokon Amerikában is. A szűkösen élő, anyagiakkal állandóan küzdő Garvai egyetlen álma és reménye az volt, hogy egyik darabja a Broadwayn előadásra kerül és annak sikere egy csapásra jó módba helyezi őt. Egy napon Földi 5,000 dolláros csekket állított ki, azon a Broadwayn jól ismert színházi nagyság nevét irta alá és amikor Garvai a szerkesztőségbe érkezett, azt üdvözlő beszéd kíséretében adta át, hangsúlyozva, hogv ez csak foglalója az 50 ezer dollárnak, amelyet egyik színmüvének előadási jogáért ajánl fel a szerzőnek. Garvai jó képpel fogadta a tréfát, megköszönte a csekket és az üdvözlést, komolyan fogadta valamennyiünk jókívánságát! és kilátásba helyezte, hogv 48 órán belül vaorv elfog Mi a az ötvenezer dolláros ajánlatot, vagy ragaszkodik az eredeti százezer dolláros árhoz. Ezzel az ártatlan tréfa véget, is ért volna, — de nekem más gondolalom támadt. Kitűnő alkalmat láttam arra, hogy egy kis leckében részesítsük a tördelőnket, I-ónyai Nándort, aki minden alkalmat felhasznált, hogv másokat megtréfáljon. Tervembe úgy a szerkesztőség, mint a nyomda és kiadóhivatal tavi a it beavat* m és mire Lányai a nvomdába érkezett, a osanda készen állt. Titokban megsúgtam neki. hogv Garvait nagy szerencse érte: végre sikerült, amire évek óta várt. Egyik színmüvét eladta 50,000 dollárért és az ö+ezer dolláros foglaló már a zsebében van. Lónyai perceken belül-.elárulta" a “titkot” a nyomdászéinélyzetnek. Azután Garvai előtt jelentkezett és a nyomdai személyzet nevében gratulált a nagy sikerhez. A szaktársainak elmondta, hogy Garvai megmutatta az ötezer dolláros csekket, de nagyon szerény maradt és biztosította Lónyait, hogy az óriási pénzösszeg ellenére a régi marad és a barátairól nem fog megfeledkezni. A tördelés azon a napon nehezen ment. Lónyai fejében az ötezer dolláros csekk járt, amit látott, a kezében volt és 'amely egy csapásra gazdag embert csinált a szegény Garvaiból. Valami motoszkált a fejében és a gondolatot valóra- váltotta. Elhatározta, hogy másnap estére a Munkás Otthonba hívja a Szabadság Munkás Dalárda tagjait, Garvai tiszteletére csapra, üttet egy hordó sört és énekszámokkal fogják megünnepelni Garvai nagy sikerét. Biztos volt abban,/-hogy az ötezer dollárból Garvai fogja a számlát fizetni és nem engedi, hogy a sör és egyebek árát az fizesse, aki a rendelést leadta, —mái-mint a Lónyai. Amikor erre vonatkozólag a véleményemet kikérte, azt mondottam, hogy ilyesmire nem lehet egész biztosan számítani, de valószínű, hogy nem fog számításában csalódni. Erre Lónyai Garvait és a szerkesztőség tagjait másnap estére a Munkás Otthon éttermébe “szerény vacsorára” hívta meg, amit valamennyien el is fogadtunk. Ezt a cirkuszt semmi pénzért el nem mulasztottuk volna! A többit már sejtheti az olvasó. . A nagy siker volt. Amikor Garvai az étterembe lépett a Dalárda Lónyai dirigálása mellett dallal fogadta. Mindenki evett ivott, amennyi csak belefért. Főként Lónyai járt elől jó példával: evett, ivott és énekelt. Azután megint evett, ivott és énekelt. Később már csak evett és ivott. A jókedve csak akkor lohadt le, amikor 11 óra tájban Garvai kezet fogott vele, megköszönte a meghívást, barátságosán búcsúzott a Dalárda tagjaitól és távozott, anélkül, hogy a számlák kifizetését szóba hozta volna. Lelket öntött bele az a megjegyzésem, hogy Garvai még bizonyára nem váltotta be a csekket, de ha majd beváltotta, biztosan elő fog rukkolni a dohánnyal. Amikor másnap a szerkesztőség, a kiadóhivatal és a nyomdaszemélyzet egyetlen tagja sem akart emlékezni a Garvai-íéle csekkre és én melegen ajánlottam, hogy menjen orvoshoz, mert soha meg nem történt dolgot beszél be magának, — végre Lónyai rájött arra, hogy ez alkalommal nem ő nevet, hanem rajta nevetnek. Napokig elkerülte a Munkás Otthon éttermét, de végtére mégis tudomásul kellett vennie, hogy — a számlákat annak kell fjzetni, aki a rendelést leadta. Ezt a tréfát Lónyai soha meg nem bee tátotta Földinek, — de nekem sem! :y. % Mi Kis fizetésért sokat dolgoztunk, a vidéket jártuk, de nevetni is tudtunk, mert fiatalok voltunk és fütött az a tudat, hogy az amerikai magyarság szine-java mögöttünk áll és pártolja sajtónkat. Erőt és kitartást adott a hit, hogy lapunkkal részesei vagyunk ánnak a mozgalomnak, mely jobb világot készit elő a dolgozók számára. Ha visszatekintünk a Wríde'mcs évti"«-* kre, megállapíthatjuk, hogy hitünkben nem csalódtunk. Amit a haladó mozgalom előkészített:, az ezer millió ember számára meg is valósult. Es lapunk, a 60 esztendős harcos saitó, még mindig részese e mozgalomnak. Soraink megritkullak, de az amerikai magyarság szine-java kitartott mellettünk és még mindig mögöttünk áll — nagyobb elhatározottsággal, nagyobb áldoznákészsággel, mint valaha! T/SBSÍS>ITÍ7*S MAGYARORSZÁGBA! A QUEEN ELIZABETH hajón május hó 23-án! Akik szívesebben rer“'Pck. tálVkezhaina* a eső- porttal. ha ntá.ius ?P- 'n indulnak repií'öes.«» *v- tunkkal. — Érde-Iökík trip*»»!» í'-Uer Ernämtk a Magyar Szó ír tri. -egy f-rönl.innak egyenesen a f oe TRAVEL BUREAU-hoz j 16W> Fairfield A venne, f'.rwtffeport. t -njieetieiit
