Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-01-18 / 3. szám

niuijivia... ..irtu i an ___

7

Izraeli kis tükör

Irta: E. H. NEUWALD v

I.

A májusi hőség Izraelben körülbelül olyan, mint amilyen a magyarországi vagy kaliforniai kánikula júliusban. Május volt, bágyasztó hőség volt és mi Haifa, a ragyogó öbölben fekvő régi város utcáit jártuk.

Mielőtt végleg kimerültünk a gyaloglásban, egy kis parkban padot és árnyékot kerestünk. Pad bőven akadt, de árnyék sehol. Leültünk egy padra, amelynek egyik árnyékos csücskében egy ember tilt. Melléje ültünk.

Az ember udvariasan a pad legszélére húzódott, amit angolul megköszöntünk. Ez a mód mindig bevált: az ember angolul válaszolt és ezzel uj alkalmat adott beszélgetésre.

A beszélgetés során sok érdekeset hallottunk. Megtudtuk, hogy pad-társunk izraeli bennszülött és valamelyik kormányhivatalban dolgozik. Meglepő volt, hogy honfitársai legtöbbjével ellentétben dicsérete helyett, inkább kifogásait sorolta lel. Hogy úgy mondjam: “kisebbségi ellenzék’’ volt és ettől a fajtától mindig többet tud meg az ember, mint azoktól, akik az árral úsznak.

— Izrael szocialista országnak indult — mondotta többek között —, de hol vagyunk mi már attól!

— Hol vagyunk? — ismételtük szavait és megkaptuk a választ:

— Az ország csak 13 éves és állítólag van már 400 milliomosunk. Ahol milliomosok vannak, ott mindig szegények is vannak. A milliomosok egyre gazdagabbak, a szegények egyre szegényebbek lesznek.

Állítását sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudtuk. De amit mondott, arra visszagondoltunk, amikor Tel Avivbán éá Jeruzsálemben az utcasarkokon álló, a járdában heverő és az étkező helyeket elárasztó sok koldust láttuk. Vajon összefüggésben van-e ez a milliomosok szaporodásával ?

II.

Ha jól emlékszem, Izrael külügyminiszterének tulajdonítják azt a mondást, hogy: “Végre komoly ország lettünk, mert már kémünk is van.”

Izraelt egyéb körülmények is “komoly országgá” avatják. Ahol kitermeltek milliomosokat, ott megvannak a “komoly országokat” jellemző osztálykülönbségek. És megvan az ugyancsak jellemző faji különbség is, pedig sokan — a legtöbben —, éppen a faji megkülönböztetés- elől ipenekül- tek Izraelbe.

Magyar házaspárral találkoztunk, akik gyorsan elpanaszolták bánatukat. A fiuk nősülni készül, de “fehér” leány helyett “sötétbőrü” leány a menyasszonya. Persze zsidó leány, nem afrikai, nem. is ázsiai, hanem portugál származású és olajbarna a bőre. “Biztosan barnabőrüek lesznek az unokák és mennyivel jobb lenne, ha ‘fehér’ leányt venne feleségül!”

Ez a vélemény nem egyedülálló és nem megy ritkaság számba. Ottlétünk idején az izraeli belügyminiszter — aki történetesen nem fehérbőrű —, a miniszterek gyűlésén odavágta kollégáinak:

“Eljön az ideje, amikor MI leszünk többségben és akkor majd nem TI, hanem MI fogunk dirigálni az országban!”

Igaz, hogy a kollégái és másnap az újságok visszautasították a MI és a TI megkülönböztetést, mert — úgymond — “mi valamennyien zsidók vagyunk”, de kétlem, hogy ezzel a visszautasítással változtattak a helyzeten. —■

III.

Tel Aviv nem az a ragyogó város, amilyennek Amerikában elképzelik az ott jártak leírása alapján, de rohamosan fejlődő, erősen épülő város, ahol az ország egész lakosságának egyharmada lakik.

A rohamos fejlődés egyik magyarázata, hogy a betóduló menekültek nagy része városban akar lakni és nem “kibuc”-on (ko-operativ farmon), ahol erős munka vár a bevándorlókra.

Egy helyen, ahol hatalmas épülettömbök emelkednek, megálltunk és felvételeket készítettünk. Egész sor régi düledező házat bontottak itt le, hogy helyet csináljanak az uj bérpalotáknak. Néhány percen belül hozzánk csatlakozott az építész és készséggel szolgált felvilágosítással. Angolul nem beszélt, de ott volt az unokaöcsém, aki ily esetekben a tolmács szerepét vállalta.

Tulajdonképpen csak egy pont érdekelt bennünket, amelyet fényképen is megöi'ökitettiink. Az egyik uj bérpalota oldalában nyílást hagytak, amelybe belenyúlt egy régi kis ház tetőzete. Ezért a palota épitését nem tudták befejezni: nyílás maradt az oldalában, hogy helyet adjon a háztetőnek.

A düledező, régi kis házakat meg kellett vásárolni, vagy ahol a vásár nem ment simán, ki kellett sajáttittatni. Az előttünk levő ház ellen még folyamatban volt a kisajátítási eljárás, de az építők biztosak voltak a dolgukban: nem várták be az eljárás végét, egyszerűen ráépítették a kis ház tetejére. Tetszett-e ez vajon a régi ház tulajdonosának ?

A válaszra nem kellett sokáig, várai. A kis ház ajtajában megjelent egy asszony, aki messze hallhatóan kezdett kiabálni. A hanglejtésből és gesz- tikulálásból már sejtettük, hogy ékes héber nyelven nem dicséreteket szór az építészre, de amikor a nemzetközileg ismert “ganef” szót hallottuk, akkor kétség nem fért ahhoz, hogy miről van szó. .'.

Amikor az építésztől elváltunk, az unokaöcsém tolmácsolta az asszony kiabálását. Valóban csalónak, svindlernek bélyegezte az építészt, akinek minden szava hazugság és óva intett, hogy a “ganef” egyetlen szavát el ne higyjük.

Nyilvánvaló, hogy sok tekintetben egyforma a helyzet a kis és nagy országokban. Tel Avivban, csakúgy, mint New Yorkban a “haladás” nevében kilakoltatják a “slum” szegényeit, hogy uj bérpaloták számára csináljanak helyet. A szegényekkel, akiket kilakoltattak s akik az uj paloták magas bérét nem tudják megfizetni, senki nem törődik.

A szegény, kis Izrael valóban “komoly ország” lett. A gazdag, nagy Amerika mintájára,

IV.

• Az országúton két “kibuc” között hatalmas cement-csöveket raktak le. A kánikulai hőségben fórrá szurkot cipelt egy munkás. A munkás ez esetben 55—60 év körüli yemeni (sötétbőrü)’. fehér szakállas zsidó volt.

Megálltunk és tolmácsunk , segítségével engedélyt kértem, hogy lefényképezhessem a munkást. Készséggel beleegyezett, sőt egy másik fehér szakállas kollégája is melléje állt.

A felvétel elkészült és a mondanivalómat megint az unokaöcsém tolmácsolta. Megköszöntem a szívességüket és megmondottam, hogy miért fényképeztem le őket. Abban az országban, ahol születtem, annakidején általános hit volt és abban az országban, ahol uj hazát találtam, ma is az, hogy a zsidók rendszerint nem dolgoznak, csak “seftelnek”. Fényképen akartam megörökíteni a jelenetet, amelyen zsidók bizony nehéz munkát végeznek — és még hozzá kánikulai hőségben.

A munkások végighallgatták a mondanivalómat, az egyik lehajolt, felvett egy maréknyi földet, kétszer megcsókolta és csendesen mondotta:

. .“Dolgozunk, mert ez a MIÉNK!”

Megilletődve néztük a jelenete^ kézfogással búcsúztunk a munkásoktól és a tel-avivi eszpresz- szókban üldögélő, feketéző német és magyar “fehérekre” gondoltunk, akik bizonyára lenézik yemeni “fekete” hitsorsosaikat, akikkel négerekhez illően a legnehezebb munkát végeztetik a legalacsonyabb bérért.

V.

Tel Avivtól délre a sivatagban modern és szépen fejlődő “kibucban” volt az “otthonunk” Izraelben eltöltött négy hetiink'alatt. Csecsemőktől öregekig körülbelül 600 lélek lakott ezen a kooperativ farmon, ahol a mezőgazdaságon kívül birka- és csirketenyésztéssel foglalkoztak.

A “kibuc” sokban eltér, de sokban hasonlít is a magyar termelőszövetkezetekhez. Erre alkalom- adtán még visszatérek, most csak azt a hasonlatosságot említem fel, hogy a városokból a “kibúvókra” is ellátogatnak neves művészek és színészek, hogy az ott dolgozókat szórakoztassák.

Ennek a “kibucnak” a fiatalsága már segítség nélkül is képes szinielőadásokat rendezni. Végignéztünk egy ilyen előadást, amelyet abból az alkalomból rendeztek, hogy a felső iskola (High School) legidősebb tanulói — fiuk és leányok egyaránt, — két évi katonai szolgálatra elhagyták a “kibucot” és a legfelső osztály birtokában levő zászlókat egy évre a következő osztály tanulóinak adták át ünnepélyes keretek között.

Meglepetésünkre, az izraeli zászló mellett a vörös zászló is helyet cserélt, mintegy jelezve,

hogy a “kibucok” egynémelyikén még emlékeznek arra, hogv “Izrael ssocialista országnak indult.”

Ezen a “kibucon”, szakítva ősi hagyományokkal, egy időben disznókat is neveltek és azt csak akkor hagyták abba, amikor a szélsőséges ortodox rabbik bojkottal fenyegetőztek, mondván: megtiltják a csirkék, a birka-tej és egyéb termékek átvételét, ha a disznónevelést abba nem hagyják.

A kényszernek engedve abbahagyták, de különben szakítottak minden olyan hagyománnyal, amely kerékkötője,a fiatal Izrael fejlődésének.

A diákok záróünnepélyéről azzal az érzéssel távoztunk, hogy a “kibucok”, amelyek az ország gerincét képezik és amelyekben a legértékesebb dolgozó elemek összpontosulnak, idővel kitermelik azt a nemzedéket, amely Izraelben is megszünteti az osztály és faji különbségeket.

AMIT NlÉTESZHEK A KIRAKATBA

Kennedy elnök tavaly julius 25-iki emlékezetes rádió- és televízió-beszédében, mely történelmi folytatása volt Churchill hidegháborút hivatalosan megnyitó 1946-iki fultoni beszédének, mint a “szabadság kirakatáról” tett említést Nyugat- Berlinről.

A szabadságnak nosszu és dieses égtél j es története van. Lehet, hogy akadnak — különösen Kennedy elnök s Johnson alelnök közvetlen környezetében — akik fel tudják fedezni a kapcsolatot és összefüggést Thermopyle, Lexington, Concord, Valley Forge, Corregidor, Normandy Beach, Sztálingrád hősei és Nyugat-Berlin lakói között, de e sorok írója erre teljességgel képtelen. De az az érzésünk, hogy ha az úgynevezett “szabad világ” szabadságról alkotott fogalmának Nyugat-Berlin a kirakata, akkor igen gyanús portékát árulgat- nak ebben a boltban.

Kennedy elnökünk nyilván Nyugat-Berlin mesterségesen táplált, de lényegileg hamis prosperitására gondolt, amikor e városról, mint a szabadság kirakatáról beszélt.

Az amerikai kormány, karöltve a legnagyobb wall-streeti és nyugatnémet trösztökkel, rendkívüli gazdasági segélyben részesíti Nyugat-Berlin hatóságait és üzleti érdekeltségeit, hogy a város jómódúnak tűnjön fel. Mindenesetre érdemes volna megtudni, hogy mit szólnának a kongresszus reakciós vezetői, ha Kennedy annyi pénzbeli támogatást nyújtana Amerika gazdasági válsággal küzködő olyan vidékeinek, mint például West Virginia, az autóvárosok, mint amennyit Nyugat- Béri inre költenek.

A mesterségesen táplált nvugatberlini prosperitás a felszínen valóban impozáns. Nyugat-Ber- linben látszólag csupa jól táplált és jól öltözött német polgár lakik. Az üzletek tömve, a mulatókban kivilágos kivirradtig szól a zene, folyik a pezsgő, majd felveti őket a jólét.

De valóban az igazságot tükrözi vissza ez a kirakat, vagy amolyan német Potemkin-falvakat varázsoltak oda a hidegháború- urai?

Nem akarunk határozott igent vagy nemet adni e kérdésre. Csupán egy hirre utalunk ez alkalommal, amely valahogy nagyon eldugva jelent meg a N. Y. Times január 7-iki számában. A hir igy hangzik:

MÜNCHEN (Nyugat-Németors7ág) — A városi köztisztasági vállalat abbeli hirdetésére, hogy egy dolláros órabérért napszámosokat vesznek fel hólapátolásra, több mint tízezer munkanélküli gyűlt össze a hivatal előtt. Miután a rendőrség képtelen volt a kavargó tömeget fékentartani, zendüléselháritó fegweres osztogat kellett kihívni a rend helyreállítására.

Az amerikai sajtó úgyszólván naponta ömleng Nyugat-Németország “csodálatos” gazdasági fellendülésén. Hogy mily jól megy Nyngat-Németor- szág népének. Hogy mekkora az. ellentét a virágzó Nyugat-Németország és a pangó Kalet-Német- ország között.

Mi mindig nagy fenntartással fogadtuk a nyugatnémetországi nagy prosperitás hireit. A fenti müncheni hir teljességgel alátámasztja abbeli meggyőződésünket, hogv ebbeli fenntartásunk helyes volt, hogy Nyugat-Németország prosperitása a hidegháború ál' 1 fütött prosperitás.

És hogy Nyugat-Berlin nem a szabadság, hanem a szabadság leple mögött, a-fnerikai támogatással újra feltámasztott német impertdi-mus kirakata. Figyelő