Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-06-07 / 23. szám
6___________________________________________AMERIKAI MAGYAR SZŐ — HUNGARIAN WORD Thursday, June 7., 1962 KEZD MEGDŐLNI A "HIDROGÉN-BOMBA ATYJÁNAK” GSALHATATLANSÁGÁBA VETETT HIT Nyolc kiváló tudós cáfolta meg dr. Teller állításait a nukleáris kísérletek folytatásával, a földalatti robbantásokkal és az óvóhelyhálózat kiépítésével kapcsolatban A The Nation cimü folyóirat májusi 12-i számában James R. Newman neves iró hosszabb cikket szentel annak a vitának, amely a Saturday Evening Post hasábjain folyt le korunk nukleáris problémájával kapcsolatban. A Saturday Evening Post még a februári számaiban három részből álló cikksorozatot közölt dr. Edward Teller: The Legacy of Hiroshima c. könyvéből, amelyet a szer ző Allen Brown segítségével irt. Teller a nukleáris problémával kapcsolatban a még fokozottabb fegyverkezést ajánlja. Szerinte a “világ még nem érett a nukleáris lefegyverzésre vagy bármilyen más fajta lefegyverzésre.” A “hidrogénbomba atyja”, ahogy Téliért nevezik, tehát ellentmondást nem törően veti el azt a megoldást, amiről államfők éveken keresztül töprengtek és tárgyaltak. Még az sem befolyásolja a magyarszármazásu fizikust, hogy az egész emberiség sorsa forog kockán, ha nem tudják megoldani a nukleáris problémát. Teller hamarosan megkapta a méltó választ tudóshoz egyáltalán nem illő szélsőségesen harcias állásfoglalására. A Harvard, a Cornell egyetemek és a Massachusetts Institute of Technology nyolc professzora mutatta ki a Saturday Evening Postban megjelent cikkében, hogy mennyire hamisan állította be az egész kérdést a “hidrogénbomba atyja”. A tudósok nem vonják kétségbe Teller szakértelmét a fizika terén, bár túlzottnak tartják azt a szerepet, amit neki tulajdonítanak a hidrogénbombával kapcsolatban. Annál élesebben vitatják ellenben hozzáértését a katonai stratégia, a politika, a közgazdaság és a filozófia terén. Mert Teller ezekben a tárgyakban is szaktekintélynek próbálja fentüntetni magát és ellentmondást nem tűrő formában nyilatkoztatja ki nézeteit. amelyek igv jóslatok alakját öltik magukra. Eddig szerencséje volt, mert tudós társai nem merték megmondani és leleplezni, hogy számtalan esetben nyilatkozott kérdésekben, amikor pedig halvány segéd fogalma nem volt arról, -hogy mit is mond valójában. Sok politikusnak, törvényhozónak nyújtott ezzel segítséget, akik nem törődtek azzal, hogy ért-e dolgokhoz, amelyekről beszél, mindaddig amig ezzel az ő törekvéseiket mozdította elő. Ezeknek nagyon jól jött egv ilyen nemzetközileg elismert tudósnak a támogatása. De most az emlitett nyolc professzor végre megmutatta, hogy mennyi hitelt érdemelnek Teller állításai. A Saturday Evening Post-ban megjelent cikk irói rámutatnak arra, hogy Teller, aki a fegyverkezés fokozását sürgeti, mennyire nincs tisztában a katonai stratégiával. A New York Times katonai szakértője, Hanson Baldwin irta, hogy 1,200 bombázó repülőgép, 1,200 szárazföldi ICBM (hosszutávu rakéta) és 650 tengeralattjáróról kilőtt, rakéta — mindegyik felszerelve egy olyan nukleáris bombával, amely alkalma^ egy város teljes elpusztítására — már olyan nukleáris erőt jelent, amely több mint amennyi az ellenség megsemmisítéséhez szükséges és nem pusztán elriasz- tási célokat szolgál. Az elnök állandóan megtorló erőről beszél, de a színfalak mögött a “megelőző támadás” hívei még mindig jelentős befolyással rendelkeznek. Baldwin rámutat arra, hogy ez utóbbiak Teller állításaiból merítik “tudományos” igazolásaikat, mert Tehernek “az elég soha nem elég.” Az ő elmélete a fegyv.erkezés fokozásából és a polgári védelem kiterjesztéséből áll. Programja keretében egy olyan óvóhelyhálózatot akar kiépi- teni az egész .országban, “200 lábnyira beásva a föld alatt, amelybe az Egyesült Államok összes városainak lakói belezsufolhatók egy néhány perces jelzés után”. Ezzel a javaslatával kapcsolatban, a felső matematika tudományában olyan jelesnek tartott Teller, egy kissé felületesnek mutatkozott az egyszerű számtan, terén. 20 milliárd dollárra becsüli ugyanis egy országos óvóhelyhálózat kiépítésének költségeit, de az elfogadott számítás szerint az ilyen nagyarányú építkezés tízszer ennyibe kerül. Ez 200-szor vagy még többször annyi, mint amennyit a kongresszus bele szándékszik fektetni az ügybe. Ezenfelül az építkezés valószínűleg eltart öt vagy tiz évig, és a háborús hisztéria hivei feltételezik, hogy a Szovjetunió vidáman várni fog ennek befejezéséig. Ugyanis nem lesz már szükség arra — Írja J. R. Newman a The Nation-ban —, hogy ők temessenek el bennünket, hanem élvezettel szemlélhetik amint mi magunk temetjük el magunkat a saját költségünkre. Teller már a háború utáni időről is nyilatkozott. Szerinte az emberi létesítmények értéke az Egyesült Államokban 1,500,000,000,000 dollárnak felel meg A mi egy évi teljes nemzeti jövedelmünk 500 milliárd dollár. Ez tehát Teller szerint azt jelenti, hogy a mi egész ipari rendszerünk, ha helyreállítják “három év alatt elő tudja állítani mindazt, amink .volt.” Magát az ipari rendszert pedig öt év alatt tudják majd helyreállítani a túlélők. De arra még Teller sem tud világos magyarázatot adni, hogy hogyan lehet a rombadöntött világot elpusztított gépekkel és szerszámokkal újjáépíteni. Azzal kapcsolatban sincs teljesen tiszta elképzelése, hogy mit is ért teljes nemzeti jövedelem alatt, amibe nyilván azokat a szolgálatokat is bele kell érteni, amelyek az “emberi szakértelmen és a bonyolultan magasszintü társadalmi szervezeteken” alapulnak —, mert ezeket nyilvánvalóan ugyanolyan nehéz lenne visszaállítani, vagy behelyettesíteni egy nagy nemzeti katasztrófa után, mint pl. a renaissance-t vagy Görögország aranykorát. A pusztulás veszélye arra kellene késztesse politikánk irányitóit, hogy vegyék tekintetbe a nukleáris lefegyverzés szükségességét. Ennek első lépése a robbantási kísérletek betiltása lenne. Mint ismeretes kétféle kísérletek lehetségesek: a föld felett, a légkörben és a föld alatt. A légkörben végrehajtott kísérletekkel kapcsolatban mindenki — még Teller is — elismeri, hogy lehetetlen titokban véghezvinni. Ha tehát egy kísérleteket eltiltó egyezmény kapcsán csak a légköri kísérletekről lenne szó, akkor minden gondolkodás nélkül aláírhatnánk egy ilyen megegyezést az oroszokkal. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy a nukleáris fegyverek tökéletesítésével kapcsolatban a földalatti robbantásoknak nincs különösebb jelentősége. Csak a légköri kísérletek a lényegesek. Sajnos ez utóbbiakat sokan annyira lényegesnek tartják, hogy még az emberiség elitélése, sőt megvetése ellenére is folytatni akarják, ahogy ennek most legutóbb tanúi lehettünk. De Teller szerepe különösen a földalatti robbantásokkal kapcsolatban vált jelentőssé. Már 1958 óta vitatkozik azon, hogy a kísérletek eltiltása nem ér semmit, mert “ki lehet játszani”, és ezért szerinte ragaszkodni kell az ellenőrzéshez. A “kijátszás” a földalatti robbantásokkal kapcsolatban lehetséges csak. A szeizmográf műszerek felfogják ugyan a robbantást, de nem lehet tisztán megkülönböztetni ezeket a földrengéstől és ezért mi soha nem tudnánk megmondani, hogy a szovjet nem “csal”-e. Téliért általában géniusznak tartották, hogy bevetette ezt az érvet a tárgyalásokba. , A Saturday Evening Post cikkének nyolc tudósa azonban gyakorlati példával dönti meg Teller elméletét. A szakértők által Project Gnome-nak nevezett kis, 5 kilotonos bombát — egy negyede a Hirosimára dobott bombának — mélyen bent a sórétegben robbantottak fel, amelyek ideálisak a földalatti robbantások elrejtésére és eltompi- tására. Minden várakozással szemben, a sórétegekben végrehajtott kísérletet még Japánban és Finnországban — a tett színhelyétől legmesszebb- fekvő országokban — is tisztán felismerték. A nyilvánosságra hozott adatok szerint tizedannyi esély van csak a földalatti robbantások elrejtésére, mint ahogy Teller állította. De a vezető szeiz- mológusok megegyeznek abban, hogy ha egy nagyon kis kaliberű földalatti robbantást el is lehet titkolni, a lehallgató hálózat minden esetben felfogja a második vagy harmadik robbantást. Igv tulajdonképpen minden esetben le lehet leplezni a földalatti kisérlet-sorozatot. Mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy ha valaki azt állítja, hogy egy földalatti kis- méi'etii robbantás előnye, bárki számára megéri a kísérleti tilalom egyezményének a megszegését, akkor Eric Fromm pszichológus szavaival élve, ahhoz a paranojás őrülthöz hasonló, aki fél elaludni, mert attól tart, hogy közben hűséges ölebe leharapja a- fülét. Azok pedig akiket befolyásol a paranojás félelme, hipnózis áldozatai. Dr. Teller szerint az a lehetőség, hogy a szovjet esetleg eltitkolhat egy jelentéktelen földalatti robbantást, megéri azt, hogy megtagadjuk a kísérletek eltiltásának az egyezményét. A további kísérletek hulladékanyagának mindannyiunki’a káros hatására viszont szava sincs. Ma már tudósok és szakemberek állapították meg Teller állításának tarthatatlanságát. Kérdés azonban, hogy politikánk irányitói mikor fogják! végre belátni, hogy nem alapozhatják állásfoglalásukat az ő nézeteire. Mert ma még az ő szava szentirás kormányunk számára. Mit takar az angolai “csendesség11 “VÉGE... Utolsó tisztogató akciók folynak jelenleg” — ezt mondta a leopoldvillei portugál követség egyik beosztottja annak az angol újságírónak, aki az angolai háború állásáról érdeklődött. Valóban ez volna a helyzet? Igaz, a 14 hónapja tartó szabadságharc most keveset szerepel a világlapok hasábjain. De ez a látszólagos csendesség korántsem jelenti azt, hogy a szabadság- harc véget ért volna. A gyarmatosítók vérmes reményeket fűztek a Leopoídville-ben megalakított emigráns angolai kormányhoz, mert azt Roberto Holden, az Angolai Népek Szövetségének (UPA) egyik vezetője alakította meg, és nem csupán a többi, a háborúban részt vevő szervezet — elsősorban Angola Felszabadulásának Népi Mozgalma — részvétele nélkül de kizárta abból az UPA-nak azokat a vezetőit is, akik a portugálok elleni felszabadító háborúban a nemzeti összefogás hivei. Roberto és emigráns kormánya a törzsi elmaradottságot, a széthúzást próbálta szentesíteni, és az északi törzsfőnökök szűk érdekeinek akarta alárendelni az egész szabadságharcot. Ha sikerül a Roberto-féle kísérlet, ez nem kevesebbet jelentett volna, mint hogy elmélyül a szakadás az angolai pártok között, és akadályt állítanak az egységfront kialakulása elé, amelynek megteremtése pedig oly égetően szükséges a szabadság- harcban. . A gyarmatosítók öröme azonban korai volt. Az ügyben megszólaló angolai politikusok közöttük az UPA egyes vezetői és a háború jelenlegi állása megcáfolja ezeket a burzsoá jóslatokat és gyarmatosító reményeket. Igaz, Roberto Holden sza- kadár kormánya pillanatnyilag súlyos károkat okozhat a harcoló Angolának, elsősorban az UPA nem tisztán látó tagjait vezeti félre, de máris megkezdődött Roberto Holden és csoportjának elszigetelődése. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a szakadár kormányt jellemző módon eddig tagjain kívül senki sem ismerte el. Az országnak mintegy hatod részét a felkelők szilárdan kezükben tartják. Néhány város és repülőtér e területen belül még a gyarmatosítók kezén van, de kimozdulni már csak dzsip és pán- célkocsikonvojókkal merészkednek. A felszabadított részt az angolaiak körülbelül ötven kerületbe szervezték. Mindegyik kerületben van egy falu, amely megerősített hidfő-állás szerepet tölt be, és ezt veszik körül a dzsungelben elszórt falucskák. A kerületnek katonai és politikai vezetője van, ők összehangolják területükön a felkelők harci tevékenységét. Az utóbbi hónapokat más fontos változások is jellemzik. A felkelők fegyverzete modemizáló- dot; a bozótvágó kés, az elöltöltős puska mellett már az automata fegyver, a géppuska, a plasztikbomba és az akna egyaránt megtalálható felszerelésükben. A modern fegyverek használata a harcmodor változását hozta magával. A késekkel és ócska puskákkal támadó egységek nagyobb csoportokban harcoltak; most kis létszámú őrjáratok is merészen támadnak és sokkal kisebb veszteségek árán csatáznak. Uj fázist jelentenek a városokban vivott harcok. Eddig a felkelők tevékenysége vidékre korlátozódott. Az algériai forradalmi háború tapasztalatai és tanulságai vonultak be ezzel az angolai gerillaháboruba. A legfontosabb jellemző mégsem a modern fegyverek megjelenése, vagy a gerillaháboru módszereinek alkalmazása angolai körülmények közepette, hanem a lakosság morális támogatásának kiszélesedése. Úgyszólván mindenki háborút visel a hódítók ellen. A serdülő lányok, fejükön hordozva a terhet, fegyvert szállítanak, az asz- szonyok elsősegélyt nyújtanak és a katonai tábor konyháján szakácskodnak, a kamaszok pedig részt vesznek a portyákon és a harcmezőn tanulják a fegyverforgatást. A kényszermunka, amely a gyarmati Angolában dívott, a korbács, amely egyaránt lesújtott az ültetvények rabszolgamunkásaira és a gyarmati hadseregben szolgálatot teljesítő angolai katonákra, a felszabadított részeken túlságosan friss emléket jelentenek, a gyarmati uralom alatt levő részeken pedig ma is élnek, és a népet harcra és összefogásra ösztönzik. “A törzsi széthúzás ellen vagyunk, nem kikongók vagy kibuduk vagyunk és nem lundák vagy mbunduk, hanem valamennvien angolaiak.’* M. S.
