Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-05-10 / 19. szám

IZRAEL NAGY PROBLÉMAI Irta: E. H. NEU WALD Útban Anglia, Európa és Izrael felé, New York­ban egy estére ortodox zsidó család vendégei vol­tunk. Beszélgetés közben 18 éves leányukkal szó­ba került Izrael — ahogyan ö nevezte: “Palesz­tina” —, és megdöbbenéssel hallgattuk vélemé­nyét : “A jelenlegi úgynevezett Izraelnek el kell pusztulnia, mert ezt az országot fegyverrel ala­pították, ahelyett, hogy megvárták volna a Messiás megérkezését. De el kell pusztulnia az­ért is, mert nem tartják be a rituális szabályo­kat, disznóhust esznek, szombaton utaznak és dohányoznak.” Az apa helybenhagyólag bólintott, az anya sem nyilvánított ellenkező véleményt. Izrael lakossá­ga 20 százalékának ugyanez a véleménye. A szél­ső ortodox zsidók, akik sok helyen évszázadokon át és némely helyen napjainkig gettókban elkülö­nítve éltek; akik a “saját” országukban szabadon bigottságtól mentes hitsorsosaikkal egyenlő körül­mények között élhetnének, Izraelben is megvaló­sították a getókat. Ezek a külön élő ortodox zsi­dók nem ismerik el Izraelt; kerékkötői a haladás­nak, de erejük, befolyásuk oly nagy, hogy akara­tukat rákényszerítik a lakosság 80 százalékára. Képzeljünk el egy területileg kicsiny, de sok tekintetben modern országot, amelyben péntek dél után megbénul az élet. A vasúti és autóbusz for­galom leáll; az üzletek bezárnak, a posta nem mű­ködik, színházban nincs előadás, vendéglőkben, éttermekben nincs főzés, nincs kiszolgálás. Magán autók közlekednek, de jaj annak a veze­tőnek, vagy utasnak, aki Jeruzsálem, Tel Aviv, vagy bármely más. város gettó negyedébe téved! Még szerencsésnek mondhatja magát, ha néhány bezúzott ablakkal menekül a kőzápor elől és nem kórházi ágyon tölti a következő napokat. Jaj an­nak, aki megfeledkezik a szombatról és a gettó negyedben cigarettára gyújt! Ha szerencséje van, akkor CSAK leköpdösés és néhány oldalba-lökés árán menekül. De megtörténhetik, hogy az illető­re is kórház-szoba vár. Turista nők, akik kiváncsiak a gettó megtekin­tésére, a legforróbb nyári napon se próbáljanak ujjatlan ruhában mutatkozni, mert leköpdösésnek és megdobálásnak teszik ki magukat. Nagy utcai plakátok figyelmeztetik őket, hogy a “Tóra elő­írása szerint öltözzenek.” Ezek a fanatikus ortodoxok, akik akaratukat rákényszerítik a dolgozó épitő, kereskedő 80 szá­zalékra, nem dolgoznak, nem katonáskodnak, csak imádkoznak, a szent Írást bújják és — kol­dulnak. Koldulásból s abból élnek, amit Ameriká­ban, Kanadában és Dél-Afrikában lakó fanatikus zsidó intézményektől, egyénektől kapnak. És ve­gyük tudomásul: SOKAT KAPNAK. 1948-ban, amikor az újonnan alakult zsidó ál­lam élet-halál harcát vívta az Izraelt övező arab államokkal, ezek az ortodoxok megkövezték a mentőautókat, amelyek szombaton felszedték a sebesülteket, vagy orvosi segélyt vittek a harc­vonalba. Ezeknek az ortodoxoknak fanatikus cso­portjai fehér zászlóval az arabokhoz próbáltak csatlakozni, mert nem akartak azért az Izraelért harcolni, amely nem tartja be a szentirás rendel­kezését, nem várja be a Messiás eljövetelét. Az arabok visszakergették őket, mert nem volt szük­ségük olyanokra, akik nem dolgoznak, nem har­colnak. Ezek a gettókban lakó, erőszakos, múltban élő, bigott és haladást megvető ortodoxok képezik a zsidó állam legnagyobb problémáját. ★ / Rat-Yam-ban, ebben a pompás tengerparttal rendelkező kis városban egy este unokahugom ba­rátaival találkoztam. Meglepődve és sajnálkozás­sal hallgattam megjegyzéseiket, amelyek nagy­mérvű tájékozatlanságot árultak el, amikor Ame­rikáról a Népi Köztársaságokról, a háború s béke lehetőségeiről, népek egymáshoz való viszonyá­ról esett szó. Később, amikor rövid sétára indul­tunk, a társaság egyik szóvivőié csatlakozott hoz­zám és az ő szavaira a meglepődés és sajnálkozás megdöbbenéssé változott. Ez a középkorú férfi, aki ismeri a háborúk és következményeiknek súlyos átkát, Izraelnek a szuezi háborúban való szerepét próbálta velem ismertetni... “Ahogyan MI ezt előkészítettük, ahogyan Ml ezt csináltuk” — mondotta —, ’’ah­hoz hasonlót még senki nem csinált, ugv még Amerika sem tudta volna megcsinálni. Az utolsó percekig, amikor a támadás megindult, senki nem sejtette,, hogy mi készül, merre indulunk. Amikor elindultunk, akkor minden úgy ment, mint a ka­rikacsapás és legázoltunk minden ellenállást. Ha meg nem állítanak, pár napon belül vége lett vol­na Egyiptomnak.” Egy héttel később ezekre a szavakra gondol­tam, amikor a jordán-határmenti “kibucban” azt kérdeztem: “Gondolnak arra, hogy az arabok egy napon esetleg megint támadnak? És ha igen, mi fog történni itt a tőszomszédságban?” A válasz ez volt: “Gondolunk rá. És ha támadni mernek, megint megverjük őket.” Izrael problémája — és veszedelme — az a be­képzeltség, hogy katonái verhetetlenek, hogy ha háborúra kerül a sor, abból megint győztesen ke­rülnek ki. Nem fogadják el, hogy a kis orszá­gok csupán a nagyhatalmak játékszerei; nem fo­gadják el a mérsékeltek, a haladók, a kommunis­ták érvelését, hogy Izrael létét csak a BÉKE biz­tosítja és békét csak úgy lehet létrehozni az öve­ző arab államokkal, ha mindkét oldal engedékeny­séget, megértést mutat. Izrael jövőjének biztosí­tási módja, ha mindkét fél békés tárgyalásokra törekszik és az állandó kardcsörtetés, határ-vil­longás helyett egymás jogainak kölcsönös tiszte­letben tartását hangoztatják. A hadseregre, a militarizmusra. alapított poli­tikáról béke-törekvő politikára való áttérés ké­pezi Izrael másik nagy problémáját. * ★ Spanyolországból Franciaországon, Monacón és Olaszországon át vezetett utunk Izraelbe. Az ad­dig látott országok közül Spanyolország volt a leg­tisztább; a francia Riviéra, Monte Carlo, az olasz Riviéra, Genoa, Pisa, Róma, Amalfi, Sorrento is tiszta volt, — feltűnő szennyel először Nápolyban találkoztunk. Akkor még nem tudtuk, hogy mi vár ránk Izraelben! Jóleső, megkapó látvány volt Haifa, annak hi­res szépségű kikötője és a háttérben a Carmel hegy. Partra szállásunk után azonnal autóbuszra ültünk, amely rendeltetési helyünkre, a “kibucba” szállított és amely megdöbbentően szennyes volt. Leülni csak az ülőhelyek alanos letörlése után lehetett, a padlón az “amerikai mogyoró” pea­nut), banán- és narancs-héjak éktelenkedtek, szi­var- és cigarettacsutakok biizlöttek. Reméltük, hogy ez kivételes eset, de később rájöttünk, hogy az autóbuszokon az egész országban ez a helyzet. A “kibucon” figyelembe vettük a nehézségeket, amelyekkel megküzdöttek és még mindig küzde­nek és belenyugodtunk abba, hogy a tisztaság sok kívánnivalót hagy hátra. Amit nem tudtunk megérteni és amire semmi kifogást elfogadni nem voltunk hajlandók, az a hallatlan szenny és a koldusok tömege volt, amely Ível Jeruzsálemben és*. Tel Avivban találkoztunk. Nazareth-ben, ahol először kerültünk szembe az elmaradt Ázsiával; a városban, amelynek lakossá­ga 98 százalékban arab és amely ma is olván, mint kétezer év előtt volt —a legyek milliói­tól ellepett sajtok és húsok nem tűntek fel annyi­ra, mint a szenny Jeruzsálemben és Tel Avivban, a “közel-keleti Paris-ban”, Izrael büszkeségében. Amerre csak jártunk, a jeruzsálemi és tel-avivi járdákon férfi és nő, öreg és fiatal, béna, vak és egészséges koldusok álltak, ültek és feküdtek. Az éttermekben evés előtt hiába mostuk meg kezün­ket, hogy megszabaduljunk a foszladozó papír­pénzekről ujjainkra ragadó szennytől: evés köz­ben egymásután tolakodtak asztalunkhoz a külön­böző korú és nemű koldusok, akik nem kérték, ha­nem KÖVETELTÉK az alamizsnác. Amikor társaságunkban valaki narancs- és ba­nán-héjat dobott a járdára és ezért korholtuk, a válasz ez volt: “Mindenki ezt csinálja, én is ezt csinálom.” Amikor azt kérdeztük, hogy a sok külföldi tu­rista és a keresztény zarándokok előtt nem rös- tellik-e a koldusok tömegét, ezt a választ kaptuk: “A koldulás itt nem szégyen, hanem foglalko­zás. Nem lehet ellene semmit sem csinálni.” I)e igenis lehet! Példa erre Haifa, amely tiszta város és utcáin nincs egyetlen koldus. Ott szom­baton sem állítják le az autóbusz forgalmat, csak a gettó-negyedet kerülik el. A magyarázat: Haifa polgármestere haladó gondolkozásu, erélyes em­ber, aki példát mutatott a többi izraeli városnak, de példáját — egyelőre — a két nagy város: Je­ruzsálem és Tel Aviv nem követi. A koldusok elhelyezése, a róluk való embersé­ges gondoskodás, a szenny feltakarítása és meg­öőUiitvtCűCj Q/rfijun-ui xoiavi £yx v/xxxv^xncij ex t- rvOjDO/rt. ★ Bat-Yamban egy magyar házaspár nagy szó* morusággal beszélt fiuk közeli házasságáról, mert — “fekete” leányt készül elvenni. Azt hittük, hogy afrikai néger leány fenyegeti a scalád “elő­kelőségét”, de kiderült, hogy — portugál zsidó­lányról van szó, akinek bőre egy-két árnyalattal sötétebb, mint a magyarszármazásu fiatalembe­ré. A szülők már előre féltek, hogy az unokák — isten ments! — az anyjukhoz hasonlóan “kreol” szintiek lesznek. Hihetetlenül hangzik, de úgy van: Izraelben, ahol európai, ázsiai, afrikai zsidóknak közös ha­zát kellett volna alapítani, az osztálykülönbség mellett megvan a faji különbség is. Az ős-palesztinai bennszülöttek lenezik a be­vándoroltakat. Az eredetileg bevándorolt lengyel és orosz zsidók lenézik az utánuk jöttékét. A ma­gyar és német zsidók lenézik az Ázsiából és Afri­kából bevándoroltakat és úgy beszélnek a marok­kói egykori barlanglakokról, mint a mi déli fehé­reink a saját négereikről. Az osztály- és faji-különbség megszüntetése is Izrael problémái közé tartozik és minél tovább várnak ezzel, annál nehezebb lesz a bajon segíte­ni. Az uj zsidó államnak vannak gazdasági prob­lémái is. Jelenleg — 14 év után — még mindig kölcsönök és adományok képezik az ország fontos “bevételét”. A nyersanyag és nehézipar hiánya, a külkereskedelem hátrányos mérlege, a bevándor­lók ellátása és nagyrészük vonakodása, hogy a városi életet a kevésbé kényelmes “kibuc”-élettel cserélje fel, a lakáshiány —- megannyi probléma, amely megoldásra vár. Külföldi segítséggel, a jemenita zsidók áldozat­kész munkájával, az úttörők önfeláldozó törekvé­sével és a “kibucok” honalapitó lelkesedésével ko­moly eredményeket ért el a 14 éves Izrael. A sú­lyos problémák megoldása talán a kibúvókban ne­velt haladó szellemű, uj nemzedékekre vár. De amig az sorra kerül, a jelen nemzedéknek kell az arabokkal való megértés útját megtalálni és a BÉKÉT biztosítani, mert béke nélkül uj nemze­dékek sem lesznek és nem lesz, aki Izrael békés jövőjét biztosítsa. Középkor Ecuador vidékein A négy és fél millió lakosú Ecuador félig közép­kori, félig modern ország. A Panama-csatornának 1914-ben történt befejezéséig olvan távoli volt, mint Tasmania. Azóta Guayaquil kikötője, az ak­kori 60,000 lakossal szemben most majdnem fél­millió lakosú. Ezeknek 70 százaléka többé-kevés- bé szörnyű nyomorúságban él. (Az Amerika-közi Fejlesztési Bank adata.) Quito, a főváros, amely az Andokban 9250 láb magasságban, keskeny fennsíkon fekszik, mindaddig nem érezte meg a nagyvilág leheletét, amig a második világháború után a légi közlekedés általánossá nem vált. Azóta viszont többet változott, mint a megelőző 400 év­ben. A vidék sokkal kevesebbet váltomH. A föld­birtokokon a paraszt heti 4—5 napi idő* dolgozik azért, hogy néhány acre rossz földet használhas­son. Los Chillos völgyében, 20 Percnyi autódra Quitotól megkérdeztem egy kicserzett arcbőrü mezőgazdasági cselédet, hogy járt-e valaha a fő­városban. Együgyüen mosolygott. Megkérdeztem tőle, tudja-e ,mi a neve annak a nagy városnak, amely országa fővárosa. Válaszképpen megvonta a vállát. “Tudod-e, hogy mi országod neve?” — kérdeztem. Buzgón biztosított róla, hogy tudja — és a földbii'tokos birtokának nevét mondta be. R. P. A BERLINI Dietz-Verlag gondozásában német nyelven megjelent Illés Béla Anekdoták könyve cimü müve. • EZERKÉTSZÁZ kilométer hosszúságban húzó­dik már az 1951 óta telepitett erdősáv Észak-Kina keleti részén és Belső-Mongólia nyugati vidékein. A védősáv 23 ezer hektárnyi területet foglal el. • EDDIG 58 ország jelentette be részvételét az idei 31. poznani nemzetközi vásárra. Megnöveke­dett a vásárra jelentkező afrikai és ázsiai orszá­gok száma. A múlt évben e két földrészről 15 or­szág mutatta be termékeit, az idén viszont 21 készül a vásárra. HJA EHRENBURG Stoc’ hóimban készíti saj­tó alá svéd nyelvű memoárjait.

Next

/
Thumbnails
Contents