Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-05-03 / 18. szám
Thursday, May 3, 1962 AMEKrKAI MAGYAR SZrt — HUNGARIAN WORD 13J MIT TUD A JANIKA IRTA: BÓDOG ANDRÁS Az utóbbi pár héten belül lapunk két írója is foglalkozott azzzal a nemrégiben megjelent könyvvel, amelynek “What Ivan Knows That Johnny Doesn’t” a rime. A könyv az amerikai és szovjet nevelési rendszert és iskolákat hasonlítja össze s azt a következtetést vonja le, hogy az orosz Ivánka, azaz Palika többet tud, mint az amerikai Janika, mert jobban tanítják. A Magyar Szó irói elismerőleg emlékeztek meg erről a könyv ről, de a Nation valamelyik márciusi számában alaposan lekritizálta. A Nation komoly hetilap és ahol nem is ért vele egyet az ember, el kell ismerni, hogy az egetverő ostobaságokat ráhagyja a képes hetilapokra és a többi újságra. E könyv kritikájával azonban maga is erre a pályára lépett. A Nation kritikusa szerint nem igaz, hogy Janika sokkal kevesebbet tud, hiszen több iskoláskönyve van, mint az orosz Palikának és változatosabb iskolai könyvtár áll rendelkezésére. Igaz, hogy Palika jobban és többet olvas, de ez úgy lehet csak azért van, mert a hátramaradott orosz könyvek nem másznak be maguktól a fejébe. “Hogy az említett Ivánka, sőt a felnőtt Ivánok többet és buzgóbban olvasnak, mint megfelelőjük Amerikában, azt nem kell teljesen a szovjet iskolázásnak betudni és ha a mi magunk fogyatékosságáért iskoláinkat szidjuk, akkor nem vettük figyelembe a kultúrának döntő befolyását a nevelésre”, mondja a kritikus szóról-szóra. És igaza is van annyiban, hogy kultúra nélkül nincs nevelés és nevelés nélkül nincs kultúra. Vagyis jobb kultúra jobban nevel. Tehát ebből minden értelmes ember arra a következtetésre jutna, hogy a jobb iskolák egyszerűen egy fejlettebb kultúrának az eredményei. Nem igy azonban a könyv kritikusa. Szerinte az történt, hogy “a szovjet kormány összes nevelési és propaganda szervei utján éveken keresztül hangoztatta... a nevelés, olvasás, irodalom, nyelvtanulás és kultúra fontosságát.” Frászkarika bele, hiszen, ha az ilyenfajta kiabálás elég volna (hallhatjuk itt is eleget), akkor a mi iskoláinkra se lehetne igazán panasz. Az igazság az, hogy minden propagandista rekedtre ordíthatja szép szavait a tudás és tanulás hasznosságáról és fontosságáról, amikor Janikának csak ki kell néznie az ablakon és tapasztalhatja, hogy olyan világban él, amelyben a tudás sokkal kevesebbet jelent, mint a kedves papa pénzeszacskója és ahol nem a tanulás, hanem a tülekedés hozza a gyümölcsöket. Éppen a kritikus az, aki megemlíti a társadalom, a kultúra hatását a nevelésre, aztán nem látja meg a legfontosabbat, ami úgyszólván kiszúrja a szemét, hanem ehelyett propagandáról és arról beszél Bodóné módjára, hogy “...a szovjet hatóságok felismerték az emberi közösségeknek az egyénekre való befolyása fontosságát... és igyekeztek megerősíteni s közössé tenni az értékeléseket és cselekedeteket.’ Ez a metódusuk különbözteti meg nevelésüket az amerikai és nyugat-európaitól. ..” Jó, hogy nem egy holdbéli ember olvassa el ezeket, még azt hihetné, hogy a nyugati iskolák egy gyerek—egy osztály rendszerét követik, nem tanítják a gyerekeket osztályokban és nem próbálják őket arra oktatni, hogy ne verjék agyon egymást, ne járjanak az utcán meztelenül és hogy jobb a tudás, mint a tudatlanság. Pedig ezek se egyebek, mint a közösséget érintő cselekedetek és értékek. Hol van itt akkor az a nagy metódus-különbség, amelyből a szovjet az előnyöket kovácsolta volna ki magának? A különbség csak abban van, amit a kritikus valahogy félig kimondott, de aztán sietett elfelejteni, hogy tudniillik az orosz Ivánka és a nyugati Janika nemcsak az iskolában, hanem az életben is nevelődik, amikor tehát Janika egyet tanul az iskolában és az ellenkezőjét a társadalomban, akkor nem ő teljesen a hibás, ha ugv látja, hogy nem az iskolában, hanem a társadalomban tanultak hozzák be a konyhára valót. Ennek a kettősségnek egyik szomorú eredményét még az ambiciózusabb Janikák is megsiny- lik. Csüggedt és kifáradt tanítókat már az is boldoggá teszi, ha Janika csinál valamit, ami a tanulással valamennyire összefüggésben van. Alig meri irányítani, vagy komolyabb feladatok elé állítani még a szorgalmasabb Janikákat is, mert attól tart, hogy ezeket is elveszti. Rendszeresen alapvető fogalmakat nem taníthat, az ilyesmiken a diáknak át kellene rágnia magát, tehát érdeklődését vesztheti. Ezek helyett színes és érdekes különlegességeket kell bemutatni a tanítónak, hogy fenntartsa az érdeklődést. Ilyenformán néhány összefüggéstelen adat megmarad a diákok fejében, de mit érnek ezek az összefüggés és összehasonlítás rendszere nélkül? Egyszer láttam egy 13—14 évesekből álló osztályt, amely állattanban egy hatalmas falfestményre lemásolt vagy százféle tengeri állatot és halat össze-vissza, egymás hegyén hátán, minden összefüggés nélkül. “A tenger élete” volt a nagy munka címe és rajzból meg is érdemelte volna a dicséretet. így azonban az állattan tanitója dicsérte meg a tudomány szempontjából teljesen ha szontalan müvet; kénytelen volt, mert az érdeklődés jelét látta benne és az is valami, ha a fiuk e réven egy tucat halnak a nevét megtanulják. De két-három tengeri állat és hal rajza többet ért volna és tudományosabb, ha például az állatfajok fokozatos fejlődését mutatta volna a kép. De az ilyen már rendszertanulás és nem elég érdekes. Hasonlófélét láttam földrajzban is: “Venezuelában sok az olaj, Mexikóban kukorica a főtáplálék, Peruban magasak a hegyek”... és igy tovább, irta le egy kis diáklány, amit tanult az iskolában. Ez nem volt sok, de nem itt a főhiba. Akármilyen keveset tanul, ha legalább közös szem pont foglalná és hasonlítaná össze, az többet érne, mint az össze-vissza adatok halmaza. A tanító pedig összecsaphatja a kezeit, mert egyebet úgy sem csinálhat. De a főkoronát egy Ypsilanti városból kikerült történet érdemelné meg. Ez a város, nehogy azt vélje valaki, hogy istentől elrugaszkodott fészek valahol a Kilamanzsaró tetején, itt van országunk szivében, 30 mérföldre Detroittól vagy 25 ezer lakossággal és tanitói-egyetemmel. High School-járól szólt a hir a város újságjában, mely nem ám mint valami csodabogarat irta meg, hanem mint a világ legtermészetesebb és magától KÖZVETLENÜL... BÁLINT IMRE ROVATA A A A A A A A A A A. ■*. M. A. M. — Frankel Samunak e héten vágták ki az epéjét. — Lehetetlen. Tavaly, meg háromév előtt is kivágtak neki egyet. Hány epéje volt neki? — Tavaly a veséjét operálták. Tegnap látogattam meg a kórházban. Jól van. Még viccel is. Azt mondta, hogy a keserű epével megúszta az első hetven évét, most nagy esélye van a keserű epe nélkül megélni a következő hetvenet. — Szegény Fridának is az epével kezdődött a panasza. Amikorra felvágták, már mindene tele volt rákkal. Mindent pontosan visszatettek a helyére. És bevarrták. És negyednapra meghalt. — Ha nem nyisszentették volna fel a hasát, tovább élt volna. — Az is élet? Pedig csak hatvan éves volt. Mondta ő. — Az én orvosom azt mondta, éppen e héten voltam nála általánosra, hogy. . . — Százhatvanhat nem sok. Az enyém sokszor felmegy kétszázra. . . — Diót ne egyen, mert az csupa olaj, zsir. — A héja is? — Csak ne vicceljen. Öregek vagyunk mi ahhoz, hogy gúnyt űzzünk az egészségünkké.. És a társalgás igy ment tovább. Az öregek témája. Ez is beteg, az is, ennek a temetése tegnap volt, emezé holnap lesz. Ezt azért mesélem el, mert kaptam ma egy üzleti körlevelet, amelyben ajánlják, hogy vegyek házhelyet egy olyan helységben, amelyet csak az öregek számára terveznek, úgyhogy egymás mellett élhetnek majd. Kórház is lesz, egymást látogathatják és a tulgyakori temetésekre is eljárhatnak majd. Hiszen az öregek sietnek a meghalással. (Persze evvel nem hivalkodik az a hirdetésszerü körlevél.) Színes képek vannak a mellékelt mellékletben. A táj gyönyörű, azt meg kell hagyni, csak az előtérben nem szeretem a pádon ülő öregeket, akik ki tudja hogy totyognak el a padokig. A totyogókat látom a képen az úszómedencében, akik már nem úsznak, mert öregek már ahhoz. A krokett-labdát meglegyintők ki tudja, hogy cammogtak ki a mezőre és biztosan kin kivárni, mire megütik azt a labdát, ha ugyan elértetődőbb dolgát. A cikk szóról szóra igy hang« zott: “Ypsilanti. — A nyugati Junior High School francia osztályának diákjai e héten átadták speciális munkájukat külön iskolai érdemek (credit) elnyerésére. Ezek között szerepelt egy guillotine, amelyet a kilencedik osztályba járó John Wehr készített és amely mint kivégzési eszköz népszerű volt a francia forradalomban. A többi különdolgozatok között volt néhány francia zászló, Franciaország térképei és az ország történetéről szóló iskolai jegyzőkönyvek.” Eddig a cikk, amely mellett egy fénykép még be is mutatta a szorgalmas diák által készített majdnem embernagyságu masinát, azzal a megjegyzéssel, hogy a guillotine ferde kése nem készült acélból. Hogy a guillotine ma is törvényes francia kivégzési eszköz, azt csak azért említem meg, hogy feltegyem a kérdést, hogyan Írnának lapjaink a szovjet oktatásról, ha az amerikai földrajzot, történelmet és irodalmat, ezenfelül angol nyelvet tanuló ötödik gimnazista Ivánka egy villamosszék modelljének elkészítőjével szerezne magának jó érdemjegyet és külön érdemeket az Amerikáról szóló ismeretek tantárgyában. És amerikai zászlók, meg térképek készítésével bizonyítanák a diákok, hogy most már ők mindent tudnak, ami Amerikáról tudnivaló. Mint Írtam, az újság nem talált az egészben semmi különöset. Nem hiszem, hogy ezer olvasóból ha egy is meghökkent erre a történetre. De miért is? Végsőleg a diák müve dicséretet kapott, érdemjegyet és még az újságban is megjelent a képe. A francia tanító boldog, mert végre is franciából, ha mást nem, a guillotine nevét biztosan megtanulják osztályának összes Janikéi. Ne mondja senki, hogy a tanító munkája mindig teljesen hiábavaló! Kár, hogy a Nation könyvkritikusa nem olvasta ezt az újsághírt. látnak a célig. Azt az öreget se irigylem, aki egész jó olajfestéket elront avval, hogy egy ártatlan vászonra keni. Méghozzá azt mondja, hogy tájképet feSt. Ez nem és ezerszer is nem nekem való társaság. Ez nem felüditő társaság. Pedig az öregeknek pont felüditésre van szükségük. Ezért a következő levelet írtam a pasasnak: Dear Sir, (Magyarul. ..) Drága Uram! Eltalálta, hogy öregember vagyok. De én mégse akarok abban a városban lakni, amelyben csak öregek vannak. Ha azt hirdeti majd, hogy minden házhoz két kóristalányt ad, az egyik, hogy a talpamat csiklandozza, a másik az orcámat, vagy nem bánom, mondja úgy, hogy a pofámat, mert hogy van pofám, amint látja. . . akkor veszek egy házat. Titokban persze, hogy a feleségem ne tudja. Okvetlen várom a választ — maradtam, stb. Hitler háborújának utóköltségei Nyugat-Németország pénzügyminisztériuma átfogó tanulmányt hozott nyilvánosságra arról, hogy a második világháború következményei mennyi kiadást okoztak az országnak. A kimutatás szerint a szövetségi, állami és helyi kormányzatok 1948 és 1960 között 250,000,000,000 márkát, azaz 62,500,000,000 dollárt költöttek és hogy “hasonló kiadások a jövőben is nagy megterhelte- tést jelentenek.” Ezen 13 év alatt a kormány kiadásainak 42 százalékát háborúval kapcsolatos tételekre fordították. A kiadásokat három csoportra osztotta a jelentés. 1. Közvetlen háborús következményekre 173 billió márka — 43,250,000,000 dollár. 2. Háborúval kapcsolatos következményekre 65 billió márka — $16,250,000,000. 3. Náci bűnök kárpótlására 12 billió márka — $3,000,000,000. Nagy a gyanúnk, hogy ha alkalmunk volna közelebbről megvizsgálni a részletes k^mutat^L kor azt találnánk, hogy az újabb fegyverkezést, vagyis az újabb háborúra való felkészülést a nyugatnémet kormány háborús, illetve háborúval kapcsolatos következményként könyvelte el és a kiadásainak zömét erre fordította.
