Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-04-26 / 17. szám
AMERIKÁT MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, April 26, 1962 J2 A dél-vietnami háború A New Republic “Z” aláírással hosszú cikket közölt a dél-vietnami helyzetről. Mint a lap bevezetőben írja, “Z”, aki évek óta közelről figyeli a dél-vietnami harcokat, kérte, hogy nevét ne írják ki, mert ez a cikk őszintesége miatt veszélyes lenne számára. Az alábbiakban rövi- ditve közöljük “Z” cikkét. A nem kommunista Dél-Vietnam 1962 elejére a megerősített falvaknak és katonai őrhelyeknek ritka hálózatává vált, melyet a lakosság gyűrűje vesz körül, a lakosságé, amely vagy határozottan ellenséges, vagy együttműködik a kommunistákkal. A konvojok — erős kiséret fedezésével — persze még közlekedhetnek a nagyobb utakon nappal. De még a nappali közlekedés sem mentes a rajtaütésektől, amelyeknek egyébként kettős céljuk van: Megteremteni Saigon gazdasági blokádját (a város rizs-, hús- és a háztartásiszén- ellátása a mögöttes területektől függ); és alaposan megértetni a feltartóztatott utassal, hogy a kommunista Viet Kong (igy nevezik a partizántevékenységet folytató népfelkelő mozgalom tagjait. — A szerk.) azt teszi, amit akar. Havonta 3,000 halott A dél-vietnami diktatúra urai “uj fegyvereket”, fegyveres harcra kiképzett női alakulatokat is bevetettek a partizánok elleni harcokba. A cikk szerzője szomorúan állapítja meg, hogy ez a módszer sem javította meg Dél-Vietnam védelmi helyzetét, csupán azt eredményezte, hogy a partizánok könnyen megszerezhetik az amerikai felszerelést. Mindez nagyon jó lenne valami vigoperába, ha nem kisérné többezer vietnami, valamint mind több amerikai katona és polgári személy halála. Ez ugyanis durva “mocskos, piszkos harcviselési mód”, mint ahogy egy amerikai ezredes mondotta nemrégiben a Newsweek riporterének. Olyan háború ez, ahol a halálozási arányszám állandóan növekszik. Kezdetben, 1957—1958-ban körülbelül 30—50-en haltak meg egy hónapban. 1959-ben ez a szám napi 10-re emelkedett; 1960 tavaszán pedig a sajtó is nyíltan elismerte a napi 25 halálos áldozatot. Tavaly év végére az áldozatok száma a havi 1,500 fölé emelkedett és 1962 januárjában, a becslések szerint, kétszerese volt az előző hónap áldozatai számának. Tény, hogy a vietnamiak veszteségei ebben a nem hivatalos háborúban kétszer olyan arányúak, mint a franciáké az indokinai háborúban és körülbelül két és félszerese azoknak a veszteségeknek, amelyeket az Egyesült Államok szenvedett el Koreában. Hosszú, sötét történet az, hogyan jutott ide ez a 13.5 millió lakosú ország nyolc évvel azután, hogy a genfi fegyverszünet elméletileg helyreállította a békét és azután, hogy az Egyesült Államok több mint kétmilliárd dollárt költött el Dél-Vietnamban. A kívánságokat tükröző pontatlan tájékoztatás története ez, amelyet “politikaként” tálaltak az amerikaiaknak és a kongresszusnak. Ahhoz azonban, hogy Amerika bekapja a horgot, meg kellett előbb nyerni a sajtót — és ez meg történt. Talán Laosz kivételével nem volt még olyan világválság, amelyről olyan helytelen beszámolók jelentek volna meg Amerikában, mint 1954-től kezdve a dél-vietnami helyzetről. A vietnami lobby Hogy a Time és a Life tipusu tömegmagazinok bedőltek a “Szabad világ bástyája” vonalnak, nem kellene, hogy meglepetést okozzon. Az sem, hogy a Reader’s Digest nagy buzgalmában “Ázsia legnagyobb kis embere” címmel ajándékozta meg Ngo Dinh Diem elnököt. De még a Harper’s Maga zin is közölt egy teljesen kritikátlan Írást Michael Mansfield szenátortól, akit Diem “keyesztatyjá- nak” minősitett. A The Reporterben még 1960 decemberében is olyan cikk jelent meg Ngo Dinh Diem mezőgazdasági tanácsadójának, Wolf La- dejingkynek a tollából, amely az “elszigetelt elégedetlenkedők jelentéktelen megnyilvánulásai”- nak tüntette fel a növekvő lázadó hangulat kisérő jelenségeit. És még az olyan tudományos folyóiratok, mint a Far Eastern Survey és a Pacific Affairs sem tudott ellenállni a michigani állami egyetem által Dél-Vietnamról kiadott “tudományos” cikkek özönének — és ezen cikkek egyike sem talált hibát semmiben sem. Az a néhány újságíró vagy tudós, aki megpróbált ellenállni az áramlatnak, hamarosan azt tapasztalta, hogy egy jól megszervezett Suttogó- és levélíró kampány céltáblája lett a Ngo Dinh Diem-rendszer lobbyja, a “Vietnam Amerikai Barátai” részéről. Ennek a szövetségnek első tiszteletbeli elnöke Donovan tábornok, ügyvezető elnöke pedig Angier Biddle Duke volt, aki most Kennedy protokollfőnöke a külügyminisztériumban. Jelenlegi elnöke John O’Daniel (a “Vas Mike”) nyugalmazott tábornok a dél-vietnami amerikai tanácsadó csoport (MA- AG) volt vezetője. Az egyik vietnami munkásvezetőt, Nguyen Bao Toant, aki 1955-ben megkísérelte az Egyesült Államokban, hogy néhány beszédben felfedje az országban uralkodó valódi viszonyokat, Washington rövidesen elhallgattatta. Egy másik vietnami nacionalistát, Huynh Sanh Thongot, aki éveken át nyelvtanár volt a külügyminisztérium kiilszolgálati intézetében, kidobták ebből az állásából, miután egy Diem-elle- nes levelet irt a Washington Postnak, később pedig, egy másik kormányszerv kérésére, elbocsátották egy magán-rádiótársaságnál betöltött állásából. A Sripps-Howard csoport egyik tekintélyes munkatársát, Albert Colegrove-t úgyszólván meg nyúzták az egyik kongresszusi bizottság előtt, amiért Dél-Vietnamban tett látogatása után meg merte Írni, hogy a segélyt sok esetben hatástalanul használják fel és a rendszerre ráférne egy kis változtatás. Azt a lényeges tényt természetesen elfelejtették, hogy egy szenátusi albizottság egy évvel később vádjainak zömét igazolta. Komoly újságíróknak, akik elmulasztották a propagandavonal követését — mint a francia Mac Clos-nak és Lucien Godard-nak, az amerikai R. D. Inaga- kinak, az angol David Hotmannak — megtagadták a vizűm kiadását. Ténylegesen 1961 elejéig, a saigoni rendszer minden bírálatát elutasították és “francia kolo- nialista propagandádnak, vagy Joseph Alsop különös kifejezése szerint “az elveszett csont miatt másokra acsarkodó kutyákra emlékeztető francia magatartás”-nak minősítették. Hivatalos körökben hasonló magatartás uralkodott és az uj kormány, noha előszeretettel hajtogatta a “sürgősség érzete” kifejezést, semmit sem tett azért, hogy megszabaduljon azoktól az illúzióktól, amelyeket terjesztettek politikai irányítás helyett. Röviden szólva, a Vietnamról szóló hivatalos amerikai jelentések a “visszájára fordított lojalitás” félelmes betegségének estek áldozatul. Ahelyett, hogy azt jelentették volna Washingtonnak, hogy mi történik Vietnamban, azt jelentették, ami a vietnami kormány kijelentése szerint történt. Tisztítsuk ki a saigoni piszkot Ami Ngo Dinh Diem kormányát illeti, több választást tartottak népszerűségének “bebizonyítására”. Úgy látszik, senkit sem zavart Washingtonban az a körülmény, hogy még olyan területeken is 98 százalékos többséget értek el, amelyek teljesen a kormány ellenőrzésén kívül estek. De még az se zavart senkit, amikor Diem rohamcsapatai, géppisztolyokkal felfegyverkezve, behatoltak a nemzetgyűlésbe és kihajították onnan dr. Phan Quan Dánt, az Amerikában, Yale-ban végzett orvost és bölcsészt, aki a hivatalos fenyege tcsek ellenére ‘tisztítsuk ki a saigoni piszkot’ prog rammal lépett fel az 1959-es törvényhozási választásokon és óriási fölénnyel győzött. Dánt, akit azzal vádoltak, hogy részt vett az 1960 novemberi eredménytelen ejtőernyősfelkelésben, bírósági eljárás nélkül börtönbe csukták és még most is ott tartják. Nem mindenkit lehetett azonban becsapni. Valójában sem az angolok, sem az indiaiak, sem pedig a franciák nem hagyták magukat egy pillanatra sem elbolonditani. De mindenki úgy tett, mintha azt hinné, hogy Dél-Vietnam boldogan halad a teljes demokrácia felé. A sok tündérmese, a sok durva öncsalás, a tények hamis beállítása és csaknem az egész amerikai sajtó agymosása sem tudta azonban elködö- siteni azt a nyers valóságot, hogy a gerillaháboru mindinkább terjed. Ma már közismert, hogy a dél-vietnami kormány még politikai-gazdasági problémáival sem tud szembenézni — nem beszélve katonai problémáiról. Uj mítoszokat kellett a régiek helyett kitalálni, hogy elkendőzzék az óriási kudarcot. Johnson alelnök 1961 márciusi misszióját gyors egymásutánban a Staley- és Taylor-misszió követte, és Washington most néhány hét alatt kezdett rájönni arra, amit könnyen megtudhatott volna az utóbbi hat évben: egy gerillamozgalom, amelyet a kommunisták vezetnek és irányítanak s amely a népnek a falvakban uralkodó nagy arányú elégedetlenségéből táplálkozik, arra készül, hogy kirántsa Dél-Vietnamot a Diem-rendszer hatalmából. Pontosan úgy, ahogy 15 évvel korábban a szárazföldi Kínát rántották ki a Csang- rendszer hatalmából. Washingtonban erre “begyulladtak”. Az uj külügyminisztériumi épületek legújabbikának hetedik emeletén éjjel-nappal szol gálatban levő részleget állítottak fel, hogy egybehangolják a Vietnamra vonatkozó döntéseket. Saigonban pedig nem lehetett többé szobát kapni a szállodákban, mert a Washingtonból végtelen áradatban érkezők hozzákezdtek a vietnami helyzet önálló vizsgálatához. Az uj program “szédült vicc” Január 4-én egy uj “gazdasági és szociális prog ramot” jelentettek be, amelyet Dél-Vietnam kétségbeejtő helyzetének fényében, valamifajta szédült viccnek kell tekinteni mind a vietnami néppel, mind pedig az amerikai adófizetővel szemben. Ahelyett, hogy alapos adózási reformot jelentettek volna be (aminek eredményeképpen a szegény parasztok helyett a gazdag vietnamiak fizetnének a háborúért), továbbá a helyi közigazgatás liberi- zálását, valamint a korrupt tisztviselők azonnali eltávolítását, ez az uj program tipikus bürokratikus egér, amelyet a közvélemény meggyőzését szolgáló hatalmas hegy szült. Washington, miután ily módon feladta azt a reményt, hogy “bátran szembeszáll” a Diem- rendszerrel, a teljes megadást azzal tetőzte be, hogy 1962 január közepén egy uj, külföldi segély igazgatót, Fowler Hamiltont küldte Saigonba. Hamilton, az AP szerint nemcsak “elismerően állapította meg, hogy milyen határozottak és hoz- záértőek azok a hivatalos személyek”, akikkel találkozott,, de arról is biztosította a Diem-rend- szert, hogy Vietnam “minden szükséges segélyt meg fog kapni ahhoz, hogy a szabad világ tagja maradjon.” Ngo Dinh Diemnek, Dél-Vietnam elnökének minden joga megvan, hogy büszke legyen: nincs még az Egyesült Államoknak olyan szövetségese, aki arra hivatkozhat, hogy Washington “hívására házhoz jön.” Mind az amerikai pénzügyminisztérium, mind az amerikai fegyve- res szolgálatok mind nagyobb mértékben küldik a harci missziókat Saigonba. Dél-Vietnamban az Egyesült Államok mechanikai eszközökkel próbálja megnyerni a harcot (helikopterekkel és gyomirtó szerekkel), teljesen elfelejtkezve újra arról, hogy egy forradalmi háborút csak akkor lehet megnyerni, hogyha a falvak és a hegyvidékek egyszerű embereit meg tudják győzni, hogy érdekükben áll, ha a mi oldalunkon küzdenek. Az Egyesült Államok ahelyett, hogy “lovakat váltana”, vagy akárcsak megpróbálná megváltoztatni a ló természetét Dél-Viet- namban, inkább úgy döntött, hogy hagyja, hogy a ló magával rántsa a folyó közepébe. Ez veszélyes őrültség. A robbanékony vietnami helyzetben ez közvetlenül egy újabb Koreához vezethet. Három fajvédőt kiközösítettek az egyházból Joseph Francis Rummel, New Orleans püspöke kiközösített a római katolikus egyházból három fajvédőt, akik harcoltak az iskola integrálása ellen. Az egyik id. Leander H. Perez, a Plaquemines egyházmegye tanácselnöke, a másik Jackson J. Ricau, a South Louisiana Citizens Council főigazgatója, a harmadik Mrs. P>. J. Gaillot Jr. a “Save Our Nation, Inc.” egyesület feje. A fentiek már meg is kapták a kiközösitési rendeletet, amelyet a Vatikán is jóváhagyott azzal, hogy a püspök nem is cselekedhetett másképpen olyanokkal szemben, akik elvi és doktrínái kérdésekben nem fogadják el lelkipásztoruk irányítását. A kiközösitettek nem vehetnek részt az egyházi szertartásokban, nem mehetnek a misékre, nem köthetnek házasságot a templomban, sőt egyházi temetésben sem részesülhetnek, amig meg nem gyónják és meg nem bánják bűneiket. A három kiközösített azzal vádolja az egyházat, hogy kommunista befolyás alá került és ennek köszönhető a szigorú Ítélet ellenük. Azzal fenye- zetőznek, hogy Rómához fellebbeznek, mert a faji megkülönböztetést az isten rendeltetésének tartják. VWWWHWWVWWWWWWWWWWVWWt A Magyar Szó előfizetője Egy jobb világ építője!
