Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-29 / 13. szám
A magyar nép fia Károlyi Mihály hamvait e hónap elején Londonból hazavitték Budapestre és a Kerepesi- temető halottasházából helyezték örök nyugalomra forrón szeretett hazájában. Az alant közölt cikk részlet 1922-ben megjelent “Egy egész világ ellen” cimii könyvéből. A történelmet, amelynek egy kifürkészhetetlen sors rendeléséből eszköze voltam, nem szándékom megírni. Az események sorának teljességét, az okok sorának lényeges elmélyítését nem ígérem. Ez a könyv memoár; mint ilyent meg kellett Írnom a történelemmel és önmagámmal szemben tartozó kötelességből. Kötelességből a történelemmel szemben: mert olyan dolgokat tudok, amelyeket más nem tudhat; kötelességből önmagámmal szemben: mert a vádak olyan nyilzáporának közepén állok, amely rajtam keresztül az októberi forradalom emlékét és, mi több, eleven eszméjét vette célba, amelyet nekem fel kell fognom, el kell hárítanom, ha lehet. Megpróbálok a magyar néphez szólani. Föltárom, legelőbb magam előtt, cselekedetem rugóit. Tisztának érzem lelkemet. Hangom az önvallomás hangja lesz és az olvasó meg fogja érezni, igaz-e ez a hang. Azzal biztatom magam, hogy, ha csak száz ember is meghallja szavamat odahaza azok közül, akikhez beszélni akarok, az én szavaim, a tények el nem nyomható szavát erősítve, rést vágnak a rágalmak sáncain és a gonosz legendák vegetációján, amely négy év alatt e sáncokon fölburjánzott. Előbb vagy utóbb megkapja majd az ország az igazságot, amelyre szent joga van és olyan szüksége. mint a falat kenyérre. Négy évig ellenségeim beszéltek és én hallgattam. Nem hallgathatok tovább. Ha hasznára, ha üdvére válhatnék a magyar népnek, hogy engem a rágalom kicsap bűnbaknak a száműzetés, a fél- reismertetés pusztájába, ha úgy erezném ,hogy boldogsága vagy csak nyugalma is függ ettől: én összeszoritott fogakkal el tudnám vállalni ezt a szerepet. De én tudom, hogy a magyar nép, ha előre akar menni, nem bir el már egy lattal több hazugságot sem, mint amennyivel megterhelték. Ezt a hazugságot, az én ügyem meghamisítását, már olyan lelki kárral fizetné meg, amely rá nézve végzetes lehet .Ennek, a népnek igazságra van szüksége, ennek nem szabad többé alakoskodnia önmaga előtt. Egy megsebzett ember, egy megbántott férfi emlékiratait Írom, nem tagadom. De harcoltam magammal az objektivitásért. Sokat el kellett felejtenem, amig a léleknek olyan nyugalmát, az ítélőképességnek olyan tisztaságát éreztem magamban, hogy szabad volt megszólalnom. Ezért is vártam e könyvvel. Az én Ízlésemhez képest még mindig túlsók benne a keserűség. De azt nem gon dolnám, hogy ha még tovább várok, egyre fejlődő önkritikám valaha is teljesen ellensúlyozni tudná a keserűséget, amelyet bizonyos személyek és körök iránt érzek. Amit ellenem vétettek, el tudnám felejteni, amit Magyarországnak vétettek, nem tudnám megbocsátani. Egyéniségem kizárja, hogy lényegében tárgyilagosabb legyek, mint amilyen ma vagyok. Ügyem kizárja, hogy kíméletesebb legyek, mint amilyen itt vagyok. Rancune-ből nem tűztem toliamra senkit sem. A magyar arisztokráciát még nem Írták meg, s az én gyönge toliam nem fogja pótolni a nagy iró müvét, amely hiányzik. Mégis akarom, hogy az olvasó tudja, honnan jövök. Hisz ellenségeim főleg azt a legendát terjesztik diszkreditálásomra, hogy “előbb szereplési viszketegségből, majd később megbántott hiúságból” lettem forradalmár: előbb demokrata, majd szocialista. Remélem: aki figyelemmel olvassa el ezt a könyvet, látja és érzi majd, hogy ez nincs igy. Gyökereim, vérmérsék letem, családi tradícióim, élményeim, s végül maguk a világesemények végzetszerűen forradalmárrá tettek. Persze: kezdetben nem voltam öntudatos szocialista, de a szocializmus etikai ereje, gondolati szépsége mindig nagy varázzsal volt reám. Nem a világháború és a forradalmak tettek szocialistává: azok csak befejeztek és öntudatosi- tottak bennem egy évtizedes folyamatot. A dolgozó magyarságra gondolok mindenekelőtt ebben a percben, mert hiszen amit Írtam, neki Írtam. A sok sötét lapból, amit meg kellett írnom, hiszem, mégis némi világosság fog kiáradni s átszürődni az elfogultság fátyolán, amely annyi elmét von be még odahaza. Hiszem, hogy meg fogják érteni, mit jelent, ha azokban a bűnökben, amelyekkel vádoltak, ártatlannak mondom, de másokkal vádolom magam! Vádoltak, hamisan, azzal, hogy pacifista eszméim hirdetésével fölbontottam a frontot: nem vádoltak azzal, amivel most magamat vádolom, hogy pacifista létemre magam is bevonultam katonának. Vádoltak, hamisan azzal, hogy előkészitettem egy forradalmat, amely fölrobbantotta a régi rend alapjait: nem vádoltak azzal, amivel most magamat vádolom, hogy amikor már ésszel és szívvel beláttam, hogy a rang és jólét világa, amelyben éltem, nem az én világom, nem vontam le ennek konzekvenciáját azonnal, és nem mondtam le mindazokról az előnyökről, amelyeket születésem következtében élveztem. Elaltattam a lelkiismeretemet ; magamnak sem adva számot róla, azt hittem, hogy lehet elvekért küzdeni anélkül, hogy egész életünket hozzáidomitsuk a küzdelemhez. Ma tudom, hogy nem lehet. Elszakadtam osztályomtól és érett ésszel, megpróbált szívvel uj közösséget választottam: a magyar dolgozókat. Velük érzem összeforrva magam elválaszthatatlanul. Egy uj világ épületéhez velük együtt szeretnék még egyszer téglát hordani. A harcos múlt eseményein keresztül e bizton remélt, közös, boloogabb jövő felé tekint a könyvem. Óra e sempre! Az első vizitkártyán, amelyet nemzetségem a grófi koronával ékesítve adott le a történelemnél, lent a sarokban e szomorú szavak olvashatók: .szatmári béke, 1711. Ez a béke a magyar nemzetnek oly szabadságharcát fejezi be, amely nemcsak az alkotmányért, hanem a jobbágyok keserves sorsának jobbra fordulásáért is folyt. Ez a béke az, amelyben a magyar nemzet évszázados dicső ellenállás után megadta magát a Habsburg- háznak; ezt a békét a Rákóczi-féle szabadságharc legbátrabb és győzelmekben leggazdagabb hadvezéreinek egyike fegyverlerakásával tette lehetővé, aki ezért a császártól grófi címet s az elkobzott javakból dúsan mért dotációt kapott. Ez a generális Károlyi Sándor volt, az én ősöm. Gyakran gondolok rá. Az én ősöm, a rebellis, a kuruc, a Fejedelem hadvezére, lerakta a fegyvereket. A fegyvereket, amelyeket addig a napig sokszor dicsőséggel és mindig becsülettel forgatott. A császár embere lett és megkapta a bérét. És miközben az ő családja fölvirágzik, II. Rákóczi Ferenc száműzetésben él és halálos ágyát az emigránsok egy ma“JÓTÉKONYSÁG” DETROITBAN Egy néhány hónappal ezelőt számoltunk be lapunkban arról, hogy a newyorki Newburghban milyen kegyetlenül kezelik a segélyre szorulókat. Ae a newburghiak úgy látszik csak szerény kezdők a detroiti “Jótékonysági Hivatal” vezetőihez képest. Ugyanis. Dan Ryan igazgató szinte felülmúlhatatlan ötletekkel teszi a szegények hely zetét elviselhetetlenné. Detroitnak 150,000 munkanélkülije van, de ebből csak 12,000 él közsegélyen. Ugyanakkor minden héten legalább 1,200 ember folyamodik “reliefért”, de Ryan szavaival élve “mi a legtöbbet kirostáljuk belőlük”. A kirostálás alatt a legmeg- szégyenitőbb eljárást értik, amivel a nyomorgókat elütik a létminimumot jelentő segélytől. Ha egy éhenhalástól már nem nagyon távol álló családot mégis segélyre jogosultnak Ítél a hivatal, akkor kezdődik csak el az igazi tortúra. A családfőnek át kell mennie az “esketési” eljáráson. Ez abból áll, hogy a kérvényébe beleirt adatok mindegyikére külön-kiilön megesketik a szerencsétlent mintha bűnöző lenne. Utána még megkérdik azt is, hogy mennyi pénz van a zsebében. Az egyik ilyen “felesketett” ügyfél azt válaszolta a minap, hogy “65 cent.” Ezt a 65 centet levonták abból a 17 dollárból, amit 4 tagú családjának egy heti ellátására utaltak ki a számára. De előbb még ilyen “felemelő” kérdésekre is feleletet kellett adnia, hogy: “van gyereke mástól is, mint a törvényes feleségétől?”, vagy “van a feleségének gyereke mástól is, mint magától?”, “volt a közelmúltban börtönben?” és “mi a vallása?” A diszkrimináció is orgiáját üli természetesen a városban. Megállapították, hogy minden valószínűség szerint két listát állítottak fel a segélyezettekről. Az egyiket a fehérek és a másikat a négerek számára. A ‘jótékonysági’ tisztviselőknek ugylátszik az a véleményük, hogy a nyomoron belül is disztingroknyi csoportja állja körül. De Rákóczi nevével a zászlón még húsz év múlva is jobbágylázadást szítanak Magyarországon. Rákóczi halálos órájára is sokat kell gondolnom mostanában. Szeretném fölidézni a percet, amikor először éreztem meg tudatosan, hogy én Sándor ősapám életét élni nem tudnám és nem tudtam volna soha. De e perc emléke homályba vész. Tizenkét, legföljebb tizenhárom éves gyerek lehettem, amikor valami könyvben, talán a fóti könyvtárban rábukkantam egy lapra, amelyből kiderült, hogy a magyar nép gyalázatnak érzi a fegyverlerakást a nagymajtényi síkon és árulónak tartja Károlyi Sándort. Nem tudtam és nem akartam elhinni, amit olvastam. Mohón faltam az érveket, amelyek kétségbe vonták, hogy az a borzasztó, amit olvastam, igaz volna. Még később is én magam is hozzájárultam olyan müvek kiadásához, amelyek próbálták cáfolni azt, ami hiúságomat és később büszkeségemet olyan mélyen sértette. De ezek a müvek nem tudtak engem meggyőzni és tartok attól, hogy legtöbb olvasójukat sem. El kellett hinnem: Rákóczi ügye veszve volt; a nemzetnek, miután a kimerült XIV. Lajos cserbenhagyta, talán nem is lehetett máshova, mint a győztes Habsburgok kegyelméhez folyamodnia — annak a férfiúnak azonban, aki fölismerte ezt, ezért a szomorú fölismerésért s azért, mert a nemzettel annak konzekvenciáit levonhatta: soha, de soha nem lett volna szabad jutalmat elfogadnia. Hiszen igaz, hogy a tizennyolcadik század elején vagyunk, az abszolút királyság virágkorában — és a Bayardok kihaltak már. De nekem fájt, hogy ősöm, a nagy politikus, nem akart félelem- és gáncsnélküli lovag lenni. Ezt az érzésemet nem volt szabad elrejtenem. Első nyilvános beszédeim egyikében céloztam rá, hogy a szatmári béke nem volt dicsőséges és hogy a grófságot, amely nyomában járt, vissza kellett volna utasítani. Családom elértette a célzást és egypár rokonomtól akkor kaptam az első heves támadásokat. Mindez messze elmaradt mögöttem. Én leszámoltam. Ami részem a hübérben volt, amelyet soha el nem fogadtam volna, én visszaadtam annak, akit illet: visszaadtam a magyar népnek és elindultam azon az utón, amelyre ősapám helyén léptem volna: az emigráció utján. Rákóczi bujdosó társainak legkisebbikével cserélnék; de nem cserélnék azzal a nagy eszü és ragyogó férfiúval, aki becsületével fizetett a rangért s a gazdagságért, amelyeket negyvenharmadik életévemig magam is élveztem. válni kell. Azt tartják, hogy nincs olyan nagy nyomor, aminél nagyobb már nem lehetne . .. Dél-Korea elnöke lemondott Szöulból jelentik, hogy Posun Yun elnök kiköltözött az elnöki palotából és kijelentette, hogy nem marad tovább az elnöki székben, még ha erőszakkal próbálják is visszatartani. Yun elnök a katonai juntának adta be lemondását. ő volt az egyetlen tisztviselő, aki választás utján került hivatalába és az 1961-es katonai puccs ellenére is helyén maradt. Most már nem hajlandó tovább szolgálni és igy tiltakozik a katonai diktatúra ellen, amely további hat évre eltiltotta a választásokat. A US külügyminisztériuma kijelentette, hogy Yun elnök lemondása nem változtat a helyzeten, az amerikai támogatást illetően. Négyet bebörtönözlek, egy pikefelöt pénzbírságra ítéltek Négy férfit rendetlen magaviselettel vádolva 15 napi fogházra ítéltek és egy 18 éves leányt 50 dollár pénzbírsággal sújtottak, mert március 5-én piketelték az Atomenergia Bizottság épületét, tűn tetve az atomkisérletezések ellen. Richard F. Daley biró azért mért az ifjakra büntetést, mert nem voltak hajlandók megígérni, hogy ezentúl nem vesznek részt hasonló tüntetésekben. A fentieken kívül még 20 embert tartóztattak le hasonló oknál fogva két nappal azelőtt a Times Square-en. — Ezeknek ügyében még nem hozott döntést a bíróság. tfWWWVXA/WWWWWWWWWWWWWWWl A Magyar Szó előfizetője Egy jobb világ építője! j Thursday, March 29, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD _*JUL
