Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-29 / 13. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, March 29, 1962 J2 A békéért küzdők bizottsága (Dr. Szilárd Leó cikkének folytatása) I II. Sokan vannak, akik nem osztják azt a nézetet, hogy a nagyhatalmak meg tudnak egyezni egymással és Nyugat-Berlin kérdése sem fog háborút kirobbantani. Ezek az emberek azt tartják, hogy Oroszország mesterségesen hozta létre a berlini kérdést Amerika megalázására, a NATO szétrobbantására s Nyugat-Németország kommunista állammá alakítására. Igen sok ember, lehet hogy a többség, azt hiszi, az oroszok nagyon hasonlóak a nácikhoz; határozott tervük van arra, hogy minket teljesen legyőzzenek Európában és az egész világot uralmuk alá hajtsák, amelyet ilyen vagy hasonló formában, de végre akarnak hajtani. Számos embernek van fehér és fekete képe a világról. Ezek azt hiszik, hogy a nemzetek két osztályba sorolhatók: a békeszerető nemzetekre és a nem békeszerető nemzetekre. Amerika, Fran ciaország és Anglia és általában szólva a mi szövetségeseink, beleértve Németországot és Japánt, azok békeszerető nemzetek. Oroszország és Kina azok nem békeszerető nemzetek. Húsz évvel ezelőtt egy kicsit különbözött a helyzet: abban az időben Oroszország volt a békeszerető nemzet s Németország és Japán nem voltak azok. Számosán hisznek abban, hogy mióta az atombomba Japánt a feltételnélküli megadásra késztette, azóta Amerika szüntelenül meg akarja szabadítani a világot a bombától, de minden ilyen irányú törekvése meghiúsult az oroszok hajtha- tatlanságán. Mikor azokat az embereket hallgatom, akik ilyen és hasonló véleményt képviselnek, akkor néha úgy érzem, hogy már átéltem ezt azelőtt, és bizonyos értelemben valóban átéltem. 16 éves voltam, amikor az első világháború kitört és ebben az időben Magyarországon éltem. Ha a magyar újságokat olvastam, akkor úgy tiint, hogy minden, amit. Németország és Ausztria tett az helyes volt és amit Anglia, Franciaország, Oroszország és Amerika tett, az helytelen volt. Bonyolult lett volna a számomra, egy adott példán bebizonyítani, hogy az újságoknak nincs igazuk, de valahogy valószínűtlennek tűnt nekem, hogy ennek a két nemzetnek, mely Közép-Európában fekszik, változatlanul mindig igaza legyen, és hogy az összes többi nemzet változatlanul mindig tévedjen. A történelem, okoskodtam, aligha működne ilyen különleges formában és fokozatosan olyan következtetésre jutottam, amely merőben ellentétes volt azokkal a nézetekkel, amelyet az osztálytársaim többsége képviselt. Számosán az osztálytársaim közül valamiféle jósnak tekintettek engem, mert képes voltam felfogni az alsóbbfoku algebra rejtelmeit, amelyekkel ők képtelenek voltak megbirkózni. Egyik ilyen osztálytársam megkérdezett még a háború kezdetén, hogy ki fogja elveszteni a háborút. Azt válaszoltam, hogy nem tudom ki fogja elveszteni a háborút, de tudom, kinek kellene elveszteni a háborút; úgy gondolom, hogy Ausztriának és Németországnak, csakúgy, mint Oroszországnak kellene elveszítenie a háborút. Minthogy Auszti’ia és Németország az egyik oldalon harcolt és Oroszország a másikon, nem volt teljesen világos, hogy történhet ez meg. A tény az, természetesen, hogy igv történt. Nem annak érdekében mondom el ezt az esetet, hogy meggyőzzem önöket milyen okos vaTÁRSASUTAZÁS MAGYARORSZÁGBA! A QUEEN ELIZABETH hajón május hó 23-án! Akik szívesebben repülnek, találkozhatnak a csoporttal, ha május 28-án indulnak repülőcsoportunkkal. — Érdeklődők írjanak Fodor Ernának a Magyar Szó irodájába, vagy forduljanak egyenesen a RENNER & GROSS TRAVEL BUREAU-hoz 1GG6 Fairfield Avenue, Bridgeport, Connecticut gyök én. Senki sem állíthatja magáról, hogy 60 éves korában ugyanolyan eszes, mint 16 éves korában volt, annak ellenére, hogy a legtöbb esetben nem az értelem romlik, hanem a jellem. Amire rá akarok mutatni az, hogy még háború esetén is történelmi távlatban láthatja valaki az események menetét, feltéve, ha az igazság iránti szenvedélye felülmúlja részrehajlását, saját nemzete érdekében. Az első világháború után, mikor Berlinben éltem, egy különlegesen jó barátom, Polányi Mihály, megkérdezte: mit gondolok, milyennek kell lennie az emberi viselkedés szabályának, amely az egyén magaviseletét szabályozza a társadalomban. “Nyilvánvaló—mondtam— nem kívánhatod egy embertől, hogy nagylelkű legyen más emberekhez, mikor azok aljasul viselkednek vele szemben, és ha követi a te szabályaidat, akkor éhen- halhat.” “De — mondta Polányi —, talán a szabálynak igy kell hangzania: ‘Légy egy százalékkal nagylelkübb az emberekhez, mint ők tehoz- zád’.” ő azt gondolta ennek elégnek kell bizonyulnia, mert ha mindenki ezt a szabályt követné, akkor a világ lépésről-lépésre javulna és végül egész elviselhető hellyé válna. Azt mondtam neki, hogy az elmélete a gyakorlatban használhatatlan, mert ha két ember egyforma mértékben nagylelkű egymáshoz, akkor mindegyik azt hiszi, hogy ő sokkal nagylelkübb, mint a másik. Ez a helyzet Amerika és Oroszország esetében is. A legtöbb amerikai más mérőeszközt használ Amerika cselekedeteinek a megítélésénél, mint az Oroszországénál. Valahányszor a saját nemzetük irányában való részrehajlásuk összeütközésbe kerül az igazsággal, valószínű az, hogy a részrehajlásuk kerekedik felül. Ennek az az eredménye, hogy képtelenek meglátni az eseményeket a maguk történelmi távlatában. Érezhetik ugyan, hogy bajban vagyunk, de képtelenek pontosan megállapítani a baj okát, és ezért nincsenek abban a helyzetben, hogy a helyes orvosságot javasolják. Azok az emberek kisebbségben vannak, akikben olyan szenvedélyesen él az igazság szeretete, hogy még akkor is engedik felülkerekedni, ha a saját részrehajlásuk ellenében érvényesül. Milyen súlya van ennek a kisebbségnek? Ebben az esetben bonyolult megmondani, mert befolyásuk a kormány döntéseiben nem érzékelhető. Ha Washingtonban tartózkodik valaki, akkor nyerhet némi bepillantást abba, hogyan jönnek létre a fontos kormánydöntések; érezheti, hogy milyen megfontolások alapján hoznak döntéseket és milyen kényszerítő körülmények működnek. Kennedy elnök megválasztásával uj emberek vonultak be az adminisztrációba. Számosán közülük megértik, hogy tulajdonképpen mi is megy végbe és mélyen aggódnak. De ezek annyira el vannak foglalva, nap mint nap, hogy a legrosz- szabbat távoltartsák, hogy nem jut idejük arra, hogy alapos, átfogó politikai tervet dolgozzanak ki a jövőre nézve. Számos ember van a kongresszusban is; különösen a szenátusban, akiknek bepillantásuk van abba, hogy mi megy végbe tulajdonképpen és nagyon aggódnak is emiatt, mert tisztán látják a veszélyt, de nem merik kifejezésre juttatni meggyőződésüket. Magánbeszélgetésben világosan elemzik a helyzetet, aztán egy bizonyos pont után kijelentik: “Természetesen ezt nem mondhatom meg nyilvánosan.” Washingtonban a bölcsességnek ma nincs valami nagy esélye. A múlt szeptemberben a LIFE folyóirat egy cikket irt velem kapcsolatban, amelyben az áll, hogy én Washingtonban voltam és megpróbáltam kitalálni van-e ott piaca a bölcsességnek. Erre kartásaim és az egyetemek elárasztottak levelekkel, amelyben meghívtak előadások tartására. A legtöbb ember szereti hallani a saiát hangját, és én is igy vagy ok ezzel. De nem találok túl nagy értelmet abban, hogy járjam az országot s beszédeket tartsak, ha csak az az egész mondanivalóm, hogy Washingtonban nincs piaca a bölcsességnek. Ezért visszautasítottam az összes meghívást; mindet kivétel nélkül, mig csak a Brandeis University meg nem hivott egy különleges összejövetelre, azzal hogy ott tiszteletbeli doktorrá avatnak majd. Hiúságom nem tudott ennek ellenállni és elfogadtam a meghívást-. Ott a Brandeis University bankettjén fesztelenül beszéltem a professzorok és vezetőségi tagok előtt. Megmondtam nekik, hogy nézetem szerint, nagyon súlyos bajban vagyunk; az emberek kérdezik tőlem, hogy mit tehetnek ennek megszüntetésére és nem tudok mit válaszolni nekik. Valóban van valami, amit ezek az emberek vagy én magam tehetnék ebben az ügyben, a világ békéjének és biztonságának az ügyében? Mikor visszamentem Washingtonba elkezdtem ezen gondolkozni és ugv hiszem az lesz a legjobb, ha most elmondom önöknek, hogy milyen gondolatok fordultak meg a fejemben attól fogva. (Folytatjuk) LENGYEL JÓZSEF: GALAMBOK özönvíz utántól mindmáig és még nagyon sokáig a béke jel- és értelemképe az olajágat hozó galamb. Most egy kis történetet akarok elbeszélni minden kitalálás és hozzáadás nélkül. Saját két szememmel láttam, hosszú életemhez képest nem is olyan régen és a minap talán századszor jutott eszembe. Dél volt, éppen ebédidő, senki se járt az udvaron. Szélcsend és csend, levegőt rezegtető napsütés. Ott pihentem a magtár árnyékos oldalához vetett háttal, nagyon ébren. Semmi bajom se volt, vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt, az elkerített baromfiudvarból sok száz kiscsibe csipogása hallatszott; ez is csak része volt a csendnek. Egyszerre villanatos váratlanul, heves szárny csattogással, a magtár eresze alól és mindenfelől, galambok csapódtak a levegőbe, némelyik hozzám oly közel, hogy szárnyuk szele arcomat érte. Raj repült a galambdúcból is, az istálló felől még több; sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van itt. Senki meg nem számolhatná mennyi és mind ott körzött a közelben. Nem ember zavarta igy fel őket, ragadozó se lehetett, puskadurranás sem volt. Ha lett volna, messzire repülnek, biztonságot ígérő távolba, ahol megnyugodhat hevesen dobogó szivecskéjük. De valamennyi a kiscsibék fölött maradt, melyek ott lenn csipegettek, csipogtak és néha egymást csipkedték a drótkerítéssel határolt négyszögletes udvaron. Körbe-körbe suhogtak a galambok, mintha levegőörvény szivná, dobná, forgatná őket, pedig maguk voltak ez az örvény. Feljebb, lejjebb. Egyszer szinte a kerítésig ereszkedve és felivelve a tetőknél tízszer magasabbra, fondoros ivekben egymás pályáját szelve, siirüen. Talán már egy perce néztem ezt a kavargó és mégis szabályos formájú tölcsért — egy perc ilyenkor nem rövid idő. De csak akkor értettem meg, hogy mi a galambok riadásának oka, mikor szememet feljebb emeltem. Fenn, a felhőtlen déli magasságban karvaly kőrzött kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölött, ijesztő lassan, kiszámitott pontossággal. Már itt volt a pillanat, amikor összecsukja szárnyát és mint karmos, horgos, sokélü nehéz kő esik a kiszemelt zsákmányra. De közte és a zsákmány közt ott vannak a galambok, torlódó sokaságuk cikáztatja szemének mérőónját. A karvaly egy darabig még kőrzött a kiscsibék fölött, aztán egy-egy lustának látszó szárnycsapással eltávolodott, apró ponttá vált, eltűnt. Ennyi az egész. Néha ilyenek a galambok. Elhallgatom a magasröptű összehasonlitásokat, nehogy a galambok fölé kerüljenek felhős és fellen- gős szavakkal. (Lengyel József ‘Igéző’ című elbeszéléskötetéből) Ha még nem olvasója a Magyar Szónak, rendelje meg most! Próbamegrendelés esetén 10 hétre 1 dollár. — Rendes előfizetési ára egy évre $10.00. félévre $5.50. AMERIKAI MAGYAR SZÓ 130 East 16th Street New York 3, N. Y. □ Kérem küldjék a lapot tiz hétig, melyért mellékelek 1 dollárt. C Megrendelem a lapot ...................... évre, s mellékelek $..............................-t. Név: .................................................................... Cim: .................................................................... Város: .......................................... Állam: ....
