Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-03-15 / 11. szám

Thursday, March 15, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD 21 Távol élő magyarokhoz Irta: KODÁLY ZOLTÁN Amerikában járván szomorúan tapasztaltam, hogy magyarjaink mennyire oldott kéve gyanánt élnek. Mig a svédek, Írek, olaszok, csehek és szlo­vákok amerikai állanipolgárságuk mellett meg­tartják nyelvüket, szokásaikat, szervezeteiket, kapcsolatuk az anya országgal szerves és állandó: a magya­rok második nemze­déke már alig, .a harmadik sehogy sem tud magyarul. Nem ismerik, nem követik az itthoni fejlődést. Mi tartja amazo­kat össze jobban, mint a magyaro­kat? ", A müveltebbjét a _ nagyobb k u1 túra. 1(Egyszer svéd ének kar adta elő Chica­góban a Psalmus Hungaricust, magyar énekkar, bár van itt-ott, nincs olyan fokon.) A többieket a törzsi összetartozás, a népkulturában gyökere­ző azonosság érzete. A magyaroknál mindkettő fogyatékos, helyette ott az ősi széthúzás, különc­ködés, különbködés. Hogy nem vágynak haza, érthető: itt rossz dolguk volt. De az íreket is a nyomorúság hajtotta-ki, talán még nagyobb, mint a magyarokat. Mégis otthon a szemük és szivük, különösen amióta független állam lett Eire, ami­ben nekik is nagy részük volt. A 200 éve kivándorolt angolok az Appalachia hegyvidékén oiyan dalokat őriztek meg, amilye­neket az anyaország már régen elfelejtett. A mi magyarjaink alig is tudnak egyebet a XIX. század divatos népszinmübeli népdalainál. Azokon túl legfeljebb az operettig terjed zenei igényük. Nem ismerik igazi ősi népdalainkat, me­lyek különben itthon is csak most kezdenek köz­tudattá válni. (L. Magyar népdaltipusok. Ak. ki­adó 1961.) Ebben persze az anyaország közoktatása is hi­bás: 1868 óta papíron volt ugyan énektanitás az elemi iskolában, de a legújabb időkig nem való­sult meg annyira sem, hogy a zenei anyanyelv ismeretét utravalóul adhatta volna. A legnehezebb bányamunkára szorult honfi­társainktól nem kérhetjük számon a műveltséget. De elegen élnek ott az anyagi kultúra olyan szint­jén, amelynek szellemi kultúrájuk alatta marad. Ezektől méltán elvárhatjuk, hogy ne maradjanak el az anyaország kulturális fejlődésétől. Mindenekelőtt a nyelv fenntartásáért tehetné­nek többet. Az erdélyi szászok még az 50—60 év előtti postai és közlekedési viszonyokhoz, képest is elég távol estek anyaországuktól. Mégis az állítólagos magyar elnyomás alatt a brassói, szebeni könyv­kereskedésekben ott láttuk a legújabb és legjobb német könyveket. Igaz, kivándorolt magyarjaink nem élnek olyan tömegben együtt. Annál inkább kellene ápolniuk az összetartozást kis sejtekben. Erre legjobb eszköz a nyelv, irodalom és zene. A kétnyelvűség mindig egyik nyelv rovására esik. De beszéljék inkább angolosan a magyart, mint sehogy. A régi és fejlődő uj irodalmat fi­gyelemmel kisérni annyi, mint lépést tartani, a magyar élet változásaival, részt venni bennük a nagy távolság ellenére. Különben hol van ma távolság? Az idén haza­látogató amerikai magyarok közül beszéltünk olyannal, aki holland repülőgépen csak annyi ideig utazott ide, amennyit Budapesttől Csitárig kell vasúton töltenünk. De a gondolat még gyorsabb. S ha mi itthon gyakran gondolunk külföldön élő honfitársainkra, mint egy kiszakadt testrészre, érezzék ők is, hogy akárhöva vetődtek, gyökerük itt van, s ha elsorvad, ők megszűnnek magyarok lenni, anélkül, hogy igazán másvalamivé válhat­tak volna. ! Talpra magyar talpra! Irta: MOOR PÉTER (1914) Talpra magyar, talpra, Viszik a hazádat, Labanc dulja-marja Templomod, a házad. Ég a magyar kunyhó Recseg-ropog a nád: Oda van Petőfi S az Arany-balladák. Lángok martaléka Bibliád, a könyved: Nehogy magyarul ejtsd Azt a forró könnyet! Tulipántos ládád, Szép selymes lódingod, Labanc kézre kerül Minden földi ingód. Németé a gabonád, Tokaj méz-telt fürtje; Szemétdombra kerül Lehel vezér kürtje. Ledöntik Rákóczit, Petőfit és Aranyt, Mindent letörölnek. Ami csak volt: magyart. Duna-Tisza tája, Bükk és Mátra völgye Tűzről pattant lányunk Labbanc-ribanc hölgye. —S a Balaton tája? — Ugyan kinek fáj a’-! — Jajj be fáj, jajj be fáj, Bakonynak bükkfája . . . Hullámzó Balaton Hullámzó szűz tája — Jajj be fáj, jajj be fáj Magyar tó tüzfája . . . Hortobágy és Nyírség, Délibábok láza, — Jajj be fáj, jajj be fáj Szeged, Nyíregyháza. — Jajj be fáj, jajj be fáj, Meg a hires város, Aki Nagykőrössel Volt mindig határos. Talpra magyar ,talpra, Áldozatra, hadra, Foggal és körömmel Hadra, hadra, hadra ! ! ! — ANNO 1944. MÁRCIUS 19. — Tavasz volt. A szabadság ünnepeinek hónapja. Négy nappal vagyunk március idusa után, egy nappal Kossuth halálának félszázados évforduló­ja előtt és még két nap hiányzik e dicső hónap legszebb dátumához 21-éhez. Ezt a napot az egész világon megünneplik, mint a tavasz első napját. Ágyudörgések között készült a föld erre az ünnepre. Mi szivünkben nagyobb ünnepre ké­szültünk. Ezen a napon lesz az első igazi szabad­ság megszületésének, a 19-es Tanácsköztársaság kikiáltásának huszonötödik évfordulója. Nagy ünnep lesz. A náci fenevad kétségbeeset­ten védekezik, de minden nap, minden “rugalmas elszakadás’’ közelebb hozza halálát. Közel már a nap ihikor a szabadság újból és véglegesen be­köszönt. Nagy ünnep lesz! Máricus 19-e van. Vasárnap. Még két nap a szabadság ünnepéhez és még egy kis idő aztán vége minden megaláztatásnak. Nem leszünk pisz­kos cigánv magyarok még akkor sem ha barna a hajunk. Nem züllesztenek állattá mert más istent tisztelt valamelyik ősünk. Emberek leszünk, ha nem fehér a bőrünk akkor is. Emberek leszünk és szabadok! Hűvös szeles vasárnap reggel van. Kintről —az utcáról •— furcsa hang bántja a sziveinket, öcsém még az álom határán van, de kinéz az ab­lakon. Mikor visszajön, bus ziláltan, árván téve- lyegnek szavai a döbbent csöndben: Német egy­ségek vonulnak házunk előtt. Autóikon, motorjai­kon lövésre kész gépfegyverek. Nem tudtuk csak éreztük: A németek elfoglalták hazánkat. Nem mertünk egymásra nézni. Szemeinkben baljós, sejtelmes távlatok köde borong. Édesanyánk ránk néz, mártírhalált halt bátyánkra gondol, és megcsillan a lélek harmata jóságos szemében. Édesapánk mesélni kezd a börtönben töltött éve­iről. Emberekről akik megtagadják elveiket, ha nehézségbe ütköznek. És mesélt hősökről akik még ott is Emberek maradtak. A borzalmas ren­dőrverések, börtönbeli éhezések az emberségért vívott harc tündöklő élményeivé csiszolódtak. Aztán megint csend lett. Szemlélődésre révedt arcok kutatták a jövőt. Szólni akartam valámit, de töprengésbe fulva elnémul az ajkam. Leher­vadt kedvem előbb csüggedésbe hajt, majd bo­lond káromlásba dermedve gondolkozom: mi lesz most? Holnap mire ébredünk? • Alig kázmálódunk ki az ágyból, mikor durván zörgetnek az ajtón. Egy német tiszt jött, egy tol­mács és néhány katona. A tiszt kurtán közölte, hogy lefoglalják pékségünket az ott tartózkodó német egység részére. Mikor apám németül felelt, kissé felengedett és elnézést kért az alkalmatlan­kodásért. Apám hideg udvariassággal hellyel kí­nálta. Sablonos társalgás alakult ki, miközben kiderült, hogy apámat hat nyelven sem lehetne eladni és a német tiszt is hármat beszél anya­nyelvén kívül. Müveit intelligens embernek lát­szott és azt is megengedte hogy ha nekik nem kell a műhely, akkor a lakosság részére is süthessünk kenyeret. Délután megkezdték a munkát és mi barátkoz­ni kezdtünk a német katonákkal. Kiderült, hogy Rommel afrikai seregéből valók. Előbb csak arról beszéltek, hogy milyen régen voltak otthon, majd később ahogy a, barátság erősödött, nyíltan po­kolba kívánták az egész háborút. Hans — egy középkorú, négygyermekes ember — azt is beval­lotta titokban, hogy azt hiszi, hogy a németek elvesztették a háborút. Este a bor mégjóbban megoldotta a nyelvét és elmesélte a tisztükről, hogy igen müveit ember. Négy nyelven idézi a klasszikusokat, sokoldalú, intelligens, és mindez nem zavarja abban, hogy azonnal agyonlője azt aki a Führerre csak egy rossz szót is mer szólni. Egy kicsit kijózanította a vallomás és szinte kö- nyörgon nézett ránk, nehogy eláruljuk. • Már jól benne jártunk az estében, mikor halkan megkocogtatták az ablakot. Tocsik jött. A rendes nevét egyikünk sem tudta. Állítólag Papp Lász­lónak hívták. Az illegális mozgalomban bátyám összekötője volt mig élt. Hosszasan beszélget­tünk négyesben:) apám, öcsém és én. • Másnap hajnalban Pestre utaztam, majd to­vább egy vidéki kisvárosba. Még egy hét sem telt el már le volt borotválva a bajuszom, tonzurára nyírva a hajam és barna habitusban térdeltem a kolostor templomának stalumában. Buzgón imád­koztam azért, hogy ha van Isten pusztítsa el az utolsó nácit is, hogy boldogan emberségesen él­hessünk. Titkon levelet csempésztek be hozzám. Otthon­ról jött. öcsém elszólta magát egy besúgó németi katona előtt. A tiszt elhurcoltatta őt. i “Oly korban éltem én a földön, I mikor ki szót emelt az bújhatott s rághatta szégyenében ökleit.” Radnóti ★ 1944 Március 19. Régen volt. Sok viz folyt le a Dunán. Azóta elpusztult a náci fenevad. De vajon nem fog-e feltámadni? Nincsenek v már olyan emberek akik fel akarják támasz­tani ? Vannak. Vigyázzunk emberek ! W. L HA MIAMIBA JÖN NYARALNI, keresse fel a Magyar Urasrikai Kultur Klubot 3901 N. W. SECOND AVENUE Az egész ország magyarságának találkozó helye • Kitűnő magyar konyha. — Minden szombaton és vasárnap előadások. CIGÁNYZENE, TÁNC! • Egész héten nyitva, hétfő kivételével, Telefon: PL 1-9453

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents