Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-03-15 / 11. szám
22 AMERIKAI MAGYAR SZÓ — HUNGARIAN WORD Thursday, March 15, 1962 ^------- --------Az acélgyári munkások | Irta: SRÉTER MARTON A háború már évek óta folyt. A salgótarjáni «célgyár munkásságát egyre inkább eltöltötte a békevágy. Az emberek az oroszországi eseményekről, a pesti háborullenes tüntetésekről beszéltek. A városban megjelentek Pestről a szakszervezetek küldöttei, többek között Mikulik József, egy acélgyári munkás fia, akit jól ismertünk. Ma is látom öt, amint ingujjban áll a dobogón és erősen gesztikulálva beszél hozzánk. Gyűléseket tartottak a Vadász Szálló termében és másutt is. A hangulat mind harciasabbá vált, és a szakszervezetek taglétszáma gyorsan nőtt. Az acélgyárba katonai parancsnokot neveztek ki, aki üluozte és minden csekélységért az iroda alatti pincébe záratta a munkásokat. De a letartóztatások, bebörtönzések nem félelmet, hanem ellenkező hatást váltottak ki a munkásokból: mind többen és többen iratkoztak be a szakszervezetekbe. A bizalmiakat letartóztatták, ez azonban nem akadályozta meg a szervezkedést. A gyárban működött egy sárga szakszervezet is, Papp János íapátgyári Írnok vezetésével, de ezt a gyenge szervezetet senki sem vette komolyan. Mohila Károly és Szakács József volt a gyári szakszervezeti bizalmi. Az ekegyári részlegben Szalai Béla s egy Somoskőújfaluról való munkás, az öntödében Brecska Emil, a lakatosmiihelyben Endreiter József és Malomhegyi irányították a szakszervezeti mozgalmat, és rajtuk kívül még igen sok jó munkás, akiknek a nevére nem emlékszem. Munkahelyünkön kezdtünk bátrabban beszélgetni az eseményekről. Legkedveltebb témánk az orosz forradalom volt, és ezzel kapcsolatban a katonai lázadások meg a barátkozások a fronton. Hallottunk Leninről, s igen hamar rokonszenves lett nekünk. A budapesti nagy tüntetések hire mind harcosabb hangulatot teremtett közöttünk. Gyakrabban szerveztünk gyűléseket a városban, amelyeken követeltük a háború megszüntetését és a 8 órás munkanapot. A háboruellenes hangulat általánossá vált az acélgyárban. Egyre több és több hadifogoly jött haza Oroszországból, s mindnyájan a bolsevikokról beszéltek. Elmondották, hogy a nép elkergette az urakat, a munkások vezetik a gyárakat, a földet meg szétosztották a parasztok között. Különösen egy Pintér nevű hazatért fogoly beszélt sokat ezekről az eseményekről. A tarjáni vasasok szakszervezeti helyisége állandóan tömve volt emberekkel. Éreztük, hogy nagy változások közelednek. Közben kiengedték a bezárt bizalmiakat, akik rögtönzött gyűléseken lelkesítették a munkásokat. Az oroszokat nem tartottuk többé ellenségnek. Meglátszott ez a munkásoknak a gyárban dolgozó hadifoglyok iránt tanúsított magatartásán is. Amikor Tisza István bejelentette a Parlamentben, hogy elvesztettük a háborút, teljesen felborult a fegyelem. Az őszirózsás októberi fomidalom bekövetkezésekor azt gondoltuk, hogy most valóra válnak reményeink. A gyárban megalakult a munkás- tanács és hozzálátott a gyár ügyeinek intézéséhez. Az ekegyári részlegben, ahol én is dolgoztam, Kökény Sándor köré csoportosultunk. Kökény azok közé tartozott, akiket a háború alatt bebörtönöztek — úgy emlékszem — Kassán. Kiszabadulását — sok társával együtt — annak köszönhette, hogy a munkásság mind erősebben és határozottabban szállt síkra az elhurcolt és bebörtönzött bizalmiak szabadonbocsátásáért is. Az acélgyárban megtartott gyűlések már igen rajosak voltak. A gyűléseket szervező szociáldemokraták, Hack Gyula vezetésével, mindenáron arra törekedtek, hogy megakadályozzák a kommunisták befolyásának növekedését. Még a tett- íegességtől sem riadtak vissza. A szociáldemokrata vezetők, afeletti dühükben, bogy befolyásuk a munkásokra állandóan csökken, maguk elé idéztek bennünket, Brecska Emilt, Szalai Bélát, János öcsémet és engem. Az olvasókör egyik termében folyt le a tárgyalás. Hack Gyula elnökölt. Hack élesen támadott bennünket, ócsárolta a kommunistákat. De mi sem maradtunk adósak a válasszal. Legtöbbet az orosz fogságból hazatértekre hivatkoztunk, azt hangoztattuk, amit tőlük hallottunk. Hack Gyuláék pedig állandóan azt hajtogatták, hogy a munkások nem képesek még a hatalom átvételére és nem tudnának boldogulni a vezetéssel. Végül megfenyegettek minket, hogy kidobnak a gyárból, ha továbbra is lázitani fogjuk a munkásokat. Természetesen nem hagytuk abba agitációs munkánkat, nem ijedtünk meg a fenyegetéstől, mert ekkor már tekintélyes számú kommunista volt a gyárban és éreztük erőnket. A hazatért foglyok lelkes elbeszélésein kívül nagy segítséget nyújtott számunkra a “Vörös Újság”. Mind többen és többen fizettek elő a lapra. A munkások várva várták a “Vörös Ujság”-ot, szívesen olvasták, akárcsak a propagandafüzeteket. Általában nagy volt az érdeklődésük a szocialista irodalom iránt és ez természetes is. Azokról a kérdésekről, amelyek nehéz helyzetünkben felmerültek, azelőtt nem lehetett nyíltan tárgyalni vagy olvasni, ezért a munkások zöme mohón habzsolta a neki szokatlan hangú, bátor és meggyőző Írásokat. Végre március 22-én hírül hozták az újságok, hogy a kommunistákat szabadon engedték, a két testvérpárt egyesült és kikiáltották a proletár- diktatúrát. Mindenki azt hitte, no most már minden jóra fordul. Megtörtént a gyári munkások felfegyverzése. Május elsején már mint az V/l munkászászlóalj fegyveres csapatai vonultunk a, piactérre. Felsorakoztunk a gyönyörű napfényes májusi napon az emelvény körül. Nagy volt az öröm az egész telepen. De hamarosan hirt kaptunk, hogy baj van, jönnek a csehek Fülek felől, egyenesen Salgótarjánba. Mi, öntudatos munkások azonnal elsőnek jelentkeztünk a frontra. Indulás előtt a kis- állomással szemben gyülekeztünk. Itt Kun Béla mondott beszédet, s amikor befejezte, mindegyikünkkel kezet fogott. Rövidesen beszálltunk a ránk váró vagonokba és indultunk Somoskőújfalura. Rögtön a karancsi hegyhátra mentünk és megkezdtük a fedezékek ásását. Pár nap múlva már berajzott az egész Karancs munkás- és bányászTizenkilenc éves voltam, amikor vörös katonának jelentkeztem. Egyszerű volt. Nem voltam egészen tizennyolc éves, amikor beparancsoltak a világháborúba, hamarosan a frontra küldtek, mégpedig az olaszra. Elmentem harcolni az olasz vasmunkás, meg az ol.asz nép ellen, pedig már akkor, az orosz forradalom hatására tudtam, hogy nem ők az ellenségeim. Nem is öltem én meg egyet sem. De akkor már igy gondolkodtak sokan közülünk és 1918 őszén abba is hagytuk, nem fogadtuk meg a kiadott parancsot. Hazajöttünk. Tetszett nekem, ami otthon történt. Az 1-es honvédek kaszárnyájában Kun Béla intézett beszédet a leszerelt katonákhoz, amikor az egyik épületből sortüzet nyitottak rá. Mindenki menekült, Kun Béla mozdulatlanul állt a szónoki emelvényen, nyugodtan nézte, hogy melyik irányból lőnek. Akkor arra gondoltam, hogy én is ilyen bátor szeretnék lenni. A .Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása után létrehozták a Vörös Hadsereget, természetesen nyomban beléptem. Akkoriban a Greppel Hugó malomfelszerelési gyárban dolgoztam. Ott is inaskodtam, a háború után már segédként kerültem vissza. A gyár gépeinek a fele állt, mert nem volt szén, nehezen éltünk. A munkások úgy látták, hogy sok javulást a polgári forradalomtól nem várhatnak és nagy lett a lelkesedés, amikor a Tanácsköztársaság megalakult. És amikor a Vörös Hadsereg megalakult, valamennyien, a fiatalok, az öregek, mind jelentkeztünk katonának. A gyár udvarán gyűlést tartottunk és ugv határoztunk, hogy az idősebbek itthon maradnak dolgozni, mi fiatalok pedig egyszerre elindultunk jelentkezni. Felejthetetlen órák voltak ezek. A kaszárnyában már ott voltak a többf üzemek munkásai is, én a 7-es munkásezredhez kerültem. Az volt az érdekes, hogy a kaszárnyában igen sok olyan emberrel találkoztam, aki a háborúban megszökött a katonaságtól, most pedig önként jelentkezett, már tudták, hogy miért kell harcolniok. Mint ismeretes, a cseh, a román burzsoá hadserege egyszerre támadt ránk az imperialisták parancsára. Az én ezredemet a csehek által elfoglalt Miskolc felszabadítására indították el. A várostól körülbelül 15 kilométernyi távolságban állították fel a csapatokat és pedig három raj vonalban. Úgy akarták, hogy hullámszerű lekatonákkal. A völgyben, a vasút és az ut mellett megjelentek a tüzérek is. Hallottuk, hogy ide-oda szaladgálnak, leadnak néhány lövést, majd megint tovább mennek, hogy megtévesszék az ellenséget. A csehek megkezdték a támadást, de visz- szavertük őket. Közben hatalmas zápor kerekedett. Esteledett. A támadások abbamaradtak. Jó darabon követtük az ellenséget, de később nyomuk veszett. Akkor aztán lementünk a völgybe, ahol tábortüzeknél melegedtek, ruháikat szántották az emberek. Az egyik tábortűz fényénél nagy nyitott autót láttam, lépcsőjéről Landler Jenő beszélt a katonákhoz. Másnap uj állásokat foglaltunk el. Mielőtt megkezdtük a támadást egy középkorú tiszt lelkes, buzdító beszédet mondott, majd elindultunk Karancs vadaskerti oldala felé, ahol már a csehek voltak. A roham eredményeként az északi részen rövid idő alatt felszabadítottuk Salgótarjánt, de hamarosan Kisterenye irányába vonultunk, mert az ellenség kelet felől elvágta az összeköttetést Pesttel. Feled környékén beástuk magunkat, és éjszaka kivertük a cseheket a szemközti, hegyoldali állásukból. Innen már gyorsan kergettük őket a Rimaszombattól nyugatra levő területen fel Rima- brezőn, Nyustyán keresztül Tiszolc alá. A nép mindenütt határtalan örömmel fogadott bennünket. A likéri árvaház növendékei a tanítókkal és az igazgatóval, Oláh Miklóssal az élen elénk jöttek, éltették a Vörös Hadsereget. Nyustyán a Nemzeti Szállóban telepedtünk meg. Szép majálist rendeztek tiszteletünkre és egész éjszaka szólt a muzsika, táncoltak a vörös katonákkal a lányok. Nagy volt az öröm, de annál nagyobb a szomorúság, amikor kivonultunk. A Rimával párhuzamos völgyben meneteltünk egészen Pelsöcig. A lakosság itt is örömmel fogadott és sírtak, amikor vissza kellett mennünk Tarjánba. Sokáig itt sem maradtunk, ezredünket, amely akkor már hires volt vitézségéről, rövidesen a román frontra, Tiszafüredre vezényelték. gyen a támadás. Nem volt tüzérségünk, csupán géppuskánk s mégis rohamra mentünk. Néhány kilométert futottunk és a három rajvonal összekeveredett, mert mindenki első akart lenni. Visz- szafoglaltuk Miskolcot, de a lendület nem csökkent. Mentünk előre. Virággal, ennivalóval fogadtak mindenütt bennünket, örültek nekünk, lelkesedtek értünk. Nem kevesebb, mint huszonhét csatában vettem részt. Ott voltam a Tiszánál is, ahol a románok előnyomulását állítottuk meg. Egyik győzelmet a másik után arattuk, különösen, amikor már tüzérségünk is volt. Hire járt, hogy hamarosan találkozunk a szovjet hadsereggel, nekünk ez volt a főcélunk. A tisztjeink, akiket mi magunk választottunk, úgy mondták, hogy három-négy nap és a két vörös hadsereg egyesülhet. Ekkor parancsot kaptunk a visszavonulásra. Ez volt az első eset, amikor nem akartunk szót fogadni, mert különben erős fegyelem volt köztünk. És mégis vissza kellett jönnünk. Utólag aztán kiderült, hogy csúnyán becsaptak bennünket. Kaposvár mellett voltunk, hogy a dunántúli fehér tisztikülönitményekkel, az ellenforradalmárokkal leszámoljunk, amikor a Tanácskormány lemondott, vége lett a magyar proletárdiktatúrának. Ekkor már a csepeli, a diósgyőri, .meg a többi munkások összekeveredtek, de mondhatnám úgyis, hogy egységbe tömörültek. Elhatároztuk, hogy tovább folytatjuk a harcot és a Tanácsköztársaság bukása után Kaposvárról kivertük az ellenforradalmárokat. Igv volt ez más helyeken is. Aztán bizony menekülnöm kellett hazámból. Bujdosnom a félvilágon. Mikor Spanyolországban kitört a polgárháború részt vettem a spanyol nép szabadságharcában. Ma itthon élek békességben feleségemmel és három gyermekemmel. Két fiam és egy leányom van. Egyik fiam közgazdász, másik mérnök, leányom gyógypedagógusnak tanul. Koromra való tekintettel már nem ülök az esztergapadnál — munkaügyi előadó vagyok. Feladatom, hogy a munkások számára minél jobb életkörülményeket teremtsünk a nehézipari üzemekben. Ezép feladat és szép az is, hogy mind az, amiért 1919-ben harcoltam, most teljesült. T. I. inAAnramVXAnmfUUWMmnWWIMAAMmAAMUUVWWUWIWWVWWWWWWWMWAAAMMMWWAMmMIMW A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG KATONÁJA EMLÉKEZIK...
