Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-01-04 / 1. szám
Thursday, January 4, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZo 13 gecske, egyenletesen fut. Lehet, hogy semmi baj nem történik vele az egész utón? Nézem magam előtt az utat, és suttogom, mint az imént: “Történjen vele valami, történjen vele valami.. Mégsem történt semmi. Gépeink megérkeztek az állomásra. Én ottmaradtam a kabinban, Oleg pedig elindult megkeresni Tarász Szemjonovics Podoprigorát. Hamarosan megtalálta. Elkezdtük hármasban rakni a kocsikra a falrácsokat. Nem volt könnyű munka. Alaposan megizzadtam, mire végeztünk. A száraz stukatur-rácsok könnyebbek voltak. Egyedül is elbírtam. Végül le kellett még kötni a rakományt és készen voltunk. Átdobtam a kötelet a kocsi egyik oldaláról a másikra, meghúztam és megkötöttem. Kész! Elővettem egy cigarettát, rá akartam gyújtani, de a gyufa sehogy se lobbant lángra. Megereszkedett, vagy mi. Végül mégis rágyújtottam, aztán leültem a kocsi lépcsőjére, s néztem, milyen igyekezettel kötözi Oleg a rácsokat egymáshoz. A szamár! Minek azt kötni? Úgyse tudnak azok kiesni. Todoprigora meg egyre az eget nézte. — Megebédelünk gyorsan, gyerekek, azian indulás vissza a szovhozba -— mondta. — Lehet, hogy vihar lesz. Én csak nevetek az ő nyugtalanságán. — Hogy-hogy hóvihar, Tárász Szemjonovics, honnan? Nézze, süt a nap! Na de amikor kiléptünk a kávéházból, láttuk, hogy északról sötét felhők húznak felénk az ég aljún. A nap is betegesen sütött, tompán, mintha szürke rongyokba bugyolálták volna. Föltámadt a szél. A téren hosszú hókigyók futottak át. Ez pedig a hóvihar hirnöke. Oleg megkérdezte: Akarsz elől menni? A kárörömtől szinte elakadt a lélegzetem. Na tessék! Szóval igy: a vezető elvtárs megijedt a hóvihartól, még a brigádvezető előtt sem szégyellj magát: fut a bokorba. Menj, Szergej. elől, én majd csak mögötted, utánad. Jó. Megyek elöl. Hadd lássa ez a sofőröcske, hogyan néznek szembe az igazi veszéllyel az igazi vezetők !... Ahogy elhagytuk az állomást, kinyitottam menet közijén a kabinajtct, kihajoltam és hátranéztem. Oeg gépe közvetlenül mögöttem haladt. Oleg intett, a kezével: menj csak, minden rendben ! Az arm \ illám volt. Úgy becsaptam az ajtót, hogy csöngött bele a fülem. Még mosolyog! Másnak az ő helyében leégne a bőr a képéről. Ez meg villigíatja a fogait, mintha semmi sem történt volna. Hirtelen eszembe jutott valami. Egyszerű a dolog. Honnan veszem, hogy Oleg gyáva? Dehogyis gyáva! Azért megy mögöttem, mert ő a vezető. Jö.\ a vihar, s Oleg azért engedett előre engem, hogy ne vészit sen szem elől. Ennyi az egész! . ■,* j Na, mondom, ez az Oleg ismét átvert engem, nini egy kisgyereket! Lépten-nyomon igyekszik hangsúlyozni, hogy őt nevezték ki vezetőnek és nem engem. Dirigál! Mögötte kellett kullognom, amikor ug.v akarta. Most meg gondolt egyet: szaladj, Szergej elől. Na, jó! Többet nem fog dirigálni nekem! összeszoritottam a fogamat, s rátapostam a gázra. A gép megugrott. .. Oleg parancsolta meg, hogy menjek elől? Tessék! Nekem engedelmeskednem kell! Próbálja csak meg a vezető elvtárs, utol tud-e érni, azon a vén teknőn Hátul hosszú, vésztjósló dudálást hallok. Aha, O.eg kegyeimet kér. Nincs kegyelem! Es nem is lesz!... .HegéiKezek a szovhozba, s hu megkérdik, hol van Oleg, azt felelem: “Kullog valahol. Szép kis sofőr, mondhatom! Hogy én még egyszer vele .. .” A dudálást már nem hallottam, de csak száguldók tovább, változatlan sebességgel. Elképzelem most utólag, milyen lehetett akkor a képem: ajkaimat összeszoritottam, arcom eltorzult, belekapaszkodtam a kormányba .. . így rohantam mindaddig, mig el nem fogott valami nyugtalanság. Lehet, hogy Oleg nem azért dudált, mert nem tud lépést tartani velem. Lehet, hogy történt vele valami? Na és aztán! Úgy kell neki. . . De a nyugtalanságom nem múlt el. Nyilván megszólalt bennem a lelkiismeret. Még sem szabad otthagyni azt az újoncot, egyedül a bajban, akármilyen beképzel* is. Ez ugyanaz, mintha az ember a földön fekvőt ütné. Ráadásul itt a hóvihar... Még valami történik vele. Levettem lábamat a gázról, az autó lassított, majd megállt. Kikapcsoltam a motort és kiszálltam. Oleg gépe sehol: se nem láttam, se nem hallottam. Elővettem egy cigarettát, de rágyújtani nem tudtam — nem gyulladt meg a gyufa. Dühömben elhajítottam a dobozt a hóba. A szél egyre erősebben fújt, kavarta az. utón a havat. A felhők teljesen ellepték az eget. Nagy pelyhekben hullni kezdett a hó. Számoltam magamban elöld) százig, aztán kétszázig, majd ismét százig, de Oleg autója még mindig nem tűnt fel. Mit tegyek? Gondolkoztam egy ideig, Aztán úgy döntöttem, hogy tovább nem várhatok. Ha minden rendben lenne, Oleg már régen utolért volna, tehát valami baj van. Vissza kell fordulni. Ott helyben nem lehetett megfordulni. Emlékeztem, hogy a közelben van egy elágzás. Elhatároztam, hogy o*t megfordulok. Az. autó megugrott, de mintegy öt ven méter után szeszélyeske Ini kezdett a motor Bekapcsoltam a szivatót, — ez sem segített, a gép leállt. Mi lehet a baj ? Megnéztem a motort s láttam, hogy a porlasztócső tele van piszokkal. Nem tudtam szakítani egy hónap alatt egy órát arra, hogy megtisztítsam a motort! Most kínlódhatok itt a fagyban. Kesztyűben nem boldogulok, ha meg leveszem, megdermed a kezem. Ez már nem tréfa: olyan hideg van, hogy az ember ujja odaragad a.vashoz. Ugráltam, csapkodtam a karjaim mai, védekezésül a hideg ellen. Végül le tudtam csavarni a porlasztócsöveket. Időközben a hóvihar teljes erővel rázendített. Sűrűn dőlt a hó, alig látszott az autó teteje. — Nagynehezen kinyitottam a kabinajtót és beszálltam. Mindenem remegett. Próbáltam újból csapkodni a karjaimmal, hogy fölmelegedjek, de az sem használt. Jól belém mart már a hideg. Hirtelen álmos lettem. Ekkor kezdtem csak igazán félni. Mert hisz nem sok kell hozzá s megfagyok. Elalszik az ember és nem ébred fel többé. És a >szél mit müveit! Elképesztően bömbölt, majd különböző hangokon vonított, süvöltött, lia- hotázott, nyüszített... Nem tudtam meddig ültem igy. Váratlanul a szél sivitásán át ismerős hangot véltem hallani. Motorzugás? Füleltem. Nem, csak úgy tűnt. Ekkor hirtelen kivágódott a kabinom ajtaja. — Te itt vagy ? — tört be a széllel együtt Oleg hangja. “Itt” — akartam kiáltani, de nem tudtam, csak valami érthetetlen nyöszörgés jött ki a torkomon. Lám, hogy összefagytam: az ajkaim nem engedelmeskednek. — Várjál, rögtön — mondta. Olvasztó lámpával tért vissza, meggyujtóttá. Egy-kettőre meleg lett a kabinban. — No, igyál egv kis forrót, — nyújtotta a kulacsát. Néhány másodperc múlva teljesen magamhoz tértem. Elvettem Olegtól a cigarettát, a kezeim remegtek. Nem sok hiányzott hozzá, hogy teljesen megfagyjak. — Mi történt veled? — kérdezte Oleg. — Az ... — mutattam a porlasztócsöveket. Mellettem hevertek az ülésen. Oleg bólintott, mondván: értem. — Két rács leesett a kocsidról, — mondta — jeleztem neked .. . Meg kellett állnom, de olyan szél kerekedett.. . Megkinlódtam a rácsaiddal, mig föltettem. És te miért nem álltái meg? Nem hallottad, hogy dudálok? Mit mondjak neki. Mondjam: “Nem hallottam?. . . Vagy csak igy: “Aha?” ... — Hallottam, — dörmögtem. Ha hazudtam volna neki akkor, nem bocsátottam volna meg magamnak soha! — Miért száguldottál, mint egy őrült? — “Miért, miért” ... Fölkaptam a porlasztócsövet s elkezdtem tisz- titani. Oleg rámnézett, ravaszkás mosoly ült az arcán, de én úgy tettem, mintha nem venném észre. Nehéz vol4 ez az éjszaka. Igaz, a hóvihar hamarosan . elcsendesedett. de milyen hóbuckákat hordott az útra! Lapátokkal tisztítottuk a havat a csapásról, törtük az utat az autóknak. Jó volt, ha egy óra alatt száz-kétszáz métert haladtunk. Végül teljesen kidőltünk. Ekkorra azonban megérkezett a segítség a szovhozból. így már vidámabban ment a dolog .. . Reggelre megérkeztek az a'utók a telepre. Helyükre állítottuk őket, rendbe tettünk mindent s csak azután mentünk a sátrainkba. S akkor föltettem a kérdést, amely egész idő alaft nem hagyott nyugodni. — Mondd csak Oleg, ugye hazudtál, amikor azt mondtad, hogy a sofőr iskoláról jöttél.. •— Mért hazudtam volna? Ez az igazság. — Lehetetlen! Hogy egy újonc, aki éppen csak hogy elvégezte az iskolát... De hiszen még én is, másodosztályú sofőr létemre ... Ahogy most visszaemlékszem erre, higgyék el, nagyon szégyellem magam, óh, te átkozott nagyképűség ! Pedig éppen most kaptam egy olyan leckét, — és tessék, már megint az a másodosztály! Oleg megállt a sátor mellett : — Én vagyok az újonc? Honnan veszed? ' — Hogy-hogy honnan ? Magad mondtad ... — Valóban ... Csakhogy az iskolán nem tanultam, hanem dolgoztam. Főinstruktor voltam. Érted ... Egyébként elsőosztályu sofőr vagyok, ha neked ez fontos... Most pedig gyerünk aludni. Ebéd után rengeteg dolgunk lesz. Beléptem a sátorba. Megálltam és csak álltam tátott szájjal.. . Azon a napon sok mindent megértettem. Úgy vélem, akkor kezdődött nálam a szüzföld meghódítása. Kelemen Sándor fordítása A RÉMÜLET ÓRÁI Vannak konzekvens és vannak következetlen emberek. A barátom az konzekvens. Elfelejtette bedobni lottószelvényét, s amikor csütörtökön rádöbbent erre, anélkül, hogy még egyszer megnézte volna, miszlikra tépte az öt x-szel díszített színes papirt. Én következetlen voltam. Csütörtök dél már elmúlt, s a szelvény a zsebemben lapult. No de sebaj, majd a Nádor utcában bedobom. Azonban ode sem jutottam el, igy a szelvény végérvényesen nálam maradt. S most követtem el a baklövést. A szelvényt, ahelyett, hogy összetéptem volna, tovább őrizgettem. Ez lett a vesztem. Már lefekvéskor az a rémitő gondolat borzol- gatt.i idegeimet: hátha most öt találatom lesz! A szerencsekerékből kihúzzák az öt nyerő számot, a nyertes szelvény azonban nem a Sportfogadási és Lottó Igazgatóságon pihen, hanem zakóm zsebében lapul. Dühömben majdnem felordi- tottam, hiszen balgaságom, nemtörődömségem legalább másfélmilliót lopott ki az erszényemből. Felajzott idegekkel ugyan, de nagy nehezen elaludtam. Bár ne tettem volna! Az álom nem hozott enyhülést, egész éjjel rémképek gyötörtek. A lottósorsolásnál jártam, s remegő kézzel tartottam a szelvényt. Ellenőriztem az első, a második, a hamiadik, a negyedik, az ötödik számot, s mindegyik stimmelt. Öl találatom van! —. ujjongtam. Felugrottam, de a heves mozdulatra felébredtem, a szelvény csücske kihívóan röhögött rám kabátom zsebéből. Dühtől fuldokolva, a párnát gyűrve igyekeztem megint elaludni. Nehezen bár, de mégis sikerült. S akkor folytatódott a kínszenvedés. Ismét a lottósorsolási teremben voltam, most a tárgysorsjáték nyereményeit húzták. Az első nyerő az én szelvényem volt. A bárhol felépíthető családi házat nyertem. Azonnal kiválasztottam a telket, megnéztem a terveket, amikor hirtelen rázásra ébredtem. A feleségem keltegetett, hogy itt az ideje a felkelésnek. Reggel hét óra volt. . . Még négy ; nehéz óra. Felzaklatott lelkemet minden pereljen újabb tüszurások érték. Aztán ugv láttam, hogy az óra mutatója visszafelé halad. Később már nem tudtam nyugodtan, ülni. Végül kilenc órakor bekapcsoltam i rádiót, há1- ha mondja már a számokat. Meghallgattam egy előadást a silózásról, egyet a fröccsöntés népgazdasági jelentőségéről, egyet a külpolitika egyik időszerű kérdéséről, s az óra még mindig csak fél tizenegyet mutatott. Nem bírtam tovább. Felugrottam, rohangáltam, előretoltam az óra mutatót, de még mindig; nem a lottó-nyerőszámokat mondta a szpíker, hanem háztartási jótanácsokat adott. Végre! Most már más nem jöhet. De mégis kitaláltak még valamit. . . De aztán ennek is vége lett. Most már a nyerőszámokat mondta: — Hetes — mondja a bemondó. Nézem a szelvényt, Nincs hetesem. Végre! Öt találatom már niiics! Tizenhármas — ezt sem jelöltem meg, négy találatom sem lenne tehát. Huszonegyes — hurrá, három találatom sincs, hatvanötös — már két találatom sem lehet —, hetvenhetes — ez sincs. Hála az égnek, végre nem nyertem. Huszonhárom órai gyötrelem után összetéptem a szelvényt, s amikor apró darabjai a szemétkosárba hüllőik, végre megnyugodott megkinzott lelkem. R. S.
