Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1962-02-15 / 7. szám
Thursday, 'February 15, 1962 AMERIKAI MAGYAR SZo 13 AMIKOR A RENDŐRÖK A RABLÓK Denver városában újfajta rendőrségi botrány foglalkoztatta a közvéleményt az utóbbi időkben. Egyenruhás emberek, akiknek a törvények megtartása fölött kellett volna őrködniük, betörtek, üzleteket raboltak ki, páncélszekrényeket törtek fék A nyomozás szerint a bűnös visszaélések sok év óta folytak. Arra számítanak, hogy a bűncselekmények valamennyi részletének kiderítése után a rendőrség állományának csaknem egyötöde vád alá kerül. A várost mélységesen felkavarta annak a ténynek a kipattanása, hogy rendőrségének jelentős része betörőkből áll. Kiderült, hogy tizennégy esztendő óta rendőrökből álló betörőcsoportok fosztották a várost, miközben tagjaik rendőri szolgálatot teljesítettek. és “gondoskodtak” a törvényes rend fenntartásáról. A ravaszul kialakított módszerük éveken át hibátlanul bevált. A közvélemény az esztendők során alig figyelt fel, amikor egyenesetekben rendőrök által elkövetett rablások kerültek napfényre. A denveri botránynak nincs párja más városok ren d őr ségi k r ónik á j ában. Kansas Cityben az esküdtszék megállapította, hogy egyes rendőrök és egy bűnszövetkezet között együttműködés állt fenn. Chicagóban néhány rendőr hivatásos betörőket fogadott fel: ezek hajtották végre a rablásokat, a rendőrök pedig segédkeztek és kívülről “biztosították” az akciót. Denverben azonban maga a rendőrség hajtotta végre a betöréseket. A bűncselekmény-sorozat a jelek szerint 1947-' ben kezdődött, amikor egy rendőrt letartóztattak, mert lonás céljából betört egy bár helyiségbe. A bünhullám 1960 júliusában érte el csucs- potját. Ekkor kb. 35,000—40.000 dollárt raboltak egy áruházból. A rablás után a Vád szerint leg- alábtr Kart rendőr- osztozott a “közös munka” eredményén. A rendőrök olyan betörésekre “szakosították” magukat, amelyek révén készpénzt vagy a háztartásban közvetlenül használható holmikat szereztek. Igen ritkán nyúltak olyan zsákmányhoz (pl. ékszerhez), amelyet nehezen lehet értékesíteni. Óriási önkiszolgáló élelmiszerüzletekbe, éttermekbe és különféle boltokba törtek be. A nyomozás eddigi adatai szerint a rendőrök legalább 130 betörést hajtottak végre; ezek során 150,000 dollár értékű zsákmányt szedtek ösz- sze. A számok még lényegesen növekedhetnek, ha a legutóbbi évek “kiderítetlen” betöréseire is fény derül. A denverihez hasonló bűncselekményeket fedeztek fel a város körüli övezetekben is. A város környékén elterülő négy megye közül kettőben bajba került a sheriff. Adams county sheriffie ellen aki korábban a Szövetségi Nyomozó Hivatal (FBI) ügynöke volt, vádat emeltek hogy öt denveri rendőr társaságában kasszafu- rásokhan vett részt; a bírósági tárgyalás küszöbön áll. Aranahoe megyében hét sheriff helyettest vádolnak betöréssel. “Csak marga vádolja őket. ” Denverben az emberek sok éven át igyekeztek szemet hunyni a rendőrség által elkövetett betörések fölött. E<rv kereskedő például elmondta, hogy éppen elhaladt gépkocsiján az áruháza előtt, amikor meghallotta a riasztó csengőt. Bement az üzletbe s 2 rendőrt látott; egvikük egy zsákot cipelt a vállán. Megkérdezte tőlük, hogy mit akarnak a zsákkal. Erre az egyik rendőr ráförmedt, hogy “takarodjék és fogja be a száját, mert különben lelövöm és azt mondom, hogy tetten értem betörés közben.” A kereskedő panaszt emelt egy magas rendőrtisztnél, aki a következő választ adta: “Ez csak a maga állítása. A maga szavával szemben ott van két rendőr szava”. Más figyelmeztetések is eredménytelennek bizonyultak. A betörő rendőröket más, tiszt,sséges rendő- rÖkaletárfóztá’íták, dé‘^zútán szabadlábra helyezte1' 'Őkét. Arapahoe county kerületi ügyésze 1959 feTV,ivta a figyelmet arra. hogy a megye területén kipattant, botrányba denveri rendőrök is belekeveredtek. A becsületes rendőrt idegorvoshoz küldték 1960-ban egy tisztességes rendőr jelentette feletteseinek, hogy a törvény őrei btöréseket követnek el. Válaszul idegorvosi vizsgálatra küldték “hallucinációk” címén. Az idegorvos közölte a rendőrséggel, hogy a bejelentő minden valószínűség szerint igazat mondott. A betörők számos olyan előnyt élveztek, amely re a közönséges betörők nem is gondolhatnak. Rendőri kiképzésük során megtanították őket a betörés főbb móriszereire, és a különféle “lebukási” veszélyekre. Ismerték u rendőrség munkamódszerét. tudták, hol és merre haladnak el az őrjáratok. Tisztában voltak azzal, hogy kell eltüntetni a nyomokat és milyen bizonyítékokat kell megsemmisíteni. A rendőrök szokásos őrjárataik során kiszemelhették a betörésre alkalmas boltokat, anélkül, hogy eközben a legcsekélyebb gyanút keltették volna. Könnyen hozzájuthattak a letartóztatott gonosztevőktől elkobzott legkitűnőbb betörőszerszámokhoz. Hasznosnak bizonyultak a bizalmas tájékoztatások is, amelyekhez a rendőrség hozzájut. Az önkiszolgáló élelmiszerüzletben elkövetett rablást a vád szerint akkor agyalták ki, amikor megtudták, hogy a vállalat nagy mennyiségű készpénzt halmozott fel. Egy vasárubolt tulajdonosa bejelentette a rendőrségen, hogy leszereltette a betörés elleni riasztócsengőt, a harmadik emeleti ablakból. Két nappal később az üzletet kirabolták. A betörők egyebek Wjzött páncélszekrények feltörésére alkalmas, nagy teljesítményű fúrókat zsákmányoltak a vaskereskedésből. “A közbizalom védőpajzsa mögött...” Az egyik nyomozó a következőket mondta: “A közönséges kasszafurót társadalmi, helyzete és szokásai következtében nem nehéz szemmel tartani. A bűnöző rendőr azonban a közbizalom védőpajzsa mögé rejtheti , gonosztetteit.” Lehet, hogy a fenti megállapítás helytálló. Ennek ellenére súlyos aggodalmat keltett Denverben az a tény, hogy a rendőrség bűnöző tagjai ellen csak ilyen hosszú halogatás után léptek fel erélyesen. Többen felvetik a kérdést: vajon hány, eddig- meg nem nevezett rendőr tudott az egész idő alatt a betörésekről, anélkül hogy bejelentést tett volna az ügyről — vagy éppenséggel “fedezni” igyekezett kollégáit? A denveri ügy 1960 decemberében pattant ki, amikor egy rablásért már elitéit, de óvadék ellenében szabadlábra helyezett volt rendőrt újból letartóztattak betörés miatt. Ezúttal tizennyolc betöréses lopást vallott be, és bűntársaiként néSzámos cikk látott már napvilágot újságjainkban a légköri robbantások folytatásával kapcsolatban. Mikor Kennedy elnök Bermudában találkozott Macmillan angol miniszterelnökkel, nyilatkozatot bocsátottak ki, amelyben különös nyo-v matekkal emelték ki ezt a kérdést. Azt állították, hogy ezen a bermudai tanácskozáson a nukleáris robbantások folytatásának előkészítését határozták el. Vagyis azt a látszatot akarták kelteni a közvéleményben, hogy ők csak azért lesznek kénytelenek folytatni a kísérleteket, mert a Szovjetunió már végrehajtotta a nukleáris kísérleteit. Vezető államférfijaink úgy látszik igen naivnak tartják a közönség túlnyomó többségét, hogy nem képes visszaemlékezni a közelmúlt eseményeire. Hisz már jóval a szovjet kísérletek megkezdése előtt nyilvánvalóvá vált a légköri robbantások folytatására való felkészülés. A State Department azonban bízott a közvélemény rövid emlékezőtehetségében. Maga az elnök is hangoztatta egy időben, hogy kívánatos lenne olyan benyomást kelteni a tömegekben, mintha Amerika nem készülne fel a nukleáris robbantásokra. Az egész propagandahadjárat nyíltan folyt ennek érdekében, a politikusok beleszőtték beszédeikbe és a sajtó is támogatta a cél elérését. A valóság azonban igen távol van propagandánk állításától. A szovjet robbantás nemhogy e’őidézte az amerikai nukleáris kísérletek folytatását, hanem ellenkezőleg, elhalasztotta. És pedig azért halasztották el ezt vezetőink, hogy hitelt szerezzenek annak a hamis állításnak, hogy az amerikai lépés csak válasz a sz,ovjet provokációra. Jvennedy elnök és Macmillan miniszterelnök azt állították, bermudai tanácskozásukat követő nyilatkozatukban, hogy a légkört kísérletekre való felkészülés lényeges témája volt megbeszéléhány rendőr kollégái át jelölte meg. Az állami nyomozó apparátus, amely ezek után nekilátott az ügy felderítésének, nem egyetlen szervezett betörőbandát talált, hanem arra a megállapításra jutott, hogy a rendőrök a betöréseket egyénileg vagy egy-egy feladatra alakított csoportokban hajtották végre. Szakképzett betörők voltak! A rendőr-betörők nagyjából két kategóriába voltak sorolhatók. Az első csoportba azok a tapasztalt betörők tartoztak, akik végre tudtak hajtani bonyolult, előzetes szervező munkát igénylő bűncselekményeket. A betörésekét erre a feladatra “szakosított” tervezők készítették elő. öt kasszafurócsoport működött a rendőrség keretében. Egyikük azzal büszkélkedett, hogy tizenhét perc alatt “meghámoz” egy páncélszekrényt, A rendőr-betőrök második kategóriájába a tapasztalatlanabbak tartoztak: ezek többnyire egyenruhában “dolgoztak”, s egyedül vagy valamelyik kollégájukkal, saját szolgálati körzetükben végezték betöréseiket. Mindkét csoport tagjai csaknem minden esetben rendőrségi gépkocsikat használtak bűncselekményeik elkövetésénél. Előfordult az is, hogy szolgálaton kívüli rendőrök mentek velük a szakma “mesterfogásainak” elsajátítása végett. A legtöbb betörést a rendőrök maguk hajtottak végre. Egyes esetekben azonban a bűnöző rendőrök közismert betörőkkel fogtak össze, 1958-ban például előfordult, hogy rendőr látta el a “figyelő szolgálatot,” mialatt bűntársa, egy nemrég szabadult betörő, “meghámozta” a kereskedelmi vállalat páncélszekrényét. A rendőr nem volt megelégedve a zsákmánnyal, maga is behatolt azt ületbe, és összeszedett egy csomó holmit. Mgdöbbenés — és gúny Amint a denveri rendőrség botrányos esetének adatai fokról fokra napvilágra kerülnek, az emberek egyre mélyebb megdöbbenéssel várják a folytatást, és azon törik a fejüket, hogy miképpen lehetne rendet teremteni? Hónapok óta mást sem lehetett hallani, mint a nagy iábon élő rendőrökről szállongó pletykákat, a hegyvidéki villákban rendezet vad orgiákról és Las Vegasban tartott kártyás tivornyákról szóló történeteket. Szájról szájra jár a következő tréfa. Az egyik bolt tulajdonosa elment a rendőrségre, és rablás miatt feljelentést tett. Amikor előadta mondóká- ját ezt felelték neki: “Pontosan tudunk mindent az ügyről — Ott voltunk!” stiknék. Sokkal valószínűbb azonban, hogy az egész kérdésre csak a záró közlemény megfogalmazása alkalmával tértek rá, hisz annyira megegyezett a véleményük ezzel kapcsolatban. Propagáfidagépezetünk munkájára jellemző az a cinizmus, ahogy az egész ügyet kezelték. Először eltúloztak a szovjet kísérletből származó radioaktív kisugárzás fokát és mértékét. Aztán amikor közeledett az amerikai robbantások időpontja, szándékosan közzétették a kisugárzás “adatszerű” kimutatását, amiből az derült ki, hogy a kisugárzás mértéke nem is olyan rossz tulajdonképpen... Szenvedő Jobként álltak a világ elé és mennydörgő hangon ostorozták a szovjet közömbösségét a közvéleménnyel kapcsolatban; de amikor a saját kísérletüket jelentették be az amerikai kormánykörök, akkor egy percig sem haboztak kijelenteni, hogy a világ közvéleménye nem számit akadálynak robbantásuk véghezvitele előtt. Az angol miniszterelnöknek csak hízeleghetett, hogy a kísérletek folytatását az amerikai elnökkel való tanácskozásának tulajdonítják. Az elhatározás régi keletéből azonban inkább arra lehet következtetni, hogy ezt már a Kennedy-Adenauer találkozás alkalmával eldöntötték. A szovjet kisérlet alkalmával bizonyos körök telekürtölték a világot siránkozásaikkal a légkor beszennyezése feletti fájdalmuk kifejezéseként. Ezek a siránkozások, amelyet az amerikai és angol politika vezetői irányítottak, vajon folytatódni fognak az amerikai kísérlet esetén is? Akkor is olyan nagy nyilvánosságot adnak majd az amerikai vezető sajtó szerkesztői rovatában a robbantások elitélésének?■ Valószínű, hogy nem, hiszen felelős, szerveink szerint csak oroszok és nem amerikaiak megölésének elősegítésére szolgálnak a robbantások. A ROBBANTÁSI KÍSÉRLETEK FOLYTATÁSÁRÓL
