Amerikai Magyar Szó, 1962. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

1962-02-15 / 7. szám

AMVIMK Al M A r.X \ I? VVA Thursday, February 15. 1962 Látkép "‘Kelet csúcsáról” PUNTA DEL ESTE soanvol elnevezés, ma­gyarra egyaránt fordítható Kelet csúcsának vágj Kelet fokának. Honnan származót a kis uruguayi tengerparti városka neve, azt ma már nehéz vol­na megállapítani. Talán a mai Uruguay területét öt és fél évszázada meghódító spanyol gyarmato* sitók nevezték el igy ezt a helyet, amitton nyugat felől előrehatolva feltűnt előttük az Atlanti-óceán hullámzó vize. Vagy talán a spanyol gyarmatosí­tók kiűzéséért harcba szállt hős Bolivár vezette mezítlábas seregek vetődtek el eddig, és megpil­lantva az óceánból kiemelkedő napot, a mai vá­rost szegélyező hegycsúcsokról, fakadt ki belőlük először a kiáltás: “íme, a kelet csúcsa”. Bárho­gyan kapta is a nevét ez a délamerikai város, aligha azért választották az Amerika-közi érte­kezlet színhelyévé, mintha nevét jelképnek szán­ták volna. Aligha valószínű, hogy Rusk külügy­miniszter, amikor odautazott e ma kellemes für­dővárossá kiépített és luxusszállókkal bőven ellá­tott uruguayi helységbe, gondolt volna akár csak egy percre is arra, hogy a Punta del Este név- jelképessé válik Washington számára: egy olyan “csúccsá”, amelyről áttekintheti dél-amerikai po­litikai kudarcának szélesen kibontakozó panorá­máját. Nem tudhatjuk, mit érzett Rusk, amikor a ta­nácskozások órái után, szállodáról szállodára fut­kosott, hogy a delegáció tagjait szállásukon fel­keresse és megpróbálja őket az észak-amerikai álláspont támogatására bírni. A New York He­rald-Tribune tudósítója, aki keserűséggel írja le az Egyesült Államok külügyminiszterének hallat­lan megalázkodását, Rusk gondolatairól nem szá­mol lie tudósításában. De lehetetlen, hogy az ame­rikai külügyminiszter ne emlékezett volna vissza nosztalgiával e “szállodai látogatási” és egyéb kulisszák mögötti alkudozásai során azokra a “ré­gi szép washingtoni időkre”, amikor az Amerikai Államok Szervezete még az Egyesült Államok­nak engedelmes eszköze volt. Hiszen nem is olyan régen ez a szervezet — amely Kanada kivételé­vel a nyugati félteke 21 önálló országát egyesíti, és amely alapokmánya szerint az amerikai konti­nens államainak együttműködését, fejlődését, bé­kéjét: és biztonságát szolgálja — mindent jóvá­hagyott, ami csak kívánatos volt Washington szá­mára. S most pedig az amerikai kormányzat előtt jó ideig az is kérdéses volt, hogy egyáltalán si- kerül-e a határozathozatalhoz szükséges kéthar­mados szavazattöbbséget megszereznie a wash­ingtoni javaslatokhoz. Az már az értekezlet első napjaiban világossá vált, hogy Washington nem érheti el eredeti cél­jait. Mik voltak ezek? Az amerikai kormány­zat a tavaly áprilisi, Kuba elleni zsoldostámadás kudarca után úgy vélte, hogy az amerikai kon­tinens országainak kollektiv felsorakoztatásával juthat közelebb céljához: a forradalmi rendszer megdöntéséhez Kubában. Az amerikai külügymi­nisztériumban szigorú megtorló intézkedések ter­veit dolgozták ki. Ezek előírták volna valamennyi amerikai kormánynak, hogy szakítsa meg diplo­máciai viszonyát, szüntesse meg gazdasági és kul­turális kapcsolatait a forradalmi Kubával, vagyis vegyen részt abban a blokádban, amelyet az Egye sült Államok már eddig is folytatott a szigetor­szág ellen. Wall Street szerette volna “törvényen kívülinek” kikiáltatni az Amerikai Államok Szer­vezetével a kubai kormányt, hogy azután erre a határozatra támaszkodva, tovább mérgesítse ak­namunkájával a helyzetet, s amikor pedig már minden szempontból eléggé előkészítette a dolgo­kat, sor kerülhessen az amerikai államok Wash­ington vezette közös fegyveres támadására a “kontinens békéjét fenyegető” Kuba ellen. Az értekezlet azonban csakhamar feltárta, hogy « latin-amerikai helyzetben bekövetkezett válto­zások immár mélyrehatóbbak, semhogy újabb- dollársegélyek Ígéretével vagy alig burkolt fe­nyegetésekkel helyre lehetne állítani a régi álla­potokat. S az értekezlet idején uj fogalom vonult be a nyugati félteke országainak szótárába: a “lágy hetek csoportja”. így nevezte el a wash­ingtoni sajtó, szemben a Kuba elleni kemény in­tézkedéseket követelő Washington vezette álla­mokkal, azoknak az országoknak a csoportját, me­lyek ellenezték a szigetország ügyeibe való be­avatkozást. Argentina, Brazília, Chile, Ecuador, Mexikó, Bolivia és Haiti tartoztak ebbe a “lágy” csoportosulásba. E “hetek” egységes álláspontja nagy riadalmat keltett Washingtonban. Hiszen ha nem sikerül ezt az egységet megtörni, akkor oda a Só-ős többség, s bármit fogadtat el az amerikai kormányzat a még hűséges csatlósaival —- amelyeknek legtöbbje kis közép-amerikai, úgynevezett “banánköztársaság” — nem emel­kedik köte'ező erejűvé, az igenszavazatok hijján. S Rusk í król fokra kénytelen volt engedni és “lágyabbá" tenni a Kuba ellen javasolt intézke­déseket. A “hetek” azonban sokáig egységesen ellenáll­tak. Ebben része van a kubai delegációnak is, amely bátran és méltóságteljesen, ereje tudatá­ban sorra-rendre leplezte le az újabb meg újabb kompromisszumos indítványokat mint a Kuba belügyeibe való beavatkozás formáit, sőt, feltár­ta az amerikai kormányzat terveit Kuba elözönlé- sére. A “hetek” azért is szeml>eszegültek a “lá- gyabb” javaslatokkal, mert éppen ezekben az or­szágokban a legerősebb a mozgalom és a törek­vés a Washingtontól való függetlenebb politikára és a néptömegek körében rendkívül mély a ro- konszenv a kubai forradalom iránt. A “hetek” külügyminiszterei azért igyekeztek kitartani ál­láspontjuk mellett, mert köpönyegforgatás ese­tén tartani kellett a néptömegek viharos erejű megmozdulásaitól. S hiába léptek akcióba az Ame- rika-barát katonatisztek, Washington utasítására, Argentínában az argentin kormány a nyomás el­lenére sem merte vállalni a köpönyegforgatást. (Válasz a “Figyelő” 1962 január 15. cikkére) IN MÉDIÁS RÉS kezdem, vagyis azonnal rá­térek a mondanivalóm lényegére. Amikor elolvas­tam a “Figyelő” cikkének a “Kalendárium hiá- nyosságai”-ról szóló részét, szivem “agresszív tó­nusban” kezdett lüktetni. Az önteltségtől átitatott mondatai “súlyos disszonanciaként” hatottak rám, de egy percig sem gondoltam arra, hogy a Figyelő a “saját tanultságát” tudja most “fitog­tatni” ! írásának első része — amelyben a Kincses Ka­lendárium “kincses”-ségét méltatta — bizonyára minden olvasónkra kellemesen hatott. Nem csu­pán azért, mert a Kalendáriumot általánosan megdicsérte, hanem, hogy tudatára ébredt “a magyar nyelv csodálatos kifejezőképességének és ragyogásának”. Szinte kézzelfoghatóan lehet ér­zékelni, hogy milyen mélyen hatott rá Németh László: “Ha most lennék fiatal” c. Írása, amelyet nyugodtan nevezhetünk tanulmánynak. Azok az idősebb honfitársaim, akik e cikket elolvassák, minden bizonnyal könnyes szemmel mondják ma­gukban: Ha most lennék fiatal, akkor. . . — Gon­dolatban a Figyelő is megsimogatta a magyar táiakat és a dús magyar róna kinyújtott karjá­nak szelíd ölelését érezte, amely valamikor oly’ kietlen rideg volt. Talán kissé fájdalmasan hatot­tak rá a következő sorok is: “Elnémult a rigó. Az esti csöndben az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már. A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen: Elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár! így változik búsra az én hegedűm is: fejemre az ősz dere, az ősz dere száll, de pri-pri: odavan a nyár, — a nyár...” (Gárdonyi Géza: Szeptember) Cikkét általánosan értékelve sajnálatosan kell megállapítani, hogy nagyon is túllőtt azon a célon, amit “Egy kalendárium dicsérete” egy gyakorlott toliforgatótói elvárt volna. A jónak induló érté­kelést agyoncsapta a szerinte “kritikának” neve­zett szélsőséges ledorongolással. Tévedés ne essék, nem a bírálat ellen van kifogás, hanem a hang­nem ellen! Hisz’ nemcsak jogunk, hanem köteles­ségünk is bírálatot mondani, de az minden eset­ben legyen építő! Mindenkit meg szabad bírálni, legyen az akadémikus, miniszter, munkás, vagy egyetemi professzor, de annak mondanivalója mindig legyen helytálló, mert ennek hiányában a rosszindulat, vagy a tudatlanság csendül ki a so­rokból. Nézzük a tényeket, Kifogásolja az apró betű­ket, az illusztrációkat silánynak tartja és feles­legesnek Ítéli a “Hasznos tudnivalók a háziasszo­nyoknak” c. rovatot. — Vegyük sorra az érintett “hiányosságokat”: 1) Magyarország nem bővelkedik a papírgyár­táshoz szükséges nyersanyagban és ezért fontos a papírral való helyes gazdálkodás! Ami pedig a lényeget illeti: Magyarországon a Népszabadság kisebb betűkkel van nyomtatva, s nem hinném, A kétharmados többséghez hiányzó egy szava­zatot végül is Haiti szállította, amelynek külügy­miniszterét sikerült “kiugratni” , a “hetek” cso­portjából. S mily szomorú, hogy a washingtoni többséghez, a forradalmi Kuba elleni határozat­hoz énpen az a külügyminiszter adta le a voksát, akinek hazájában először győzött a forradalom a spanyol gyarmatosítókkal szemben Latin-Ame- rikában. .. A “hatok” azonban tartózkodtak a kompromisz- szurnos javaslat megszavazásától, amely elítéli Kubát és előkészíti a szigetország kizárását az Amerikai Államok Szervezetéből. A határozat egyáltalán nem befolyásolhatja a,forradalmi Ku­ba további fejlődését. Sőt, Washington veresége Punta del Estében csak bátoríthatja a forradalmi erőket. Egyébként éppen a Punta del Este-i érte­kezlet idején folytatta munkáját egy másik ta­nácskozás: a latin-amerikai népek havannai érte­kezlete. Ezen a megljeszélésen 900 küldött vett részt Latin-Amerika valamennyi országából. Az értekezlet közösen elfogadott nyilatkozatában La­tin-Amerika népeinek nevében elitélte a Wall­street-! imperializmus Kuba elleni agresszióját és mesterkedéseit. “A Kubával való szolidaritás a né [Kik legsürgősebb kötelessége” — hangzik a nyilatkozat, majd Jósé Marti, a kubai független­ség nagy mártírjának következő szavaival feje­ződik be: ”örök időkre emelkedik fel az, aki ma Kubával együtt kel fel.” Á. 1. hogy az idősebb korosztály ne tudná elolvasni. (Bizonyára nemcsak a fiataloknak Íródik e lap!) 2) Az illusztrációkat említve az az érzésem, hogy mindazok, akik azt állítják, hogy a szocia­lizmus 16 esztendő után sem képes szép könyve­ket előállítani, azok még mindig olyannyira el vannak maradva, hogy valóban a Ferenc Jóska idején élnek! Ezen tájékozatlan egyéneknek pl. figyelmébe ajánlhatom az 1959-ben kiadott “Towns of Hungary”, valamint az 1960-as kiadá­sú “Hungary” c. könyveket, amelyeknek illusztrá­ciója is felveszi a versenyt a “Figyelő” által em­lített (szerintem csak úgynevezett) “szabad” vi­lág produkcióival! 3) A háziasszonyoknak szánt rovat a háziasz- szonyoknak Íródott! Helyesen tenné tehát a Fi­gyelő, ha ennek elbírálását átengedné az arra hi- vatottabb háziasszonyoknak. A Figyelő “kritikája” eddig mégcsak hagyj áa lett volna, ha. . . Ha, abba hagyta volna az Írást. Viszont ezt nem tette, mert cikkét nem “in mé­diás rés” kezdte! A “nagy ágyút” gondosan utol­jára hagyta — gondolván —, a végén csattan az ostor is. “Népiesch-en kezébe vette a nagy bun­kót és fejbe csapta dr. Bognár József professzort. Alakoskodó l>eképzeltséggel egy magasképzett- ségü professzort szeretne a Figyelő az Írás művé­szetére megtanítani. Szinte nevetségesen ható hangnemben (“quod licet Jovi, non licet bovi” [?] alapján) kifogásolja a magyar irodalmi életben meghonosodott (sajnos) idegen szavak használa­tát. Dr. Bognár magas stílusban megirt nívós cikkén a korrektúra hiányát véli felfedezni, mert talán a nyelvezete az ő számára túl magas volt. A fentiekből arra lehet következtetni, hogy a Figyelő teljesen járatlan a mai magyar irodalmi életben! Figyelmen kívül hagyja azt a fejlődést, ami ezen a téren is végig ment Magyarországon. A szocialista Magyarországon élő honfitársaink apraja, nagyja (úgy a fiatal, mint az idősebb) tanul, művelődik és szinte szomjazva szívja ma­gába a különböző tudományokat. Az irodalmi élet kiváló írógárdája — a könyvein kívül, magas- szinvonalu folyóiratokon — és nem utolsó sorban az irók lapján (Élet és Irodalom) keresztül ta­nítja, műveli a dolgozó népet. Úgy érzem, hogy nekünk — a külföldön élő magyar toliforgatóknak — is van bőven tenni­valónk a téren. Egyrészt erős önképzéssel fel kell zárkózni.a Magyarországon levő átlag irodal­mi színvonalhoz, másrészt Írásainkon keresztül utat kell mutatni és fel kell ébreszteni a külföl­dön élő magyarságban a tudás utáni vágyat. Végezetül meg kell jegyezni, hogy a Figyelő ellentétbe került saját magával. “Igen súlyos technikai hiányosságára, az “illusztrációk silány rnivoltá”-ra hivatkozik, ugyanakkor azt várná dr. Bognár József egyetemi professzortól, hogy cikkét általános iskolai stílusban Írja meg! Fel­teszem a kérdést a Figyelőnek: Vajon az olvasók műveltségét kell magasabb színvonalra emelni, vagy az Íróknak kell az olvasók szintjére vissza­esni?! Csepeli Deák Dániel • A SZERK. MEGJEGYZÉSE: Azért nem kell C.P.D. munkástársnak se ecetbe mártani a tollát. “IN MÉDIÁS RES’* 12

Next

/
Thumbnails
Contents