Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)

1961-12-14 / 50. szám

Thursday, Dec. 14, 19G1

AMERIKAI MAGYAR SZo

13

tfÉGRE EGY URIASSZONY!

Az első világháború után csapatostul zarándokoltak Párizsba a fiatal magyar újságírók. Igazolványt szereztek budapesti vagy vidéki lapoktól, és a fény városában, mint “kiküldött tudósítónk”, karrierről álmodoztak, és honvággyal küszködtek.

Magam is kiküldött tudósitó lettem, és zsebemben 2500 frankkal, szivemben lobogó ambícióval, fejemben másfélezer francia szóval megérkeztem, hogy elfoglaljam a Szajna menti metropolist. A Madeleine mellett kaptam szállást, és már első estén elindultam körülnézni. Fényáradatban úszott a nagy bulvár. Bekanyarodtam a Royal utcába, és helyet foglaltam a Weber-kávéház teraszán. Nagy urnák éreztem magam. Aki 2 és fél ezer frankot hord a szive felett, azt Párizs feje- delmileg látja vendégül két hónapig.

— Un cognac — mondtam fölényesen a pincérnek.

— Fine—helyesbített, mert a párizsiak sok mindent másképpen neveznek franciául, mint a pestiek.

A márka iránt érdeklődött, de a Dreheren ki- vül másfajta konyak nem jutott eszembe, azért előkelőén legyintettem, hogy mindegy.

Szemernyit izgatott, vajon mennyit fognak számítani a finom italért, de aztán elhessegettem a borús gondolatokat, és a népes terasz közönségét bámultam. A csinos nők férfi társaságban üldögéltek, de akadt magányos kisasszony is. Mi volna, nagyszerű kalanddal emlékezetessé tenni az első párizsi estét? Persze nem sétáló hölgyi- kére vagy bárbeli itatólányra gondoltam, hanem valami párizsi leányzóra, midinettre, amilyenekről a regények szólnak, vagy unatkozó uriasz- szonvra.

Közben fontoskodva vettem elő noteszemet, hogy felvéssem első párizsi impresszióimat. De csak azokat a pestieket jegyeztem fel, akiknek anzikszkártyát fogok küldeni. Mit ér a nagyszerű utazás, ha az ember nem küld üdvözletét otthon irigykedő ismerőseinek.

Egyszer csak határszélül taxi állt meg a Weber előtt, és szőke, karcsú, fiatal nő szállt ki belőle. De micsoda nő! Mintha Fournier, a Vie Parisienne hires rajzolója eszményi figurája kelt volna életre. Elegáns prémes kosztümöt hordott, és a karján himbálózó retikülön kívül kesztyűs kezében krokodil-utitáííkát tartott. Émelygős parfümillat áradt a nyomában. Letilt, italt rendelt, és szórakozottan nézte a hömpölygő utcai forgalmat.

— Mi volna, ha megszólítanám? — ez volt az első gondolat.

Botrány volna, feleltem magamnak udvariasan. Összeszidna, talán rendőrt hívna, igazoltatnának, és talán sohasem kapnám meg a carte d’identi- té-t, a fontos igazolványt, amellyel a kiküldött tudósítók olyan fölényesen kérik a színházi szabadjegyeket.

A szőke csoda cigarettát rakott a szájába, és turkálni kezdett a táskájában. “Ócska trükk gyufát keresni” — gondoltam. Mindenesetre udvariasan tüzet kínáltam. Hűvös “merd bien”-nel nyugtázta, de máris elfordította a tekintetét. Szóval uriasszony.

Enyhe szellő fujdogált a rue Tronchet felől, a Szajna felé tartott, lesodorta az asztalokról a papírszalvétákat, és eloltotta a szép ismeretlen cigarettájának zsenge tíizét. Most már meghitt mosollyal nyújtottam át a friss lángot, és gálánsán felajánlottam az egész dobozt.

Végigmustrálta a skatulyát:

— Miféle furcsa gyufa ez?

— Szikra. Magyar gyufa.

— Ah, maga magyar.? Szeretem a magyarokat. Van egy jó barátnőm, Ziichi grófnő.

— A Zichy név igen ismert nálunk. Előkelő család.

— A barátnőm is nagyon előkelő. Maga is magyar arisztokrata?

Könnyen keveredik az ember szélhámosságba. Már majdnem azt mondtam, hogy “oui”, de aztán mellőztem a felkinálkozó alkalmat, és szerényen elhárítottam a feltevést.

— Nem egészen — mondtam, de a hozzáfűzött mosolygás sejtette, hogy legalábbis bárói bölcsőben születtem.

Királynői mozdulattal mutatott helyét maga mellett.

— Maga persze azt kérdezi, miért járok éjnek idején kofferral. Utazom. Narbonrié-ba. Tudja

hol van ?

Sejtelmem se volt.

— Hogyne tudnám — vágtam ki.

— A nagy poggyászomat már kivitettem a pályaudvarra. Majd csak átbumlizom az éjszakát. A hálókocsiban kialszom magam.

Az első csalódás. Tipikus párizsi nő— aki vidéken él. De hiszen Bovaryné is vidéki uriasszony volt, mégis...

— Alig várom, hogy otthon legyek — csacsogta tovább. — Már nagyon vágyom a férjem és hároméves kislányom után.

Pontosan azt mondtam, amit ilyenkor illik:

— Micsoda ? Magának hároméves kislánya van! Hihetetlen.

És ő pontosan azt válaszolta, amit ilyenkor szokás:

— Úgyszólván gyerek voltam, amikor férjhez mentem.

Fejest ugrottam:

— Nem töltené velem a vonat indulásáig az estét ?

Habozott, aztán beleegyezett.

— Egy feltétellel. Ha magam fizethetem a számlámat.

Szóval uriasszony. A közeli Boeuf sur le tóit (ökör a házttetőn) nevű lokálba tértünk be. Addig erőszakoskodtam, amig megengedte, hogy egyedül fizessem a számlát. (Három napi penziónak felelt meg.) De határozottan megérte. A nő második korty utáni pajzánul viselkedett, minden bókot vihogva fogadott, és önfeledten átkarolt a táncnál.

Rohamot fújtam. Eldadogtam szerelmi vallomásomat, gondosan idézve a francia vígjátékokban olvasott mondatokat.

— Még másfél óránk van. Talán soha az életben nem látom többé.

— Miért nem? Látogasson meg Narbonne- ban. Legyen a vendégünk. A férjem örülni fog.

Cinkosan nevetett.

— Majd azt mondjuk, hogy a Ziichi grófnő unokaöccse.

Kiér tűn ív a Mallesherbes boulevard-ra. Olvastam, hogy Párizsban szoktak az utcán csókolóz- ni. Nem tudom, Narbonne-ban is illik az ilyesmi? Mindenesetre megpróbáltam. Úgy látszott, a Iran eia vidék a fővároshoz igazodik: ellenállást nem találtam. Felülkerekedett bennem a magyar virtus, és elszántan szóltam :

— Itt lakom a szomszédban, a reu de Surene- ben.

Felsikitott.

— Hogy képzeli? A rue de Surene-n van a svéd követség. Ott ma estélyt rendeznek. Egy tucat ismerőssel találkozhatom. Vigyen akár hova, de ne ebbe az utcába.

Annyit máris tudtam Párizsról, hogy minden kisebb szállodába be lehet állítani bejelentés nélkül. Tétovázva vezettem a templom felé, amely mögött éjszakai hotelek bágyadt fényei pislákoltak.

Unottan adott át a portás hatvan frank ellenében egy óriási méretű kulcsot. A kis szoba tökéletes berendezést nyújtott futóvendégek számára. A vidéki asszonyka, nyilván az alkohol hatása alatt, tegezéire fordította a szót. Szemérmesen rebegte: Oltsd el a lámpát. Kimérten, csak nem szertartásosan viselkedett, hiába, az ilyen társaságbeli hölgy még a zughotelben sem veszíti el a méltóságát.

— Ugye, eljösz Narbonne-ha? — suttogta.

Aztán gyorsan:

— De most rohanni kell. Elkésem a vonatot.

Besurrant a fürdőszobába, és kisvártatva viszszajött.

— Most menj be. Közben én felöltözöm. Kukucskálni nem szabad.

Micsoda bájos, kislányos naivitás ;— áradoztam. Türelmesen várakoztam a fürdőszobában, majd megkocogtattam az ajtót.

— Bejöhetek ?

— Még nem. Meg sem kérdezted, hogy hívnak! Solange a nevem. Majd felirom narbonne-i ei- münket, és várlak.

Solange! Miiven szép francia neve van. Milyen remek anzikszkártyákat lehet irni Narbonne-ból: “Itt vagyok Solange-núl, leszaladtam weekendre.”

Szövögettem egy darabig a mese színes szálait, a''bán ismét bekopogtam:

—- Solange!

Nein érkezett válasz. Lenyomtam a kilincset. Koromsötét szobára nyílt az ajtó. Tapogatózva megtaláltam a kapcsolót. Solange sehol. Hova búit el? Micsoda nar) onne-i gyerekes vicc!

Még a szekrénybe is benéztem, üresen tátongott. Szörnyű sejtelem vágott mellbe. Remegő ujjal nyúltam a szobában hagyott kabátom belső

zsebébe. Üres! Eltűnt a kétezerötszáz frank, eltűnt minden vagyonom, párizsi tartózkodásom költsége.

Letámolvogtani. Az öreg portás egykedvűen hallgatta panaszomat.

— Les femmes, les femmes — mormolta.

A liftes kárörvendően röhögött.

— Melyik macska volt ? — kérdezte tőle a portás. ......

— A kofferes nő — mesélte a liftes vigyorogva. — Aki mindig útipoggyásszal jár randevúra.

— Telefonáljunk a rendőrségre! — rimánkod- tam.

— Minek? Maga idegen, csak kellemetlensége lehet belőle. Sokszor beidézik.

— Miért engednek be ide tolvaj nőket! ?

Vállvonogatás:

— Mi abból élünk, hogy szobákat adunk ki kedves vendégeinknek.

Megemelte a sapkáját, mintegy jelezve, hogy az <í részéről a társalgás befejeződött. Aztán oktató .hangon bucsuzkodott:

— Sajnálom uram, de maga az oka! Az ön kőiában nem adtam pénzt a nőknek, hanem elszedtem tőlük. Stella Adorján

TAPINTATLANSÁG

— Milyen tapintatlanok az emberek! — kesergett Bunkó Bálint, az ismert irodalmi kritikus.

— Mi történt? — kérdeztem, mert tudtam, hogy minden közhelynek van valami konkrét alapja.

Legyintett.

— El sem hinné. Ide figyeljen. Nekem kellett bírálatot Írnom Rezeda Lajos “A szférák zenéje” cimü verseskötetéről. Fiatal költőről lévén szó, igyekeztem kíméletesen éreztetni Rezedával és a nagyközönséggel, hogy nem valami uj gé- musz, nein uj Arany János jelentkezik ezekben az igen-igen halvány versekben. Mivel tudom, hogy a kezdők milyen érzékenyek, mindössze ahnyit jegyeztem meg, hogy ez a kötet merénylet a magyar nyelv és a költészet ellen, A részletekre ki sem térve állapítottam meg mértéktartóan, h >g,v ilyen csapnivaló — tisztesség ne essék szólván — verseket már régen olvastam. Tiszteletben tartva a költő emberi és irói méltóságát, nem is őt marasztaltam el, hanem a kiadót, s követeltem, hogy a kiadót vonják felelőssé,gre, s példámul atóan büntessék meg. Rágalom, hogy én akasztófát követeltem volna a kiadóvállalat vezetője és a kötet szerkesztője ellen, mindössze tiz év börtönt javasoltam, amelyből jóviselet esetében valamit el is engedhetnek. Hogy mennyire jóindulattal viseltettem a fiatal költő iránt, bizonyítja az is, hogy hasznos tanácsokkal láttam el. Például azt tanácsoltam neki, hogy iratkozzék be a legközelebbi analfabéta tanfolyamra, s ha irni nem is tanul meg, legalább próbáljon meg olvasni. Tanácsoltam neki, hogy térjen jó útra, próbáljon meg beleilleszkedni a tisztességes társadalomba, s helyezkedjék el például a köztisztaság területén-. Pusztán az építő kritika és a pedagógia érdekében említettem meg, hogy a versekért huszonötöt érdemelne. Igyekeztem felkelteni benne a jó érzést, mert nem szokásom lemondani az emberekről, s én javíthatatlan optimista ezért irtani, hogy pirulnia kellene szégyeneiében. Nevelő célzattal, a szerző önismeretének gazdagítása céljából Írtam róla, hogy irodalmi ősember, idióta, szonett-bandita, zsebmetsző, liliomtipró ás huligán. És mit gondol, mi volt a hála?

Rosszat sejtve, feszülten figyeltem.

— El sem hinné — legyintett a kritikus — mert bizonyára önből sem hiányzik a hit az embere'bn. Szóval, ez a minden emberi érzésből kivet1"őr ött poéta-szörnyeteg egy társaságban többek között kijelentette, hogy nincs mindenben ivazam. Ez az orvtámadás szinte leteritett. Napokig nem tudtam aludni. A legjobban ez a gátlástalan tapintatlanság fáj. Vajon mit gondol az itveu ember? Ilyen brutálisan bele lehet taposni máso(V., érzékenységébe, becsületébe, önérzetébe ? Hát. lehet, kiinnvelmüen rágalmazni, durván kirohanni mások ellen, nem törődve azzal, hogy milyen fájdalmat okozunk vele? Jó Ízlés, tapintat, gvongeség — ezek már ismeretlen fogalmak? Elvadult fröcskölés emelkedett hangú vita helyett?

Svavai zokogásba fulladtak. Mély sajnálattal kérdeztem tőle, hogy mit tehetnék megnyugtatása érdekében.

— TTa volna szives agyonütni a gazt — rcbeg- to. maid -imikor Jatt" 1v:>dvetlen vrcHfejezésemet,. igy legyintett: — Maga jóindulatú ember, de látom, magából is hiányzik a tapintat. F. L.