Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)

1961-11-02 / 44. szám

Thursday, November 2, 1961 AMERIKAI MAGYAR SZÓ if Megnyitották a szekszárdi és a b’pesfi felsőfokú mezőgazdasági technikumot A mezőgazdasági üzemek szakember-ellátásá­nak megjavítása érdekében az idén széleskörűen megindul a mezőgazdasági szaktechnikusok kép­zése. E célból az ország különböző vidékein B ál­lattenyésztési, egy állattenyésztési és állategész­ségügyi, egy növényvédelmi, egy öntözési, három szőlő- és gyümölcstermelési, illetve kertészeti, 2 gépészeti és négy növénytermesztési felsőfokú mezőgazdasági technikum nyitja meg kapuit. Tizenegy uj tanintézetben már megkezdődött az oktatás .a szekszárdi növénytermesztési és a budapesti állatenyésztési és állategészségügyi mezőgazdasági technikumot pedig most nyitot­ták meg ünnepélyesen. Szekszárdon Tömpe Ist­ván. a földművelésügyi miniszter első helyettese,. Budapesten, a Maglódi úti technikumban pedig Petőházi Gábor földművelésügyi miniszterhelyet­tes üdvözölte a technikum hallgatóit és tanárait. Magyarországon hasonló színvonalú, a közép­fokú és az egyetemi szintű oktatás közé iktatott mezőgazdasági szakemberképzés a múltban nem volt. A most megszervezett tanintézetekből két és fél év múlva 950—1000 mezőgazdasági szak­technikust kapnak a termelőszövetkezetek és ál­lami gazdaságok. A török választások végeredménye A török fővárosban közzétették a két héttel ezelőtt lezajlott választások hivatalos végered­ményét. A közlemény szerint a mandátumok a következőképpen oszlanak meg: A képviselőházban: Köztársasági Néppárt 173; Igazságpárt 158; Uj Törökországi Párt 65! Köz- társasági Nemzeti Paraszt Párt 54. A szenátus­ban: Igazságpárt 70; Köztársasági Néppárt 36; Uj Törökországi Párt 28; Köztársasági Paraszt Párt 16. Ellenforradalmárok v. áldozatok (Folytatás a 7-ik oldalról) nelemnek; teljesen tiszta képet kaptunk arról, mit jelent, ha az ENSz csapatok valahol megve­tik a lábukat. Az emberiség kultúráját “védel­mező” zsoldos hadsereg soha nem látott vagy hallott tesvérgyilkosságokba, véres bonyodalmak­ba keverik a jámbort,-ki jóhiszemüleg “segítsé­gül” hívja őket. Azóta végignéztük a kubai invá­ziót is, ami szintén az emberiség kultúrájának “védelmében” folyt le. A szálak bizony mind egy helyre vezetnek. Azóta elszólták magukat volt uraink is külföldön megjelenő szennylapjaikban. Fennhéjázó dicsekvéssel kürtölik világgá, hogy ők igen is előre készítették ezt az “októbert”, “évek óta vártak erre az alkalomra”, “végre sike­rült”, írják. De elsírják bánatukat is, hogy dollá­ros felbujtóik a kellő időben nem nyújtottak elég segítséget. Bevallják, hogy évek hosszú során át küldözgették haza az “ártatlanul” otthon el­itéit gyujtogatókat és diverzánsokat. Kell ehhez kommentár, amikor ők maguk dicsekednek azzal, hogyan gyújtogatták fel a hazai üzemeket, mi­lyen sokmillió forint értékű tűzkárokat okoztak a. magyar népgazdaságnak, magyar “testvéreik­nek”, kiknek nevében ma is nvilatkozgatnak, kép­viseletnek egy olyan tízmillió magyarból össze­tevődő, valóban népi, testvériesen egybeforrt kö­zösséget, melynek 16 év óta csak a megsemmisí­tésére törekedtek. Ha kell még atombombával is, de el kell pusztítani azt a tízmillió magyart, akik­nek “egyedül mi, csak mi vagyunk ezer év óta örökölt jogú képviselői.” Fájó szívvel emlékezünk októberi halottainkra, fájdalmunk még gyötrőbb, mert drága halottaink elvesztését mi magunk idéztük elő, az elért szo­cialista eredményeink fejünkbe szállt dicsőségé­ből fakadt könnyelműségből. Fájó szívvel gondo­lunk azokra a honfitársainkra, Akik szétszóródva a nagyvilágban, honvágytól gyötört szívvel gon­dolnak szülőhazánkra. Megtört, keserű lélekkel nézünk ma mind Budapest felé, céltalanul bolyon­gó kísértetek, a “Voice of America”, a “Szabad Európa Rádiója” és egy imperialista merénylet élő áldozataiként. Messze a- ködfátyolon át feltűnik az október délutáni pírban fürdő pesti Dunapart, a sárga kettes villamos. Nem, dehogy szállók le. A Mar- git-hidnál vár rám a feleségem és vele együtt az egész Budapest. Nem, ez az egész csak egy bor­zasztó álom volt csupán, melyből valahol, otthon, majd felébredek. Csák félszemem lehunyva alszom el ezután, ne­hogy ezen álom mégegyszer rajtam üthessen. Torontói KÖZVETLENÜL.,. BÁLINT IMRE ROVATA Meséim egyike-másika. igaz, de amelyik régen történt, talán félévszázad előtt, olyan mint az öregségtől foszlott ruha, melyet kénytelen va­gyok uj anyaggal megfoltozni. Ahol emlékeim foszlandóban vannak, ott fantáziával foltozom. Amint a folt rendszerint újabb anyagból van, úgy lehet, hogy fantáziám is újabb anyagból, ta­lán jobb anyagból van, mint az eredeti igaz tör­ténet. Tehát nem hazudok, ha bazudok, hanem csak fantáziátok. Van aki, ha valamilyen ételről hall, csurog a nyála. Nekem az eszem kezd “csurogni” ilyenkor, mert egy-két történet jut felszínre. Majd sorjá­ban elmondok egypár történetet az étellel .kapcso­latban. Székelygulyásról, meg a cserevici halpap­rikásról. De elsőnek a töltött paprikáról és a csö­ves kukoricáról óhajtok beszámolni. Nyáron alig van olyan ház, hogy né kerüljön töltött paprika és kukorica az asztalra. Szép a paradicsommártás piros színe, a sárga zsirkari- kákkal és mint krokodilusok háta, úgy ágaskod­nak ki a zöld paprikák itt-ott, elárulva a fehér, rizsapettyes tölteléket. És az aranysárga kukori­ca? Megégeti az ember nyelvét, mégis jobb főve, mint nyersen. Na, de itt a történet! Amikor leérettségiztem a negyedik elemiből és miután a legjobb tanuló voltam, hiába hiszi a pici; tiz forint ösztöndíjat kaptam. A piszkos konkurrencia, azaz Glück József szerint, aki má­sodiknak jött be, az nem volt igazi ösztöndíj, mert Doktor Kemény a saját zsebéből adta, hogy abból iskolakönyveket vegyek majd, ha a gim­náziumba megyek ősszel. “Az én apám a mellényzsebéből vágja ki az asz­talra a pénzt, annyi van neki. Azért kaptad te, mert ti koldusok vagytok. Nekünk van mit a tej­be aprítani,” hencegett a Jóska félig pityeregve. “Nekünk is van mit beleaprítani”, válaszoltam neki. “És ha nincs a kávéba, akkor van a rántott levesbe!” Anyám vigasztalt meg, hogy a gazdagok rossz­májunk és ezért nem élnek majd sokáig, hogy nincs öröm üröm nélkül és még egypár az ügy­höz illő, vagy nem illő közmondással próbálta szo­morú szivemet megkenni. És mert nagyobb volt az ürömlés, mint az örömlés, apám menten elha­tározta, hogy a nagyhajóval felvisz Pestre és el­mulatjuk a tiz forintot. . . azért is! “Mi lesz az iskolakönyvekkel?” — dobta bele a huzalt anyám. “Szeptemberig sok minden történhet. Addigra bejöhet kétszer annyi is”, mondta apám. Vannak, akikbe ömlik a pénz, vannak, akik ku- porgatják, van, akiket kikerül, hozzánk “gyütt” a pénz. Vagy nem gvütt. De mindig vártuk, hogy gyüjjön. Ezért apám azonnal vásárolt egyforint- negyvenért egy állami sorsjegyet. A többit a tiz forintból az utazásra költjük, adta ki az utasi- tást apám. Három nagybácsim és egy nagynénim volt Pesten. Az egyik nagybácsim nem volt igazi ro­kon, mert csak inastársa volt az apámnak, de én csak nagybácsinak tituláltam őt is. Nagynénim­nél kötöttünk ki Budán. Ott laktunk, mert nem­csak kétszoba-konyhás lakása volt. hanem még cselédet is tartott, aki a konyhai nappal asztal, éjjel ágyban aludt. Apám a díványon aludt a pa­rádés szobában, nekem pedig két fotelt tettek össze ágynak. Tiszteletünkre töltött paprika volt ebédre kukoricával. Ebédután átgyalogoltunk Pestre, nemcsak, hogy a villamosköltséget megspóroljuk, hanem hogy lássam az Országházát, amely csak messzi­ről szép, magyarázta apám. Közelről csupa össze­visszaság, olyan, mint az erdő, amit a fáktól nem látni. Jött a Lánchíd. Azaz nem jött, hanem jobbra- halra ingott, mint egy részeg teve és ezért fel­fordult bennem a töltött paprika, mind a három, nem is beszélve a kukoricáról, amiből pedig csak kettőt ettem. Kisebbik részét a hid korlátjára, a nagyobbik javát a Dunának ajándékoztam, amint belenéztem a mélységbe. Amikor egy kocsi elro­bogott mellettünk és a hid mégjobban lengede­zett, egy sürgősét ráadásul a járdának is hagy­tam. “Kellett nekünk Pest?” — mondta apám, mig a fejemet fogta. “Mozog a hid. Még leesik.” "Kell, hogy mozogjon, mert lánchíd és addig jó, amig mozog”. Gyenge, sápadt voltam és igy nem akart apám megmutatni a rokonságnak, igy las­san visszagyalogoltunk a nénémékhez. Nekem tejbefőtt rizsa lett volna vacsorára, amit akkor se szerettem, amikor ténylegesen beteg voltam. Másnap, elkerülve a Lánchidat, villamoson mentünk Vili nagybátyámékhoz. Ezek is kitettek magukért és ritka vendéghez illő töltött paprikát főzött a néném kukoricával ebédre. Amikor apám elmesélte az előző napi szerencsétlenségemet a Láncihidon, néném kiszaladt a knoyhába avval a csatakiáltással, hogy szerencsére maradt a rizs­ből' csinál nekem tejberizsát. Apám jóízűen evett a töltött paprikából, váltig bizonygatva, hogy azt a nemes ételt kétszer is meg lehet enni. Harmadik nap annál a nagybácsiméknál vol­tunk hivatalosak ebédre, aki nem volt igazi nagy­bácsi. “Szerencsétek, hogy ilyenkor jöttetek nyár időben, mert fejedelmi ebédet kaptok. Töltött paprikát kukoricával”. Apám szerette ezt a nénit. Állítólag legénykorában majd késhegyre ment a bácsival miatta és érette és azért se akarta volna megbántani avval, hogy . . . hogy el se mondta ne­kik, hogy csakiscsak paprikát és kukoricát ettünk eddig Pesten. Csak éppenséggel nem akaródzott neki (hiába volt a sok kínálat) két szem papri­kánál és félcső kukoricánál többet enni. De hogy én semmit se ettem, a néném sírva fakadt és mégis csak -el kellett, hogy mondja apám az egész történetet a Lánchiddal együtt. Néném erre gyorsan tejbedarát főzött nekem, ami egy foko­zattal a rizsa alatt van még ma is az étlapomon. Másnap... Eltalálták. Ennél a nagybácsiéknát is töltött paprika várt bennünket kukoricával. Szerencsénkre este indult a bécsi hajó vissza, haza. Elúszott az ösztöndijam. A sorsjegy se hozott szerencsét. Azonkívül, hogy lehánytam a Lánchi­dat, maradandó emlékem nem volt, ha csak a töl­tött... ezt is remélem kitalálták... ma töltött paprika volt ebédre kukoricával és igy jutott eszembe ez a történet. A Mountain Grove temetőben Ha erre jársz Magyar, nézz itt szét, Ez itt a Múlt és ez a bus Jelen. | Ez hazádnak szétfutott nyomora, Itt őrlődött s lett halott idegen. A neves sírkövek, muskátlik Alatt nyugvók mind, mind holt Magyar. Nyelvükön dalolták büszkén a dalt, Még kapájuk alatt pusztult a gyom-faj. Hazát kerestek. Az uj hazában IJj honnak lett mind hü gyermeke. S hulltak, mint a hervadt levelek — Idevvórta a sorsuk szele. | Ez itten nem egy halott falu. Ez egy országnak szétszórt keserve. Kik nem találtak hont a honba, — Örök békét és hont itt lelve. A hosszú sorokban sok jóbarát. Sok falunak elsodort sok fia. Az emlék-koszorús sírköveken Ragyog a sok név, mint glória. O. E., Bridgeport, Conn FIGYELMEZTETÉS! A detroiti konferencia határozata szerint lapunk e l'ífizetési ára 1Í162 január 1-től, évi S10.00 lesz. mm mmm hátralékát! 11a kedve tartja évekre előre is fizetheti a RÉGI ÁRON E kedvezmény megszűnik január hó I-én! Még ma küldje be előfizetését! t Használja az alanti szelvényt: Magyar Szó Kiadóhivatala 130 East 16 Street New York 3, N. Y. | Mellékelve küldök 8.....................hátralékom rendezésére ! Mellékelve küldök 8................ lapom évi elő­fizetésére, 7 dolláros alapon. Név: ................................................................................. tini: .................................................................................. Város: .......................................... Állam: ........

Next

/
Thumbnails
Contents