Amerikai Magyar Szó, 1961. július-december (10. évfolyam, 28-52. szám)
1961-10-19 / 42. szám
Thursday, October 19 1961 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Van kiül a berlini krízisből? (Befejező közlemény) “Berlin elpusztul?” Ez a címe a Der Spiegel c. folyóiratban megjelent cikknek, amelyet R. Augstein irt. A baloldali párizsi folyóirat, a France Observateur is közölte a cikket és hozzáfűzte, hogy ennek azért van különös jelentősége, mert sem a Der Spiegel folyóiratot, sem Augsteint, soha senki nem vádolta meg azzal, hogy kommunista barát, sőt ellenkezőleg, egy éleshangu kampányt vezetnek jelenleg a Német Demokratikus Köztársaság ellen. A Der Spiegelben megjelent értekezés rámutat arra, hogy a bonni politikusok teljesen megsüketítették a nyugat-német közvéleményt állandó figyelmeztetéseikkel, hogy vigyázzanak, mert a szovjet az Atlanti-óceánig akar előretörni és le akarja gázolni egész Nyugat-Európát. Ezek a politikusok a saját propagandájuk áldozataivá váltak és nem látják, hogy mi a szovjet valódi célja. Nem úgy tekintik a szovjet államférfiakat, mint embereket és igy nem is tudják beleképzelni magukat az ő helyzetükbe. Pedig nagyon fontos volna megérteni a Szovjetunió szándékait — irja Augstein —, amelyek egyáltalán nem. ködösek, sőt nagyon könnyű felfogni azokat. De vezéreink jelszava az volt, hogy “Nem tárgyalunk addig, mig erősebbek nem leszünk”. Ezt mindaddig hajtogatták, amig csak el nem érkeztünk a jelenig, amikor már úgy kell módosítani a régi jelszót, hogy “Nem tárgyalunk, mert félő, hogy gyengébbek leszünk.” A Német Szövetségi Köztársaság megalakulása óta azt a célt tűzte ki maga elé, hogy aláássa a szocialista rendszerek és a Szovjetunió hatalmát. Ezzel a célkitűzéssel hozták létre a nyugati hatalmak és a “kabátjuk csücskébe kapaszkodó Adenauer”. 1950-ben már Németország egyesítéséről kezdtek beszélni, amelynek keretében a kelet-német államot beolvasztanák Nyugat-Németország- ba, a “felszabadított” Lengyelországból kihasita- nák a keleti tartományokat és a Szovjetunióhoz került Königsberg polgárait visszaterelnék az újjáalakult Poroszország fennhatósága alá. Ez Adenauer kancellár nyíltan kifejezett célja volt. Más tervek az Ural hegységet is Németország részeként emlegették már. Mindezen elképzelések alapján Berlinre úgy tekintettek, mint egy előretolt őrhelyre, amelyet hamarosan felmentenek és aztán onnan kiindulva hódítják meg a többi területet. Ez lett volna tehát az u. n. “vissza- göngyölitési” politika. Közben 1955 és ’57 között, a szocialista tábor javára tolódott el a világhatalmi egyensúly — irja a Der Spiegelben Augstein — ami halomra döntötte a “visszagöngyöl-itési” politikát. Itt volt tehát az alkalom annak felismerésére, hogy a korábbi politikai játékot elvesztettük és meg kellett volna ksérelni békeegyezményt létrehozni Közép- Európában, amely már az uj hatalmi erőviszonyokon nyugodott volna. A bonni erőpolitika Bonnban azonban ahelyett, hogy felismerték volna, hibás politikát folytattak, azt a következtetést vonták le, hogy nem voltak elég erélyesek sem mint egyének, sem mint németek. Aki ismeri a német történelem utolsó száz évét azt nem lepik meg ezek a helytelen következtetések. Hisz a német vezérek mindig csak az erőszakot ismerték el az egyetlen járható útnak. Az Adenauer-korszak, amelyben az öreg kancellár a Nyugat hűséges satrafájának a szerepét játszotta, most már a végéhez közeledik és helyét a Strauss-korszak foglalja el minden valószínűség szerint. Een uj éra lélektani hadüzenettel kezdődik Strauss hadügyminiszter részéről, aki atomfegyvereket követel Nyugat-Németország számára, azzal a meglepő érveléssel, hogy ha Nyugat-Németország nem rendelkezik elsővonalbeli taktikai atomfegyverekkel, akkor a szovjet összezúzhatja Amerika ellenálló erejét. Ne essünk tévedésbe, hogy a világ nagy nemzetei nem látják milyen következménye lehet a németek felfegyverzésének. A szovjet rögtön látta, amit most már Amerika is felismert, de amit a nyugat-németek még ma sem képesek megérteni. És pedig azt, hogy a nyugat-német hadsereg legkésőbb 1965-re olyan erős lesz, amely képes belesodorni a nyugati koalíció államait egy konfliktusba, amelyet Németország vitatott keleti határai miatt provokálhatnak ki. És ekkor a bonni kormánynak meglesz a hatalma, hogy döntsön arról, háborút kezd-e vagy sem. A Szovjetunió nem hiszi el, hogy a németek lemondanak az atomfegyverek használatáról. Nem hisznek a német Ígéretekben mindaddig, amig német földön megvan az atomháború elindításának a lehetősége. És az igazat megvallva — irja a nyugatnémet folyóirat főszerkesztője —, kevés okuk van arra az oroszoknak, hogy elfogadják a német biztosítékokat és fogadkozásokat. Egy atomfegyverekkel felszerelt Nyugat-Németország számára Nyugat-Berlin nem más, mint támaszpont, amelyről kiindulva próbálják meg a szovjet csapatok kiűzését Európából. (Láthatjuk, hogy a nyugat-német folyóiratnak nincsenek illúziói a jelenlegi német uralkodó körök békés, hódítást kizáró szándékait illetően.) Természetes tehát, hogy a szovjet Nyugat-Berlint szabad városnak akarja nyilváníttatni és igy akarja kiküszöbölni a lehetőséget arra, hogy támaszpontnak használják Kelet-Németország ellen. Miért vannak úgy meglepve az amerikaiak — teszi fel a kérdést Augstein —, hogy a szovjet kétségbevonja Nyugat-Berlinben való tartózkodási jogukat, amikor ők, mikor még erősek voltak, kétségbe vonták a szovjet jogát, hogy csapatokat tarthat a Német Demokratikus Köztársaságban. A szovjet politika célja A szovjet politika célját három pontba lehet összefoglalni — irja Augstein. 1. Nyugat-Berlin- nek elválasztva kell maradnia Nyugat-Németor• 312 X 2‘ =289340%+2309801/3982 + 34050=898'2 9412 • IA SZÁMOK BESZÉLNEK! írja Eörsi Béla é • 312 X =289340%+2309801/3982 + 34050=898 '/2 9472 • Atombomba fenyegetés Az amerikai lapok és rádió-kommentátorok erősen kihasználják a Szovjetunió atombombakisér- letezését. Ez természetesen jó propaganda anyag, de kérdezhetjük, vajon kinek a tanítványa ebben a Szovjet? Az atom- és hidrogénbombát Amerika fenyegető kézként használta 1945-től 1957-ig, mindaddig, amig a Sputnik meg nem szüntette ezt a gonosz propagandaeszközt. Ki ne hallott volna a “megelőző háború” állandó hangoztatásáról? Vagy mi más kergette az őrületbe Forrestal bankárhadügyminiszterünket, mint az, hogy a Tru- man-kormánvzat egyes józanabb tagjai nem akarták megkezdeni a “megelőző háborút”, mert tudatában voltak annak, hogy az amerikai nép minden erejével ellenezte volna. Ki használta vajon a “rettenetes megtorlás” politikáját, mely szerint nincs szükség nagy hadseregre (az ugyanis felbillenti az államháztartás mérlegét!), hanem elég az A- és H-bomba, mert azokkal egy pár óra alatt el lehet pusztítani a szovjet területet. Hiszen azért vettük körül repülőgép-bázisokkal a szovjet határokat északtól egészen délig. Helyénvaló itt egy igaz történetet felemliteni. ami Japánban történt 1945-ben, az okkupáció első évében. Moszkva, ujságirókból, Írókból, stb. egy megfigyelő csoportot küldött, köztük Smirno- vot, a hires Írót, Gorbatovot, az egyik leghíresebb szerkesztőt, sőt még egy Sztálin-dijas filmrendező is volt köztük. Nemcsak a világ egyik legjobban összeválogatott irócsoportja volt éz, hanem a rettenetes világháború hősei is, akik a hivatalos szovjet álláspontot képviselték. MacArthur generális főhadiszállásán engedélyt kértek, hogy meglátogathassák Dél-Japánt. A nagy tábornok G-2 'osztálya kidolgozta az útirányt, majd egy fiatal amerikai tisztet bízott meg, hogy kisérje el a csoportot. Amikor visszaérkeztek Htjukról, az oroszok igen bosszúsan nyilatkoztak egy ott lévő kanadai (Mark Gayn nevű) újságírónak: Hiroshima közelébe érkeztek, másnap reggel egy kapitány jött értük, aki turista körútra vitte őket Hiroshimába, ahol órákig bandukoltak a romok között. Lunch után ismét visszamentek a romok közé. Este megkérték a vezetőt, hogy vigye őket másfelé. Az meg is Ígérte, hogy szerez repülőgépet, hogy tovább mehessenek. De másnap kijelentette, hogy nem tudott repülőgépről gondoskodni, s ha akarják (mivel van idejük) körútra viszi őket. Ismét elmentek Hiroshimába, SCfnai-nepáü hatérsgvi egyezményt írtak alá Október 4-én Pekingben Liu Sao-csi, a Kínai Népköztársaság elnöke és Mahendra, Nepál királya-aláírta a kínai—nepáli határügyi egyezményt. Ebből az alkalomból, valamint a nepáli király es királyné tiszteletére nagygyűlést tartottak Pe- kingben. A nagygyűlésen Peng Csen, Peking polgármestere és Mahendra király mondott beszédet. Mao Ce-tung, a Kínai Kommunista Párt Köz- ponti Bizottságának elnöke Oson En-lajnak, a Kínai Népköztársaság miniszterelnökének kíséretében látogatást tett Mahendra nepáli királynál. szágtól. A bonni parlament ne ülésezzen e városrészben. 2. A Német Demokratikus Köztársaságot el kell ismerni önálló államként. Ez az elismerés tárgyalások utján kell, hogy létrejöjjön, ahol Berlin jövőjét is megbeszélnék. 3. A nyugat-német hadsereget meg kell fosztani attól a kapacitástól, hogy a határán túl is tudjon harcolni és nem lehet a tulajdonában semmilyen atomfegyver. A magam részéről az a meggyőződésem — emeli ki nyomatékosan Augstein —, hogy ha 3 évvel ezelőtt megadtuk volna a Szovjetnek egyedül a harmadik biztositékot, hogy a nyugat-német hadsereg nem kap fegyvert, akkor ma Nyugat- Berlin kérdése fel sem merült volna. Ma már tovább kell mennünk és nem kerülhetjük el azt, ha továbbra is Berlinben akarunk maradni, hogy ne ismerjük el a kelet-német kommunista kormányt. Nem véletlen, hogy a nyugati hatalmak megint a német kérdésbe süllyedtek bele. Ez tisztára a bonni politikusok miatt történt, akik nem tudnak szakítani a német militarista ábrándokkaj. A legnagyobb veszélyt rejti a világ számára, ha a nyug tálán Németország, amely nem akarja elismerni keleti határait és területi követelésekkel lép fel szomszédaival szemben, atomfegyvert kaphat a kezébe. Egy ilyen tévedésért nagyon súlyos árat kellene fizetni az egész világnak. • Ehhez a két cikkhez nem szükséges magyarázat. Mindkét cikkíró rámutatott arra, hogy milyen ut vezethet ki a jelenlegi válságból; amely katasztrófával fenyegeti az egész, emberiséget. ahol újból a romokat járták. Ez történt a harmadik napon is, mire az újságírók határozottan kijelentették, hogy nem akarnak újból Hiroshimába menni, hanem visszatérnek Tokióba. Ami az oroszokat különösen bosszantotta az volt, hogy az amerikai tisztek azt gondolták, hogy ők megijednek attól a rettenetes látványtól, amit Hiroshima nyújtott. A kapitány állandóan azt mondogatta: Csak gondolják meg, mindezt egyetlen egy bomba okozta. A háború karaktere teljesen megváltozott. Az oroszok erre azt felelték* hogy “látná csak a kapitány ur Sztálngrádot; igaz, hogy ott a munkát tízezer bomba végezte el, s nem egy, de az eredmény ugyanaz volt. S mégis a nép erős idegekkel folytatta a harcot és végül megnyerte a csatát. Az atombomba nem döntheti el egy háború kimenetelét.” Ez volt Moszkva álláspontja akkor, amikor az Egyesült Államoknak már volt atombombája és neki még nem. Mao Tse-tung is ilyenformán nyilatkozott egy újságírónak 1946—47 telén, amikor azt mondta, hogy “ha az amerikaiak tízezer atom. bombát fognak a kínai falvakra dobni, még mindig elég kínai marad, aki küzdeni fog fennmaradásáért.” Álszent kormányunk ugyanabban az időben az úgynevezett liaruch-tervvel ment a UN elé, aminek lényege az volt, hogy senki se csinálhasson hadi '•élből A-hombát és az összes nyersanyagot (uránium, plutónium) nemzetközi felügyelet alá kell helyezni. Ezt a szájkosarat a Szovjetunió nem fogadhatta el, hiszen azt jelentette volna, hogy csak az Egyesült Államok rendelkezhet A~ bombával. A hiroshimai hencegés oda vezetett, hogy a szovjet kormány kénytelen volt minden anyagi és erkölcsi erejét mobilizálni és rettenetes erőfeszítéssel néhány év alatt elkészíteni az A- és H-bom- bát. Ezért a szovjet nép szörnyű nélkülözésekkel fizetett, holott ezzel az erőfeszítéssel felépíthette volna a Hitler által tönkretett városokat, gyárakat, stb. és igy emelhette volna a jelétet. Erről azonban az amerikai újságírók és rádió- kommentátorok megfeledkeznek. A hidegháborút MacArthur tábornok még 1945 telén megkezdte — és most bizonyára csodálkozik azon, hogy a Szovjetunió olyan jó taniványnak bizonyult.
