Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-06-29 / 26. szám

Thursday, July 6, 1961

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

11

se látta az elsőt, ivott egy harmadik kupicával.

— Én nem bánom — mondta az anyja —, igyál, ha jólesik. De gondolom, elszoktál tőle.

Fábián nevetett.

— Nem tudom miért, de most jólesik.

Csakhogy az utolsó stampedli mégse esett neki

valami jól, nem érezte olyan igazinak, mint reggel a legelsőt. Erős volt, de már nem illatos, a simogató tűz sem akart szétáradni a mellében, hiába várta s nem jött a mámor derűs könnyűsége sem. Ehelyett alattomos kábulat telepedett az agyára.

— Még most sem reggeliztél — mondta az anyja. Fábián intett, hogy majd arra is sor kerül.

— A nvulat leütötted?

— Le — mondta a fiú. Ott álldogált a küszöbön s kifelé bámult, a napsütötte udvarra.

— Édesapám hazajött már?

■— Nem vettem észre.

Fábián megint cigarettára gyújtott s azt figyelte, hogy egyre jobban szédül a három kupica pálinkától. A nyitott ajtóban állva, szemébe tűzött a nap.

— Azért már nem megy olyan jól — mondta elmélázón.

— Micsoda?

— Leütni egy nvulat. — Nevetve fordult az anyjához. — Most nem sikerült egyből agyon- vágnom. Pedig máskor. . . mindig elintéztem egy ütéssel.

Nézegette, forgatta a jobbtenyerét, mint valami idegen tárgyat.

— A végin még ügyetlen leszek.

S megint suhintott egy jót a levegőbe. Az anyja mosolygott.

— Hát, aki nem csinálja. . . Elszokik tőle. Az a fő, hogy mégis sikerült.

— Jobban is sikerülhetett volna — szólt Fábián. Érezte, hogy egészen elkábul a hevesen rá- ttiző naptól, szájában pedig összegyülemlik a pálinka rossz ize.

Ellépett az ajtóból.

— Hová mégy ? — kérdezte az anyja. — Reggelizzél.

— Még járkálok egyet.

Igen lassan ment vissza az istállóba. Leguggolt az alsó rekesz mellé, bekukucskált a dróthálón keresztül a nyulhoz. De erősen szédült s jónak látta megfogni a ketrec sarkát. Nem kellett volna meginni a harmadik kupicával — gondolta —, úgyse esett jól. De most már mindegy. Az apja nemsokára hazajön, addig a nvulat le kell ütni.

— Na gyere — mondta s kinyitotta a rekesz ajtaját.

Belemarkolt ugyan a nvul hátába, de aztán mégis elengedte s fáradt kézzel újra rácsukta az ajtót. A nyúl megkönnyebbülten rázogatta magát, ugrott néhányat, de a fiú látta sértődött tekintetét. Csüggedten guggolt a ketrec előtt, két keze lelógott s nem érzett bennük semmi erőt. Agya is eltompult, nem tudott semmire sem gondolni; legfeljebb a pálinkásüveg merült fel a ködből, eléggé haloványan. De legalább eszébe jutott valami.

Tétova reménységgé vált az az üveg, ott a vakablakban.

— Várj — motyogta.

Megint elindult, fölfelé a házhoz. Csak az apja ne jöjjön még néhány percig.

Az édesanyja most a szobában tett-vett, az ágyakat rendezgette. Beszólt hozzá:

— Kész a reggelim?

— Kész, ott van a sütőben.

Fábián a vakablakhoz ment. Most nem töltött a kupicába, csak megragadta az üveget s abból ivott, szorongva, sietősen, de hosszú kortyokban, keze remegett s közben a. szoba irányába fülelt. Torkán mérges patakként ömlött le a pálinka, gyomra már tiltakozott, de ő csak ivott, könny- beborult szemmel, mig el nem fulladt, aztán lihegve, elgyötörtén visszatette helyére az üveget s eligazította a függönyt. Újra kiosont a konyhából.

A ház sarkánál már fejbeverte az ital, úszott körülötte az udvar s a fák ide-oda mászkáltak. Megpróbált ügyesen elhaladni köztük. De valahogy az istálló ajtaja sem állt szilárdan a helyén, imbolygóit jobbra-balra, pedig megnézte jó erősen, hogy odataláljon. Végre belül volt.

Megint leguggolt a tarka nvul rekeszéhez. Most jó erősen megkapaszkodott, úgy nézte ellenfelét, amely furcsállotta a gyakori látogatást s egy kissé már nyugtalankodott.

Csak a drótháló választotta el őket. Fábián szembemeredt a nvullal, megfenyegette az öklével s várta, hogy növekedjen gyomrában a düh. Úgy nézte az állatot, mintha mindenáron szeretné meggvülölni.

— Te kövér dög — mondta neki — most mindjárt kupánverlek. Mit szólsz hozzá? Kupán leszel verve. — Nagyot lélegzett, mert a pálinka nyomta a mellét s az agya elködösödött. — Nem is érdekel? Pedig a bácsi mindjárt megmarkolja az irhádat és kiráncigál abból a rohadt sarokból. . . Megfogja a két csülködet, aztán úgy kupánvág, hogy. . . egyből megdöglesz. A másik bácsi meg odaszegez a diófára és lehúzza a bőrödet. Te még nem is gondolod, mi? — tette hozzá.

Indulatosan nézte a nvulat, csikoritott is egyet, de érezte, hogy ez nem igazi. A benseje fáradt volt.

— Megdöglesz. Nem akartad fölvenni a bakot? Nem akarsz kölykezni? Akkor minek vagy a világon? Majd elbánok én veled, te...

Azt érezte, hogy valaki van az ajtóban. Hátranézett. A szomszédék kamaszfia állt a küszöbön vigyorogva. Fábián gyorsan fölállt s hadarni kezdett.

— Szervusz Lali, de régen nem láttalak, na mi újság?

A suhane beljebb lépett s valami oknál fogva szüntelenül vigyorgott. Fábián gyanakvóan meredt rá. Hallotta az imént, vagy nem hallotta ?

— Mit akarsz? — kérdezte durván.

Lali nevetgélt.

— Édesapám kérdezteti, hogy nines-e magának fölösleges cigarettája. . . Mert az övé elfogyott, aztán csak délután megy a városba. Kifizetném az árát.

— Cigaretta? — szólt kábultan. — Talán akad egy dobozzal.

Szemét nem tudta levenni a fiú nevető arcáról. Csufolódik, vagy csak ilyen a képe? Rémlett neki, hogy ez a gyerek máskor is ilyen vihogós volt.

— Aztán nem neked kell az a cigaretta, mi ?

Lali vigyorgott.

— Én nem dohányzóm.

— Nana!

— Isten bizony.

— Majd megkérdezem az apádat — mondta szigorúan. A leckéztetés visszaadta biztonságát, fölényét a kamasszal szemben. És sikerült dadogás nélkül beszélnie; de a ketrec sarkát már nem eresztette el. Igv még egyenesen állt. Csak ezt az arcot látná tisztábban!

Lali mosolygott s várakozott.

— Na, öregem — mondta neki Fábián barátságosan s fejével intett a rekesz felé — le tudnál ütni egy nvulat?

A fiú elcsodálkozott a kérdésen, aztán mohón bólintott.

— Persze, mi az hogy!

Már lépett is a ketrechez.

— Melyiket ?

— Ezt a tarkát. De ügyesen kell ám, pajtás. Egy ütéssel. Hadd látom, milyen kezed van.

Lali vigyorogva legyintett.

— Á, mennyit leütöttem már!

Fábián hirtelen meggyülölte a fiú ártatlan arcát.

— Mit vigyorogsz te mindig?

Lali összecsukta a száját, de az ajkai megint szétnyíltak. Fábián újra láthatta a szemtelen, fehér fogsort.

— Hát hiszen. . . nem vigyorgok.

— Dehogynem — mondta csüggedten Fábián. Olyan vagy, mint egy makimajom.

Lali mentegetőzve húzogatta jobbvállát s leguggolt a rekesz elé. Keze otthonosan nyitotta ki az ajtócskát. Olyan buzgón, olyan őszinte igyekezettel fogott hozzá, amilyent csak játék közben tanúsít az ember.

Fábián ekkor meglátta az apját. A ház felöl közeledett, ide, az istállóhoz.

Lalinak már kezében volt a nyúl; balkezében tartotta két hátsó lábát, a jobbkezével pedig már készülődött, hogy odasózzon a nyúl tarkójára. Éppen úgy, ahogy Fábián az imént elképzelte.

— Tedd yissza — mondta neki gyorsan — tedd vissza a helyére.

A fin csodálkozva vigyorgott.

— Miért?

— Csak, tedd vissza.

Lali immel-ámmal betuszkolta helyére a nvulat, az ajtót rázárta. Aztán úgy nézett Fábiánra, mint aki nem érti az egészet s magyarázatot vár.

— Majd megkapod a cigarettát — hadarta Fábián —, akár átvihetem én is, legalább beszélgetek az édesapáddal.

S egyre az ajtót leste.

— Dehát — dadogott a fiú — ez a nvul nem lesz leütve ?

— Nem hát — nevetett Fábián —, csak bolondoztam.

Tiszta szívvel élvezte Lali megrökönyödését. Elrontottam a játékát — gondolta kárörvendőn.

A fiú gyanakvó szemmel oldalgott kifelé s csak nagynéhezen tudott vigyorogni.

Fábián apja belépett az istálló ajtaján.

— Na mi újság, gyerekek?

Lali motyogva köszönt neki s gyorsan kisuhant mellette. Fábián pedig jól nekitámaszkodott a ketrec oldalának, hogy az apja ne lásson rajta semmit. Félt volna egy lépést is tenni támaszték nélkül.

— Jól elbeszélgettem az időt — mondta az édesapja. — Hetesiék meghivtak délutánra rózsát szemezni. Mindenki csak énvelem szemeztet. Ahol rózsát látsz, az mind az én kezemtől van. Az ám — tette hozzá —, leütötted a nyulat?

— Nem — mondta Fábián.

— Még nem? Akkor láss hozzá, meg akarom nyúzni. Anyád nem lesz kész az ebéddel!

Fábián ellökte magát a ketrectől és vigyázva előbbre lépett néhányat.

— Na és? — kérdezte.

Egyenesen állt az apjával szemben, egy kicsit sem ingadozott, de érezte, hogy szükség van minden erejére. Csak ez az arc ne közeledne és ne távolodna örökké, mint a mozivászon szereplői; legalább maradna egyhelyben, mert igy nem látja jól: kiszabadul két szemének erőlködő sugarából s hol melléje, hol föléje néz. Ha összehúzza a szemét, akkor is, ha kimereszti, akkor is. Megint a pálinka jutott eszébe. Többet kellett volna inni, vagy kevesebbet. így, ahogy van, ez a legrosszabb.

— Muszáj leütni? — kérdezte. A nyelve egy kissé már akadozott.

— Muszáj hát, anyád most nem akar tyúkot vágni — mondta az apja, az istálló járdáját söp- rögetve. Fábián örült, hogy édesapja mindig talál valami dolgot magának s már nem kell erőlködni, hogy az arcát nézze. Pihentetőn lehunyta a szemét.

— Meglennénk hús nélkül is.

Édesapja falhoz támasztotta a söpriit.

— Vasárnap van — mondta —, vágd csak kupán, mit sajnálod. Nem sok érő nyúl.

Aztán hozzátette:

— Már régen le akartuk ütni, de megvártunk téged.

— Maga is leüthette volna — dadogott a fiú s

megindult kifelé. Az istálló sürü szagától elkábult, gyomra fölemelkedett. A fal mellett lépdelt, közben alattomosan támogatta magát félkézzel. Bár tudta, hogy nemsokára hányni fog, nem akart sietni. ' ,

— Hová mégy? — kérdezte az apja.

— A Lali cigarettát kért... Átviszem nekik, aztán beszélgetek is egyet az apjával.

— Dehát üsd már le azt a dögöt, hadd nyúzzam, meg — mondta az apja —, estére akarsz ebédelni? Már hússzor leüthetted volna.

— Hússzor — nevetett Fábián az ajtóban —, akár mindet is. Piciket, nagyokat, egymásután

mind! Az egészet kinyírhattam volna kétszáz- szőr.

Kacagott és dülöngélt a kijáratnál.

Az apja egy fejőszék lábát ékelte. Csak most kezdett odafigyelni a fiára.

Először csodálkozó volt az arca, aztán szép lassan fölegyenesedett, de szemét kiváncsi érdeklődéssel a fiun tartotta. Elnézte egy kis ideig.

— Részeg vagy? — szólt higgadtan.

Fábián ott állt az ajtó világosságában, nevetett s már nemigen vigyázott magára. Megingott, mintha ezzel akart volna felelni az apjának.

— Nyulak. . . csak nyúzza meg mindet. Én olvasni akartam máma.

— Te szerencsétlen — mondta az apja — illik ez tehozzád?

— Mi az hogy illik! — hadonászott a fiú. —- Talán nem szabad egyet piálni? Annyi könyvet elolvastam már, hogy... jólesik kikapcsolódni egyet. Az a baj, hogy maguk sohase kapcsolódnak ki. Menj el a kútra, üsd le a nyulat. .. Reggelizz, ebédelj... Én már nem ilyen vagyok!

— Látom — bólintott az apja.

Fábián nagy akarattal próbált vele szembenézni, dehát sehogyse állt meg az az arc. Kihúzta, magát.

— Az a sok könyv nem gyerekjáték ám! r Aztán megindult a nyulketrec felé.

— De azért le tudom ütni ezt a nyulat is. Nem ittam én annyit!

Az apja útjába állt.

— Maradj veszteg, majd én elintézem. Feküdj le.

Fábiánt kezdte diihiteni az apja higgadt viselkedése.

(Folytatás a 12-ik oldalon) * j