Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-06-29 / 26. szám

10

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, July 6, 1961

Szépirodalom, művészet, kultúra

Minden olyan, mint régen

Irta: SZABÓ ISTVÁN

— Édesapám hol van?

Fábián kiszédelgett a konyhába álmosan, félig öltözötten; szanaszét meredező haját turkálva olyat ásított, hogy belemerengett a nyaka is. Rá- mosolygott az édesanyjára, aki már ebédfőzéshez készülődött s csak egy meleg pillantással üdvözölte fiát a konyhaasztal mellől. Odakinn jó magasan járt a Nap, erős, nyári fénye benyomult az ablakon.

— Olyan jót aludtam — mondta Fábián vakarózva. Hunyorgott az éles, nappali fényben s nem tudott elmozdulni a helyéről.

— Mi már reggeliztünk — mondta az anyja —, •le téged nem akartunk fölébreszteni. Most már nem fekszel vissza?

— Nem. — Odament az asztalhoz s leereszkedett egy hokedlire. Cigarettáért matatott a zsebében.

— Ne gyújts rá ilyen korán — mondta az édesanyja —, előbb reggelizzél.

— Még nem tudok.

— Mit akarsz enni?

— Egy kis tejet. De majd később.

Rágyújtott az első cigarettára. Jól lehúzta a

füstöt s egy darabig benn tartotta a tüdejében.

— Tojást akartam sütni — mondta Fábián édesanyja s rozsét nyomkodott a tűzhely torkába.

— Nem tudom megenni. Odafönn is tejet reggelizek.

— Tejet, tejet. Az nem igazi étel. Legalább addig egyél, mig idehaza vagy.

— Elszoktam tőle — mentegetődzött Fábián s megint egy nagyot ásított.

— látom, aludni sem alszol eleget.

— Hát ilyen sokat nem. Az ember lefekszik éjfélkor, egy órakor.. .

~Egyőrakor? Mi a,fenét csináltok?

— Tanulni kell — mondta a fiú.

Édesanyja nemtetszön ingatta a fejét; Fábián

tudta, hogy ez a rosszalás Budapestnek, a távoli, gyanús városnak szól. Mosolygott s nagy gomo- lyagokban eregette ki a füstöt orrán-száján.

Különben is jól érezte magát. Tizennégy órát aludt egyfolytában: leütötte a nyers, hazai levegő. Igazi, mély alvás volt, forgolódások és rossz álmok nélkül. Úgy ébredt föl, ahogy este lefeküdt: kinvujtózva a jobb oldalán. Ilyen jól csak idehaza lehet aludni. Idehaza nem olyan az éjszaka, mint a rossz fehérnép, aki csak kacérkodik, de nem engedi magát megölelni.

Az elmúlt két esztendő zavaros álommá zsugorodik. Újra itt ül a hokedlin, a konyhaasztal mellett, a Nap ferdén süt be az ablakon, édesanyja tesz-vesz: jaj, de ismerősek a mozdulatai! Ez a szelíd szorgalom, ez a két nyughatatlan kéz. A Nap fényes kardja, a megkopott asztal, a néma edények —, minden a régi helyén, minden ugyanúgy, mint régen! Csodát tud tenni egyetlen éjszaka is!

— Te — mondta az édesanyja —, ott van a pálinka a vakablakban. Igyál egy kupicával.

Fábián fölkelt, odament a vakablakhoz. Félrehajtotta a kékvirágos függönyt: az is ugyanaz volt gyerekkora óta. Meg a pálinkát is mindig itt tartotta az édesapja, akinek első útja minden hajnalban ide vezetett a vakablakhoz.

Töltött magának egy kupicával, majd áhitatos képet vágva — igy látta az idősebbektől —, nagy lendülettel fölhajtotta. Egy pillanatig elidőzött, tartogatta szájában az italt és csak azután nyelte ie, egyetlen kortyban. Szeme kidülledt s könny- telábadt. Igen erős pálinka volt, “nem lehetett megköszönni”. Krákogott.

— Valódi — nyögte elfulladva — az iskoláját, ez aztán valódi.

Az édesanyja mosolygott.

— így reggelenként jólesik egy kupicával. Majd meghozza az étvágyadat.

Szégyenlősen hozzátette:

—- Néha még én is megkóstolom.

Fábián helyeselt; közben azt élvezte, hogyan terül szét mellében s gyomrában az ital simogató, lyöngéd tiizé. Titkos utakon áradt mindenfelé, mintha azonnal vérré vált volna, forró vérré.-—Ihatsz még eggyel — szólt az anyja;

A fiü szót fogadott. De a pálinkáról eszébe jutott valami.

— Elment a kútra.

Persze, ez is az itthoni élethez tartozik: elmenni a kútra. A szőlőhegyen nincsen ivóvíz, a népek lejárnak a legelő gémeskutjához, ki lajttal, ki csingafával. Suhanckorának együk kedves szórakozása volt ez. Összeverődtek hárman-négyen általában estefelé s mentek, vállukon a rúd, két nyikorgó vödörrel. S mintha csak véletlen lenne, szállingózni kezdtek a lányok is, kannával a karjukon, — de ez igazán véletlen volt, mindig véletlen! Nagy ricsaj, elevenség támadt a kút körül: megfogdosták a lányokat, ahol csak lehetett, azok elcsukló nevetéssel csapkolódtak, sikongtak s mindegyiknek úgy ragyogott a szeme!

— Én akartam elmenni — mondta Fábián.

— Jóízűen aludtál — védelkezett az anyja. Az tán mosolygósán vigasztalta a fiút:

— Ne félj, elmehetsz néhányszor, mig itthon leszel. Még meg is unod.

“Nem” — gondolta Fábián — “azt nem unom meg.”

Édesanyja most a tűzhely ajtajával vesződött: negyedszerre se akart becsukódni, csak egy bizonyos, rejtett mozdulattól, amit a kéznek nagyon jól ismernie kellett. Fábián elnevette magát. Gyerekkora óta rossz volt a tűzhely ajtaja s hiába múlt el tizenöt év, húsz év, sőt azontúl még kettő, a kis bádogajtó sem változott, csak arra a kis finom kézmozdulatra hajlandó engedelmeskedni.

— Mit nevetsz? — pillantott rá az édesanyja. Mint húsz év óta mindig, most is bosszús volt a tüzhelyajtó miatt.

— Csak — mondta derűs arccal Fábián, — olyan érdekes, hogy idehaza nem változik semmi.

Az anyja egy kicsit csodálkozóan nézte.-—Ez a tüzhelyajtó is — magyarázta a fiú. — Sohasem akart becsukódni. Meg az edények. .. Ugyanott vannak a helyükön... Minden olyan, mint régen.

— Hát milyen lenne?

— Isten tudja... Az ember azt hiszi, ha elmegy hazulról, minden megváltozik.

Nem, ezt nem értette az édesanyja.

— Hát bizony, mi csak igy maradtunk. Meg alighanem igy is maradunk.

— Nem baj — szólt sietve Fábián —, én nem azért mondtam. Inkább olyan jó érzés, mikor. ..

Nem tudta befejezni. Megakadt, mintha kőfalnak ütközött volna.

— Az a virágos tányér is mindig ott volt — tette még hozzá gyámonltalanul —mióta az eszemet tudom, mindig ott lógott a. falon.

— Az a helye, hol lenne máshol — szólt az édesanyja, de közben egy pillantással jól megnézte a fiút. Fábián a gyanakvó tekintettől megzavarodott s kicsit el is szégyellte magát; nem kellett volna ennyit beszélni, ugvis hiába. De mivel már lépre ment a sok fecsegéssel, újabb szavakért kutatott magában, hogy kievickéljen a bajból. Tudott ezekről a szavakról, mint parton ülő halász a mélyvizek halairól, de nincs hálója, s horga, hogy kifogja őket. Csüggedten hagyta abba a keresgélést.

— Az ám — szólt hirtelen az anyja — most jut eszembe. Apád meghagyta, hogyha fölkelsz, üssél le egy nyulat.

— Egy nyulat? — szólt Fábián megrezzenve.

— Megkészitem jó vadasam Mindig szerettétek.

Fábián készségesen fölállt, sőt szinte talpraug- rot-t örömében, hogy valami munkát bíztak rá.

— Melyiket üssem le?

— Azt a tarka nőstényt. Hiába próbálkoztunk vele, nem akarja fölvenni a bakot. Már régóta meddő.

A fiü röviden bólintott, s indult kifelé.

— Apád majd megnyuzza — szólt utána az asszony — te csak üsd le.

A fiú már kinn volt az udvaron. Csak futólag nézett körül a szép vasárnap délelőtt ragyogásában. Buzgón ment le az istállóhoz vezető ösvényen: örült ennek a kis munkának. Különben is, mindig az ő dolga volt leütni a kiszemelt nyulat, gyerekkora óta. Az apja csak megfejtette; Fábián nem értett a nyuzáshoz.

Hát most megint kupánvághat egyet. Úgy látszik, a szülei is tudják, hogy ez az ő dolga. Ez

nagyon jólesett Fábiánnak. “Még á rend se változik idehaza” — gondolta — “semmi se változik”. Ugyanúgy ment az istálló felé, világos, egyszerű szándékkal, mint tiz évvel ezelőtt, jobb keze üres volt, mégis ez a kéz jelentette a halált egy mit sem sejtő nyúlnak. Nem izgult különösebben, hiszen sok nyulat leütött már eddig: ki tudja, hányadik lesz ez? Egy éleset suhintott jobb tenyerével a levegőbe, hogy fölidézze a régi mozdulatot, amellyel a nvulakat valamikor fültövön vágta. Megy az majd. Hiszen a kaszálást se tudta elfelejteni, semmit, amit idehaza tanult: keze és agya már örökre őrzi a mozdulatok emlékét. Ezért nem tud megváltozni soha, — de minek is változna meg?

Úgy fordult be az istállóba, akárcsak a régi vasárnap reggeleken. Leütni egy nyulat: félperces munka az egész, általában nem is szokott odafigyelni. Kétszer kupánvágta, aztán vitte az apjának, hogy nyúzza meg. Jelentéktelen munka.

Megállt a ketrec előtt s még nem fogott munkához. A nvulakat nézegette. Valamikor nem csinálta volna ezt, hiszen naponta többször is látta őket: etetés, párosítás, gondozás közben. Most, két év után, váratlanul azon érte magát, hogy kiváncsi szemmel nézi ezeket a jámbor, riadtságra kész kis állatokat. Milyen szelíd, ostoba a tekintetük, milyen szépen domborodik a hátuk, puha orrocskájuk állandóan mozog, mintha szimatolnának valamit, pedig csak szaporán lélegzenek. Fülük nevetségesen nagy s erre-arra konyul. Néha lustán odábbmozdulnak a ketrecben, de ez se lépéshez, se ugráshoz nem hasonlít igazán. A kicsinyek is olyanok, mint a nagyok; mintha emezeket utánoznák, egyelőre még ügyetlenül.

Fábián vizsgálta őket s az az érzése támadt, hogy most lát először nyulakat életében. Nagyon furcsák, nagyon érdekesek! Hogv-hogy ezt régen nem vette észre? Pedig máskor is ilyenek voltak: jámborak, remegő orruak, nagvfülüek... Az ö nézése változott volna?

Lehajolt. Az alsó rekesz sarkában gunnvasztott a kövér, tarka nyúl, félig lehunyt szemével talán nem is látta Fábiánt. Orra szakadatlanul mozgott, két súlyos fülét liistán hátraeresztette. Jókora állat volt.

— Na te vagy az? — mondta Fábián.

A nyúl csak egy kicsit rezzent meg a hangra. Jól lerágott lucernakórók hevertek körülötte az almon.

— Azt mondják, nem veszed föl a bakot. Milyen nőstény vagy te?

Aztán hozzátette:

— Most vadas lesz belőled nemsokára. Jó az neked, te bolond? — Fölnevetett. — Csak nekünk lesz jó.

Barátságosan beszélt a nyulhoz. Valamikor ezt nem tette: szó nélkül nyúlt a kiszemelt állatért, megmarkolta hátán az irhát, s kivonszolta a sziik ajtócskán. A meglepett nvul hiába kapaszkodott akármibe. Némelyik azonban meg se ijedt, báván, gyanútlanul tűrt mindent, csak buta szeme nőtt kerekké s még akkor sem ocsúdott föl, amikor Fábián összemarkolta két hátsó lábát és fejjel lefelé lógatta a balkezében. A nyúl türelmesen várt, hogy mi lesz ebből. Fábián pedig elörehaj- totta a hosszú füleket, megkereste azt a bizonyos helyet, a nyak, meg a fültő találkozását, aztán jobbtenyere élével kétszer, villámgyorsan odavágott. Elég lett volna egy is, a másodikat csak biztonság kedvéért adta. A nyúl nem rángatózott, meg sem nyikkant: eltört a nyakcsigolyája az első ütéstől. Hosszúra nyúlt teste most is^ súlyos volt, de valahogy másképp, mint amikor még élt.

A tarka nvul lépett, vagy ugrott egyet a drótháló felé s békésen szimatolt maga körül. Szájába vett egy szál lucernát, szaporán őrölte befelé. Fábián a jobkezére pillantott' aztán feszes tenyerével suhintott egyet a levegőbe. A mozdulat most nem sikerült olyan jól: megakadt feleuton. Vigyorgott: — Nyúl nélkül nem megy, hiába!

A suhintástól megijedt állat visszahúzódott a sarokba. Fábián elkedvetlenedett. Majd hirtelen megindult kifelé az istállóból. Egyenesen a konyhaajtónak tartott.

Az édesanyja levesbevaló zöldséget tisztított odabenn. A fiú egv darabig ráfeledkezett szorgalmas kezeire, — aztán lassan, mintha csak véletlenül sodródna arrafelé, a vakablakhoz som- polygott s félrehajtotta a kékvirágos függönyt. Az anyja még nem vette észre, mit csinál. Töltött magának egy kupicával, gyorsan megitta. Majd töltött mégegyet, de most az üveg hozzákoccant a pohárhoz. Az anyja odanézett erre, furcsába tekintettel.

— Ittam még egv kicsit — szólt Fábián.

— Jól van, de nem árt meg?

— Á — legyintett a fiú s mivel az anyja úgy