Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-19 / 3. szám
10 UJAIRERJKÁSOK MONDJÁK - UJAMERIKÁSOK ÍRJÁK összeállitotta: ERKO Négy, nehéz esztendő múlt el azóta, hogy mi, ujamerikások — mintegy harmincezren — először pillantottuk meg az Egyesült Államok földjét. Azóta aztán a magyar emigráció egyik legnagyobb problémájává váltunk és csupán csak azért, mert a korábban ideérkezett két emigrációs réteggel (az öregamerikásokkal és az u. n. DP-kel) ellentétben, a mi esetünkben egyáltalán nem beszélhetünk szegényekről, vagy gazdagokról, csupán becsületes emberekről, vagy a felelősségre- vonás elől menekülő szélhámosokról és az ellen- forradalom által a börtönökből kiszabadított közönséges bűnözőkről. Ez utóbbiak inkább a DP- kel tartanak, hiszen őket mindenkinél jobban fel lehet használni arra az aljas célra, amely a szülőhaza állandó, de minden alapot nélkülöző ócsá- rolásából áll. (Persze ezzel közel sem akarom azt állítani, hogy pl. a DP-k közt nem akadnak becsületes és munkásérzelmü egyének.) Akik pedig annyira elvetemült gonosztevők, hogy még a mél- tóságos urak és nagyságos asszonyok érdekeinek sem felelnek meg, egyszerűen folytatják az otthon elkezdett gaztetteiket s rabolnak, jeleneteket rendeznek, sőt — amint a példák mutatják — még gyilkolnak is, ha kedvük tartja, hiszen Amerikában erre több lehetőség van, mint bárhol másutt. Vannak azonban — amint említettem — bőven becsületes emberek is közöttünk. Az alábbiakban most ezeknek az ujamerikásoknak a véleményéről szeretnék beszámolni. Milyennek látják ők Amerikát, négy évi itt tartózkodás után? V. W. ujamerikás a következőket mondja ezzel kapcsolatban: “Amerikába érkezésünkkor a hosz- szabb idő óta itt élő magyarok közül sokan azzal fogadtak bennünket, hogy az itteni élet csak a kezdetben lesz szokatlan, de két-három év múlva már egyáltalán nem fogunk hazakivánkozni. Mondanom sem kell, hogy pont fordítva történt. Először ugyanis ámultunk a sok autó és reklám láttán, nem láttuk azonban az amerikai ember lelki világát, az uj generáció sablonos és főleg erkölcstelen életkörülményeit. Hónapról-hónapra, évről- évre azután mindezt megismertük és ma már egészen más szemszögből látjuk a nyugati, u. n. “szabad” világot magunk körül”. Érdekes T. F. ujamerikás meglátása az egyház és az ujonnanjöttek kapcsolatáról: “Nem győztem eleget tenni a különböző csirkevacsorákra szóló meghívásoknak, amelyeket a városunkban fennálló öt, vagy hat magyar egyházközség rendezett a szegény u. n. ‘szabadságharcosoknak’ megsegítésére. (Persze a meghívások csak részben szóltak nekem, hiszen akkor még egy centem sem volt, igy a csirkevacsorák árát mindenegyes alkalommal egy távoli rokonom fizette.) “Érdekesek voltak ezek az összejövetelek. Nekem különösen tetszett, amint az egymást követő vasárnapokon mindig egy újabb személy ajkáról hallgathattam az öndicséret áriáit, persze egyszer sem feledkezve meg annak a négy, vagy öt másik magyar egyháznak az ócsárlásáról, ahol története sen pár héttel azelőtt hallottam nagyon is hasonló szónoklatokat. így azután hamarosan rájöttem, hogy mi is volt a célja ezeknek az egyházaknak azonkívül, hogy nagyszerű bevételre tettek szert az említett rendezvényekkel. Egyszerűen minket akartak megnyerni maguknak, hogy ezáltal taglétszámukat és ezen kereszten természetesen jövedelmüket növelhessék. Persze, olyan egyént, aki már egyszer elszokott a “Hiszekegytől és a Miatyánktól”, nehéz oda visszaszoktatni. így voltam ezzel én is. Hallottam azután, hogy az egyházak segítik az ujamerikásokat a munkába való elhelyezkedésnél. Ez nemes cselekedet — gondoltam •—, hiszen manapság Amerikában munkát találni külön fogalomnak számit. Egyúttal elképzeltem magam előtt azokat az egyéneket, akik ilyen módon jutottak kenyérhez, amint — ellenértékként — minden vasárnap szorgalmasan masiroznak a misére. Ezen a téren azonban az egyházfők alaposan melléfogtak, aminek az lett a következménye, hogy rövidesen u. n. “kommunista érzelmüeknek” neveztek el bennünket. A későbbi idők azonban bebizonyították, hogy akik bizonyos egyházak utján jutottak be egyes vállalatokhoz dolgozni, éppúgy elvesztették néhány hónap múlva a munkájukat, mint mondjuk én. aki — az “összejövetele-, ken” elfogyasztott csirkecombokon kivid — soha, semmiféle kapcsolatot nem tartottam fenn egyik egyházzal sem”. A munkaviszonyokra vonatkozólag E. H. ujamerikás a következőket irta a Magyar Szó egyik, nemrégi számában: “Amerika gazdasági életmenete olyan, mint a csökönyös lóé. Amikor egy gyár kap valamilyen megrendelést, akkor “nekiugranak” a munkának s még uj munkásokat is felvesznek. Ez azonban csak néhány hónapig tart — azután megáll a döcögő szekér és jő az elbocsátás”. Egyesek nagyon szeretnek félrevezető összehasonlításokat tenni a hatalmas és természeti kincsekben különösen gazdag Egyesült Államok, valamint a II. világháborúban a földig lerombolt és szinte teljesen kifosztott kis Magyarország között. Ezeknek az “egyeseknek” most szeretnék egy számukra bizonyára “kényes” kérdést feltenni. — Vajon melyik ország mondhatja inkább magáról, hogy “free country”, ahol csupán a fasiszta pártok és újság létezését nem engedélyezik, vagy ahol a dolgozóknak nincs biztosítva a munkához való joguk? E. H. egy másik alkalommal igy ir: “Minden egyes nappal közelebb jutunk azon időhöz, amikor a háborús ideálok, irányzatok vezérei, követői teljesen leleplezik önmagukat. Még mielőtt ez megtörténik, lehetősége van minden megtévesztett, félrevezetett ujamerikásnak otthagyni a kardcsörtető vezéreket és a minden erők és idők fölött diadalmaskodó béke ideálja mögé felsorakozni”. (Ezeket a sorokat különösen azoknak az öreg- amerikás munkástársaknak a figyelmébe ajánlom, akik még mindig nem akarnak különbséget tenni jó és rossz-szándékú ujamerikások között. Ők talán nem ezen a véleményen vannak?) Sokan vannak az ujamerikások között, akik józanul átgondolták helyzetüket és a hazatérés útját választották. Ezek közé tartozott M. G. és családja is. Hazatérésük után többek között a következőket írták : Tisztelt Szerkesztőség! Nagyon értékesnek tartom azt a vitát, amelyet az EHN munkástárs október 20-án irt cikke alakított ki. Ez a vita is — mint általában a viták — azért érdekes, mert a hozzászólók más megvilágításban újabb és újabb dolgokat vetnek fel, amelyeknek a megtárgyalása nagyon is szükséges. A szerkesztőség hozzászólásával egyetértek. El kell ismernünk, a szerkesztőségre nagy gond és munka hárul, hogy az “együttes” különböző véleménykülönbségét összhangban tartsa. Nagy tapintatosság és érzék szükséges a különböző állás- foglalások egyszintre hozásához, mert a helyesen kiválasztott elvi döntés is sajnos a legtöbb esetben az érzékenykedést, a megsértődést vonja maga után. Igazat adok EHN munkástársnak, hogy nem csak szükséges, hanem a munkássajtónak kötelessége a hibák feltárása. Helyesen állapítja meg, hogy a bírálat alkalmazása folytán nagyon sok esetben “az iró támadásnak teszi ki magát”. Mert nagyon sokan a helyes birálatot személyi támadásnak, igazságtalan rágalmazásnak veszik! Bizony sok esetben, akkor a legjobb valaki, ha a hibákon tulnéz és nagyokat hallgat. Mint EHN munkástárs mondja: “Ilyen elhatározás talán előnyös lenne, de ugyanakkor hibás és gerinctelen”. Mért vajon kinek előnyös, ha az Írók a hibákat elhallgatják? A társadalomra nézve káros, ugyanakkor egyes személyek magukra nézve talán előnyösnek vélik!? Az egész kérdésnek nem egy, hanem két oldala van, amely mindenkire, mindnyájunkra egyformán vonatkozik. Vagyis, amikor bírálunk, akkor a lehető legjobb érveket sorakoztatjuk fel, ho^y azok elfogadhatók legyenek. Az iró kezében a toll fegyver, de ezt a “fegyver”-t alkalmazzuk helyesen, művészien! Mert az iró azért iró, hogy mondanivalóját finom etikai hangnemben tudja szavakba önteni. Ez a természetes követelmény az írókkal szemben. A másik a bírálat elfogadása. Mert hibákat nemcsak elkövethetünk, hanem el is követünk, mert ez az élettel, munkával vele jár! Tehát a bíráló egyén, amikor feltárja észrevételeit, gondoljon arra, hogy mások ugyanezt teszik vele szemben. ÍS itten párosul az érem két oldala, a bírálat és annak elfogadása, mert “önbirálat nélkül nincsen bírálat”! EHN munkástárs vitakeltő cikke vitára, végső- sorban bírálatra adott alapot. Megbírálták — mert megadta rá az okot —, de nem azért, mert “Dolgozunk, nyugodtan élünk, s pontosan olyan tágjai vagyunk a társadalomnak, mint azelőtt. Nap, mint nap érkeznek vissza disszidensek a világ minden részéből. Hiába a sok agitálás, amivel igyekeznek lebeszélni minden hazatérőt, hogy börtön stb. vár rá. Ez pedig nem igaz, mert aki nem bűnös és szeret dolgozni, az nyugodtan és szépen él. Budapest most szebb, mint valaha. Az üzletek tele vannak külföldi és belföldi árucikkekkel. Azok a dolgok, amiket magammal hoztam Amerikából, már nem érdekesek itt és 2—3 év múlva itt is gond lesz, hogy hová garázsirozzák be az autót. Már nagyon sok kocsi van magánkézen. Sok ismerősünk vett már és reméljük, hogy nekünk is lesz nemsokára autónk. Kislányom, Anikó boldogan tanul magyarul. Tiszta kitűnő tanuló és mindig azt mondja: milyen jó, hogy visszajöttünk, édesanyám”. Végezetül szeretnék néhány mondatot feleleveníteni azokból az Írásokból, amelyekben ujamerikások tesznek tanúvallomást az emigrációs magyarság legigazmondóbb és legtárgyilagosabb lapja, a Magyar Szó mellett. K. J. igy ír ezzel kapcsolatban: “Eddig csak élő halott voltam, nem olvastam újságot, mert az eddig általam látott magyar újságok nem tetszettek, mig az angolnvelvü lapokat még nem értem meg. A napokban azonban rábukkantam az önök lapjára — remélem, hogy rövidesen az enyém is lesz —, amely megtetszett. Hangja és stílusa az 1945 év előtti otthoni Népszavára emlékeztet”/ W. S. Jr. pedig igy: “De bárhol is élünk, vagy dolgozunk, mindegyikünk keres egy kapcsot, amely Magyarország gal összeköt, s ez a kapocs elsősorban a munkás újság”. ^ Mindehhez én már csak annyit tehetek hozzá, hogy — igazuk van! bírálni mert, hanem a helytelen MÓDSZER alkalmazása miatt! Erre, ahelyett, hogy átolvasta volna EHN munkástárs ismételten azt a cikkét és öntudattal kielemezte volna ismételten cikkét és a legmagasabb munkás öntudattal kielemezte volna Horváth Ernő munkáslevelező észrevételeit — inkább felindultan tollat ragadva teljesen elvetette a sulykot! A “Cim nélküli cikk”-ében foglaltakkal nem védte meg helytelen stílusát, s azzal még többet ártott, hogy hirtelen előrángatott egy film címet, amely EHN munkástárs szerint nincsen jól magyarra átfordítva. Ezen cselekedetével EHN munkástárs a vitaindító cikke tartalmának értékét is lecsökkentette. Nem beszélve arról, hogy fordításával melléfogott, s ezt nagyon helyesen magyarázta meg Kovács Erzsi munkástársnő. Emberek vagyunk, mindnyájan tévedhetünk, éppen ezért állítom, hogy a bírálatra szükség van. Hallgatással a hibákat nem tudjuk kiküszöbölni. Amit egyikünk nem lát meg, azt a másikunk észreveszi és köteles a hibákra építő módon rámutatni. Ez is hozzátartozik az egymás munkájának az elősegítéséhez, amely nem a bizalmatlanságot, rosszindulatot tükrözi, hanem hozzásegít bennünket az eredményesebb munka eléréséhez. A szerkesztőség felé pedig az lenne a szerény javaslatom, hogy csak nagyon indokolt esetben alkalmazza a piros ceruzát. Téves nézetű, vagy helytelen stilusu cikkek közlésekor a szerkesztőség melegében fűzze hozzá észrevételeit. Ha elsőkézből a szerkesztőségtől kapja meg az iró a helves birálatot, úgy talán helyesebben értékeli és el is fogadja. Mert valljuk meg őszintén, az öntudat nevelésére még mindnyájan — nem kis mértékben — rászorulunk! A “Kritika a kritikáról” c. Geréb József munkástárs értékes cikkének mottójával zárom hozzászólásomat: “Ismétlem, hogy a kritikát, MÉG A SZIGORÚT IS örömmel vesszük, de legyen az méltányos, helytálló és főleg ÉPÍTŐ, mentes a sér*ő jelzőktől”. — Hiszem, hogy az “Ország-Világ” c. hetilapnak munkatársai is egyetértene, ezzel! Gőcze Tibor Tisztelt Szerkesztőség! A naptárt megkaptam, azonban még nem volt alkalmam beletekinteni de határozottan tudom, hporv megüti a mértéket. Itt küldök érte 5 dollárt. F. Cippel HELYESNEK TARTJA AZ ÉLÉNK VITÁKAT