Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-19 / 3. szám
Thursday, January 19, 1961 AMERIKAI MAGYAR SZ<5 T"T T T f ? V T'T'T TTTTTTTTTt HÉTVÉGI LEVÉL írja: Rev. Gross A. László B. D., Th. M. A. A -»■ AAAAAAi Adassák e levél M.B. “ujamerikásnak” Dehogy is haragszom azért az enyhe kritikáért, amellyel a lap multheti számában közölt igen ér-' dekes és értelmes levelében magyarországi beszámolómnak egy picurka részét illette. Ellenkezőleg: nagyon hálás vagyok az ilyen jóakaratu bírálatért, amelynek — szemmelláthatólag — az egyetlen célja az, hogy egy félreértést tisztázzon. Az ilyen bírálatot — velem együtt — minden igazságszerető ember örömmel és köszönettel fogadja. És sietek hozzátenni: az Ön levele valóságos iskolapéldája annak, hogy igenis lehet komoly, épitő-kritikát gyakorolni anélkül, hogy a bíráló tinta helyett vitriolba mártaná a tollát... Amit alant mondani szándékozom, az nem akar védekezés, mentegetőzés vagy ellentámadás lenni — hanem inkább csak magyarázat. Ha jól sejtem, az ön által jogosan kifogásolt “kitétel” ezekben a szavakban található: “Sajnos, kiöregedett már a haladó munkás, nincs utánpótlás. Honnan is lenne? Talán a Magyarországból oda kiszökött 26 ezer magyarból ? Titokban többen szimpátiával néznek felénk, haladó emberek felé, de nem vállalnak kockázatot.” (Naptár, 39. oldal.) Tudni kell, hogy noha az “Evangélikus Élet,” amely e szavakat idézte sajtóértekezletem alkalmából, hűségesen tükrözte vissza az ott elhangzottakat, minden szavamat mégsem közölhette, hiszen akkor az egész lapot meg kellett volna töltenie az én kijelentéseimmel, amelyeket a több mint három óra hosszat tartó összejövetelen tettem. Világos, hogy a tudósitó rövidségre törekedett és — saját megítélésére támaszkodva — egyrészt kihagyott lényegtelen részleteket, másrészt alaposan leszűkítette a fontosabb részeket. Egy jó tudósitónak értenie kell a lerövidítés tudó mányához és ez a tudósitó e tekintetben művésznek bizonyult. . . Másszóval: az a pár fentidézett mondat nem‘egyéb, mint egy hosszabbléiegzetü feleletemnek dióhéjban összezsugoritott visszaadása. Ha Ön — mint levelében mondja — ismerős a stílusommal, akkor bizonyára tudja, hogy én ezt a meglehetősen fontos kérdést nem intéztem el azzal a néhány szóval, amit fentebb idéztem a tudósításból... Ha jól emlékszem, legalább 10 percig beszéltem erről a témáról. (És még az sem volt elég. .. !) De még ebben az erősen lesorvasztott formájában is készséggel vállalom az idézet apaságát. Hiszen éppen ez a pár szó bizonyítja legjobban, hogy a 26 ezer magyar szökevényt nem veszem egy kalap alá — mint Ön mondja —, hanem egy- szuszra azt is megállapítom, hogy igenis vannak köztük többen, akik jobb belátásra jutottak és az itteni haladó magyarsággal rokongondolkodásuak- nak vallják magukat. De azt is értésükre adtam hallgatóimnak, hogy az ilyen rokonszenvező uj- amerikásoknak óriási kockázattal kell szembenézniük, amikor velünk kapcsolatot létesítenek, mert egyrészt reakciós-fasiszta érzelmű társaik haragját — és talán bosszúját — hívják ki maguk ellen, másrészt veszélyeztetik az Egyesült Államokban való vendégjogukat. Én tehát nem kárhoztattam ezeket a szimpatizálókat, mert nálamnál jobban talán senki sem érzi át, hogy milyen súlyos és gyötrelmes dilemmában találja magát az az egyén, aki elsősorban annak köszönheti az Egyesült Államokba való bebocsátását, hogy “szabadságharcosnak” deklarálta magát és aztán — röviddel a “dolláreső” hazájába való megérkezte után — rájön, hogy eszmei és lelki kelepcébe került, egy tragikus tévedés áldozata lett és hogy ami ellen ő állítólag (vagy talán a valóságban is!) fegyvert fogott, NEM IS OLYAN BORZALMAS DOLOG, mint amilyennek ő látta és másoknak (főként a US közegeknek) lefestette. Az ilyen kijózanodott, kiábrándult egyének aztán körülnéznek, hol találhatnak lelki otthonra s néhányat! — sajnos, nem sokan! — valóban bekapcsolódnak az itteni haladó magyar mozgalomba, mint Ön írja levelében. Nem én mondom, hanem Ön: “habár kevesen is, tudásunkhoz és lehetőségeinkhez képest, igenis a magyar haladó munkásmozgalom tagjainak érezzük magunkat.” Hát kedves M. B., az ilyenek előtt én a legnagyobb OLVASÁS KÖZBEN írja: Márky István “Ha én tennék az elnök.. Az ünnepek alkalmával beszélgetés közben, miután nagyjából megtárgyaltuk a világ nagy témái körül zajló események mozzanatait, az egyik honfitársunk/ aki a legkevesebbet szólt hozzá a vitatott témákhoz, csendesen megjegyezte: “rend bejönne itt minden, ha csak huszonnégy óráig is én lehetnék ennek a hatalmas, szép országnak az elnöke .. Szemmelláthatóan mindegyikünk alaposan felmérte öreg barátunk mondanivalóját és a szkeptikus mosolyokból arra lehetett következtetni, hogy valamennyien keveseltük a huszonnégy órát az emberiség, vagy akárcsak a mi hazánk ügyesbajos dolgainak 'a rendbehozására. Megtörtem ezt a csendes gondolkodást azzal, hogy én odaadnám neki Mr. Kennedy négyéves elnöki terminusát is (mivel én meg vagyok elégedve a dolgok menetének lassúbb, de biztosabb irányításával), ha most, azonnal, elmondaná nekünk programbeszédét az egekig tornyosuló, komoly nemzeti és nemzetközi problémák orvoslásának lehetőségeiről. “Mivel kezdené, öregem? — kérdeztem, s kíváncsian vártuk a választ, mert tudtuk, hogy az öreg több mint félévszázada él ebben az országban, ahol legalább egy tucat különböző nehéz fizikai munkával kereste meg tisztességes módon a ke1 ./erét, nevelte fel nagy családját és körülbelül ugyanennyi idő óta olvasója az amerikai mun- kásszellemben irt lapoknak. “Kezdeném mindjárt ott, hogy parancsot adnék az általános leszerelésre, hazaküldenék minden katonát és türelmesen megvárnám, mig a többi nemzetek is ezt csinálják. Ezzel megmutatnám az egész világnak ennek az országnak a békés szándékát. . . Aztán a különböző raktárakban felhalmozott óriási élelmiszerkészletünkkel megtámadnám a nyomort, — először idehaza elégíteném ki a szükségben szenvedőket, majd olyan országokban, ahol erre a legjobban rá vannak szorulva... Gyárainkat a termelés teljes kapacitására állítanám be, s hat órai napi munkakötelezettséggel minden épkézláb ’ embert a megélhetéshez szükséges keresethez juttatnék.. . Hozzákezdenék iskolák, kórházak és egyéb szükséges közintézmények építéséhez; az erdő- és talajfeljavitási munkálatokhoz. Bevezetném a dolgozók nyugdíjazását 60 éves korhatártól, hogy mindazok, akik nyugdíjba kívánkoznak, vagy nem elég egészségesek a munkára, visszavonulhassanak a munkapadtól ... A bölcsőtől a sirig tartó biztosítást a társadalom mindenegyes tagjára kiterjeszteném, betegség esetén a család segélyezését, az ingyenes orvosi és kórházi kezelést és biztosítást. . . Ezt a kedvezményt a társadalom mindenegyes tagjára kiterjeszteném, legyen az szellemi ipari vagy földmunkás, vagy akár gyártulajdonos. . .” “Nemzetközi értelemben pedig a legőszintébb baráti megértés jegyében venném fel a kapcsolatot más népekkel és ennek a barátságnak a kimé- Ivitésében segíteném őket úgy szellemi, mint technikai értelemben. A szorosabb barátság megteremtésére minden esztendőben annyi értékes dolgozónak adnám jutalmul a külföldi vakáció költségeit, ahányat közülük csak útnak lehetne indítani a rendelkezésre álló szállítóeszközök igénybevételével. De egy szó, mint száz — minden amerikai bölcsőtől a sirig tartó biztosítása lenne az alapja minden gonoszság kiküszöbölésének, amit már technikánk fejlettsége, a tudomány és automáció amúgy is megkövetel, s aminek gyakorlatba vitelénél hiányzik a jóakarat...” “A programnak ez a része nagyszerű, öregem' — vetettem közbe —, de'mi van az úgynevezett ‘egyéni szabadsággal’, az üzemekkel, gyárakkal, valamint a nagybirtokosokkal, a milliomosokkal ?” “Szók is emberek, amerikaiak, sokan közülük sajat üzemeikben dolgoznak, s ezután is ezt csinálnák. Nekik is dolgozniok kellene a megélhetésért, azzal a különbséggel, hogy az üzemet most már nem saját érdekükben, hanem a közösség érdekében vezetnék”. “De hát ez már szocializmus, ha nem is kommunizmus még! — S mit szólnának ehhez a nagy gazdasági tényezők és ezek jól fizetett csatlósai: a politikusok?” “Engem ezek véleménye nem érdekel. Mert a bölcsőtől a sirig tartó programommal száműzném az összes ‘izmusokat’ pereputtyostól, csak egyet tisztelettel megemelem a kalapomat, mert ezekben volt elég férfiasság és becsület, hogy beismerjék tévedésüket és most készek jóvátenni a botlásukat. De azt Ön is kénytelen koncedálni, hogy azoknak a száma, akik úgy gondolkoznak, mint Ön is, elenyészően csekély. Tehát ha vannak Önön és néhány társán kívül még számosán, akik velünk szimpatizálnak, azokra még mindig áll az a megállapításom, hogy “nem vállalnak kockázatot.” És talán nem is volna tanácsos, hogy vállalják a rizikót. Elvégre is “parole” alapján tartózkodnak itt és a legkisebb ok vagy ürügy elegendő ahhoz, hogy a vendéglátó kitessékelje őket ebből az országból. A baloldali magyarokkal való kapcsolatot a vendéglátó nem nézné jó szemmel. Arról nem is beszélek, hogy a többi “szabadságharcosok” milyen bánásmódban részesítenék az ilyen “megtántorodott” bajtársukat... Amint látja, én még mentséget is találok erre az óvatos, tartózkodó magatartásra, FELTÉVE, hogy az illető véglegesen le akar telepedni ebben az országban és semmi szándéka visszatérni szülőhazájába, ahonnan tévedésből távozott el. . . Mert azt ön is bizonyára tudja, hogy ezrek és ezrek — miután kijózanodtak — úgy demonstrálták a tévedés feletti sajnálkozásukat, hogy innen, Kanadából, valamint más vendéglátó országokból visszatértek Magyarországba. . . (Jónéhánnyal magam is találkoztam odahaza.) Az én logikám azt diktálná, hogy ha már beláttam á tévedésemet — és főbenjáró bűn nem terheli a lelkemet —, az egyetlen okos és becsületes lépés számomra az volna, hogy megragadom a szülőhaza kinyújtott kezét és kérem tőle a visz- szafogadásomat. Akik nem akarnak élni a lehetőséggel, hanem itt akarnak maradni véglegesen, azok között — ismétlem — olyan kevés a kockázatot vállaló egyén, hogy nagy általánosságban igazam volt, amikor azt mondtam, hogy “nem vállalnak kockázatot”. Az is világos, hogy itt nem kisszámú kivételekről, hanem a nagytöbbségről van szó! A kisszámú kivételt nag-yrabecsüljük, testvéri szeretettel vesszük körül és úgy bánunk vele, mint egy közeli családtaggal. És mivel Ön is egy e kevesek közül, engedje, hogy gondolatban megszorítsam a kezét. tartanék meg a szótár számára: a humanizmust, mert ezt tartom minden vallás, egyéni szabadság, nemes törekvés éltető erejének. Ha ez meghonosodik a földön, akkor nem lesz többé háború, nyomor, száműzzük a tudatlanságot, s minden nép, minden ember elégedetten, nyugodtan élhet majd az emberi kor legvégső határáig.” “És maga mindezt 24 óra alatt el tudná intézni, ha tegyük fel Mr. Kennedy átadná erre az időre az elnöki széket?” • “El bizony! — kiáltotta lelkesedéssel. Alvás nélkül kibírok 24 órát és az elég idő volna ahhoz, hogy alaptörvényeket szerkesszek, amelyek alapján kivitelezhetnénk terveinket. Hiszen minden, feladatra nagyszerűen képzett embereink vannak. Gyárainkban a termelőképesség magaslatán kontrol alatt tudnánk tartani a privát profitéhséget, végleg megszűnne a munkanélküliség s a termelt javakra az egész világ vevőnk lenne!...” “Nem gondolja, hogy ez a maga humanizmusa a gyártulajdonosok és egyéb dolgoztatok, a mások, munkájából élők érdekeit sérti, s hogy ezeknek a magafajta álmodozó halálos ellensége?” “Ez az osztály az emberiség 4—5 százalékát, teszi ki csupán; az én programom róluk is gondoskodik, nem mint osztályról, hanem mint emberekről L” “S gondolja, hogy a maga humanista programja megváltoztatja az emberi természetet, a gonoszságra és kapzsiságra való hajlamosságot?” “Ha nem is tudná teljesen megszüntetni, idővel ki tudná gyógyítani az emberiséget ebből a betegségből. Mert hiszen az üres gyomor, az éhség, a nélkülözés és az ezzel járó tudatlanság az okozója minden súlyos társadalmi betegségnek. Ha a baj megállapítása megtörtént, akkor programomban megtalálhatjuk rá az orvosságot”. “Majd beszélünk Mr. Kennedyvel, hogy adja át az elnöki széket magának 24 órára, hátha ezután neki is könnyebb dolga lesz a Fehér Házban” —■■ vágott közbe az egyik hallgató és valamennyien jószándékkal mosolyogtunk hozzá. Elvégre is, olyan ember agyában született meg ez a program- beszéd, aki több mint öt évtizedes munkássága idején már többször gyógyult meg különböző lelki és fizikai betegségekből, amelyeknek mindig a holnaptól való félelem, az üres gyomor, a bizonytalanság volt az okozója. Akkor hát minek küzdjön mindez ellen a jövő nemzedék, amikor olyan könnyű a megoldás. Nem igaz?--------------------------------LL_
