Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-25 / 21. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, May 25, 1961 MIÉRT HALASZTOTTÁK EL A “KIS EURÓPA” CSÚCSÉRTEKEZLETÉT? FELTŰNÉST keltett, hogy: a “kis Európa” (igy nevezik a közös piacban társult Franciaországot, Nyugat-Németországot, Olaszországot, Belgiumot, Luxemburgot és Hollandiát) külügyminiszterei úgy döntöttek, elhalasztják a május 18-ra tervezett kormányfői értekezletüket. Mivel a külügyminiszteri tanácskozásról kiadott közlemény nemigen indokolja ezt a döntést; a legkülönbözőbb találgatások láttak napvilágot. Ezek között egyaránt szerepelnek gazdasági és politikai indokok, leginkább az, hogy a nyugatnémet—francia vezetésű közös piac és az angolok vezette szabadkereskedelmi társulás egyesítésére irányuló erőfeszítéseket ismét nem koronázta siker. Pedig mindegyik érdekelt fél — beleértve az Egyesült Államokat is — világosan látja, hogy a két gazdasági tömb élesebb ellentéteinek mind erőteljesebb kihatásai vannak politikai sikon is, és — ma már nem titkolják — veszélyeztetik a sokat hangoztatott “nyugati egységet”. E “csúcsértekezlet” elhalasztásának gazdasági háttere eléggé bonyolult. Még februárban, a hat kormány-, illetve államfő értekezletén, megegyezés született egy hatos bizottság felállítására. Ennek feladata lenne, hogy előzetes tanulmányokat folytasson a két piac közötti közeledés módozatairól. A most lezajlott külügyminiszteri értekezleten viszont kiderült, hogy a bizottság még semmit sem csinált, semmiben sem egyezett meg, igy a kormányfőknek e kérdésben egyszerűen nem lenne miről dönteniük. Egyáltalán nem meglepő, hogy a bizottság semmire sem jutott. Hiszen annyira sokrétű és ellentétes gazdasági problémákat kell megoldania, amilyenekre aligha volt példa a nyugat-európai “egység” történetében. Lássunk csak néhányat ezek közül. MA MÁR NEM VITÁS, hogy Anglia hajlandó közeledni a közös piachoz, s felvenni azzal a kapcsolatot. De néhány angol feltétel, amelyhez London ragaszkodik, alaposan megnehezíti ezt. Az első számú kikötés igy hangzik; ha Anglia csatlakozik a közös piachoz, ezt csakis a Commonwealth (nemzetközösség) érdekeinek figyelembevételével teszi. Ebben pedig oly sokféle ország van Kanadától Ausztráliáig, hogy bizottság legyen a talpán, amely megtalálja azt a formulát és megoldást, amely valamennyire Is kielégítő. A másik “ha” a mezőgazdasággal kapcsolatos. Anglia szeretné, ha jelentős állami támogatással védett mezőgazdasága kivülmaradhatna a gazdasági egységen. Egyúttal ezzel megóvná a függő területeiről importált élelmiszereket is a francia és az olasz mezőgazdaság versenyétől. A közös piacban részt vevő államok viszont a mezőgazdaságot bevonták a gazdasági egységbe, s nem hajlandók kivételt tenni a leendő uj tagnál sem. S van még egy harmadik angol kikötés is: Nagy-Britannia csatlakozik, “ha” a közös piac enyhít a társulás “nemzetekfeletti” jellegén. Ez a feltétel talán a legkevésbé elfogadható a hat országnak, mivel a közös piac lényegét érinti. A “nemzetekfelettiség” elvére való hivatkozással igyekeznek ugyanis létrehozói a “kis Európá”-ból egy szélesebb politikai közösséget kialakítani. Sokszor beszélnek arról, hogy távolabbi célként a hat ország közös parlamentet és valamiféle csucskormányt állítana fel, melynek döntése kötelező lenne minden tagország ra. Magyarán szólva, a társult országok feláldoznák nemzeti függetlenségüket elvben Nyugat- Európa “egységének” oltárán, gyakorlatban azonban kiszolgáltatnák magukat az erősebb államok — elsősorban Nyugat-Németország — érdekeinek. (Ebben elég világosan jelentkezik a nyugatnémetek hatalmi törekvése.) ANGLIA TEHÁT LÁTHATÓAN olyan feltételeket szab csatlakozásának, amelyekről Londonban is jól tudják, hogy elfogadhatatlanok a “kis Európa” tagjainak. Ez az angol magatartás jól mutatja a londoni kormánykörök habozását és tanácstalanságát. Egyrészt tudatában vannak annak, hogy alulmaradnak a “kis Európá”-val vívott versenyben, s az éles gazdasági ellentétek, amelyek nem ritkán már-már a gazdasági háborút súrolják, bomlasztják a sokat reklámozott “nyugati egységet”. Másrészt igyekeznek huzni- halasztani a csatlakozást, mert attól tartanak, hogy ez csökkentené Anglia nagyhatalmi helyzetét a tőkés világrendszerben. Valószínű, hogy Nyugat-Németországban átlátnak az angol kettős játékon, s úgy Ítélik meg, hogy Anglia egyelőre nem jut el a csatlakozásig. Ezért javasolták, hogy létesítsenek egyelőre csupán vámszövetséget a két blokk, a “hatok” és a “hetek” között. Viszont itt is van egy lényeges gazdasági akadály : az angol preferenciális vámrendszer. Ennek alapján Anglia vámkedvezményeket nyújt a Com- monwealth-országok által szállított élelmiszerekre és nyersanyagokra. Az angol áruk pedig vámkedvezményekkel kerülnek eladásra a Common- wealth-államokban, ami az angol tőkéseknek előnyt biztosit a versenyben. Bár ez a vámrendszer az utóbbi években sokat vesztett gazdasági jelentőségéből, de London még mindig úgy tekinti, mint az angol gyarmatbirodalom romjait összetartó egyik erőt. Ezért ragaszkodik Anglia a hagyományos előnyök figyelembe vételéhez. Még nem dolgozták ki, hogy a preferenciális vámok alapján milyen vámszövetség létesülhetne a két blokk, a “közös piac” és a “szabadkereskedelmi társulás” között. így erről sem tárgyalhattak a kormányfők. A KORMÁNYFŐI értekezlet elhalasztását továbbá a francia kormány törekvései idézték elő. Párizs ma már belátja, hogy a két blokk közötti ellentétek kiéleződése miatt a “hatok” és a “hetek” gazdasági kapcsolatának megteremtését nem lehet sokáig halogatni. De a párizsi kormánykörök mind Anglia csatlakozását, mind a két blokk esetleges egyesülését elsősorban a francia hegemóniái törekvések szemszögéből Ítélik meg. De Gaulle ugyanis igényt tart arra, hogy a szélesebb gazdasági együttműködés ellenére a nyugat-európai vezető szerep a politikában a francia burzsoázia kezében legyen. Ennek megfelelően szeretné kialakítani a két blokk kapcsolatait is. De Gaulle azonban mindmáig adós azzal, hogy körvonalazza, milyen legyen az “egység” formája. PÁRIZSI VÉLEMÉNYEK SZERINT De Gaulle azért szerette volna megtartani a nyugati “csucsAz Egyesült Államok vezető körei 100 éves bünrészességük üszögös termését aratják az országban cppen akkor, amikor világszerte nemzeti nagyságuk minden cseppjére szükségük van, hogy vezetőszerepüket megtarthassák. Közel 100 éve szabadították fel az amerikai néger népet a rabszolgaság alól. 100 évig tűrte a kormány, az uralkodó osztály pedig bűnös célja érdekében szította a fajgyűlöletet, aminek gyakorlata 100 éven keresztül a megszámlálhatatlan néger élet erőszakos, brutális kioltását, a négerek politikai és polgári jogainak eltiprását, életszínvonaluknak és minden életmegnyilvánulásuknak a nyomor és a visszamaradottság síkján való tartását eredményezte. A fehér felsőbbrendűség szellemében nevelt amerikai nép különösen a déli államokban kapott nyílt bátorítást és erkölcsi felmentést ahhoz, hogy a néger népet az emberölésig terjedhető minden elképzelhető eszközzel visszatartsa a fejlődéstől, hogy “megtanítsa, hol a helye”. A világ csak ezen évszázad második negyedében vett tudomást ezekről a módszerekről, amikor a nemzetközileg terjedő progresszív szellem hazánkban is leleplezte, napvilágra hozta a sötét Dél borzalmait. Ebben az uj megvilágításban kapott uj erőre a néger nép jogos harca teljes felszabadulásáért és egyenlőségéért. Bár az Egyesült Államokban mindig létezett egy erős irányzat, amely a teljes egyenlőség szellemében részt vett és támogatást nyújtott a néger nép jogos harcában, még a rabszolgaság korszakában is, a mindenkori amerikai kormány- szervek nem tartoztak ezek közé. Az úgynevezett “states rights”, az egyes államok önkormányzati joga alapján hagyták, hogy a néger fajüldözést szabadon gyakorolják az egész országban, különböző fokon és formában. De amióta anyagi javakban túltengő vezetőink “a világ szabadságának lovagjává” avatták fel az Egyesült Államokat és fölös fegyvereikkel védik más országok “szabadságát”, mindenütt megtorpannak a szemükbe meredő kérdéstől; Milyen szabadságot biztosíthatnak külföldi népeknek — Ázsiában, Afrikában. Dél-Amerikában, amikor a néger népnek az Egyesült Államokban nem engedik meg, hogy szabadon éljen? Ez a külső kényszer volt a legerősebb inditó ok, értekezletet”, hogy ott néhány kérdést tisztázva, a most Párizsba látogató Kennedy elnök előtt mint “Nyugat-Európa szószólója” léphessen fel. A francia kormány szeretné ezt a pozíciót az elnökkel elfogadtatni. Eddig már kiderült ugyanis — a többi között Macmillan és Adenauer washingtoni látogatásakor —, hogy Kennedy bár támogatja a közös piacot annak “nemzetekfeletti” jellegével együtt, de támogatja Anglia csatlakozását is, hogy végre hid épüljön a két társulás között. Azt viszont Kennedy sem fejtette még ki, milyen legyen a szélesebb nyugat-európai egység konkrét formája. Francia diplomáciai források szerint De Gaulle Kennedynek akarta először kifejteni az elképzelését, és elfogadtatni vele, hogy ezáltal elnyerje az Egyesült Államok támogatását. S hogy a francia vélemény “európai színezetű” legyen, kellett volna az előzetes “csúcs- értekezlet”. Bonni vélemények szerint viszont az értekezlet elhalasztása kifejezetten francia kívánságra történt. Bonnban azt állítják, hogy DeGaulle meg akarja várni Kennedy látogatását, és csak az amerikai elnökkel folytatott tárgyalások után kívánja kiteríteni kártyáit a nyugat-európai politika asztalán. Akár a párizsi hir a helytálló, akár a bonni, valószínűnek látszik, hogy az Egyesült Államok is beleszólt a nyugat-európai egység játszmájába. Washington Nyugat-Európát elsősorban politikai szempontból szeretné — saját irányításával — egységesnek látni, s ezért — mint Dillon amerikai pénzügyminiszter sajtóértekezletén kifejtette — az Egyesült Államok kész arra, hogy ‘megadja az árát”, ha a két nyugat-európai tömörülés olyan politikai kapcsolatokat hozna létre, amelyek erősitik a Nyugatot. Természetesen az amerikai óhaj kissé illuzórikus, mert éppen a hatalmi vetélkedés az, ami megosztja Nyugat-Euró- pát, s ezt az Egyesült Államoknak aligha sikerül felszámolni. Hiszen éppen a hatalmi vetélkedésből fakadó ellentétek éleződése volt a döntő oka annak, hogy elmaradt a “kis Európa” csúcsértekezlet. amely kormányszerveinket lassanként megmozgatta, hogy legalább látszólag a néger nép egyenlősége mellett foglaljanak állást. Ilyen lépés volt a Legfelsőbb Bíróság 1954-ben hozott döntése az iskolák integrálásáról. Az azóta eltelt 7 év alatt a néger nép hősiesen küzdött a törvény életbeléptetéséért, de az eredmény a mai napig is elenyésző e téren. Az államok védik “törvényeiket” és “szokásaikat” a tudást szomjuzó néger gyermekektől. A néger nép azonban enni is szabadon akar, utazni is, szórakozni is, lakni, barátkozni, dolgozni, fejlődni, szóval jogot formál, hogy mindenben szabadon résztvegyen, amire őt az amerikai alkotmány, éppúgy, mint a fehér lakosságot, feljogosítja. És elhatározta, hogy letör minden korlátot, amit a fasiszta faji teória nevében ellene emeltek. Minden amerikainak és elsősorban az elnöknek, az Egyesült Államok kormánya minden szervének a néger nép segítségére kell sietnie. Ennél hazafiasabb kötelesség nincs ma, mert nem tűrhető az, hogy mialatt a szabadság szelleme győzelmes útját járja az egész világon, addig az Egyesült Államok bármely sarkában a fasiszta üvöltéstől és erőszaktól megfélemlítve bújjon el a szabadság. NŐI KÜLDÖTTSÉG ment Anyák Napján Washingtonba Henry Whnston beteg munkásvezetc érdekében. A küldöttség az Igazságügyi minisztérium ügyésze Reed Cozart-nak nyújtotta át kérelmét. Számos okot soroltak fel arra, hogy a börtönben, a hatóságok hanyagsága miatt meg vakult és nyomorékká vált Winstont, aki mái közel jár 9 évi büntetésének végéhez, bocsássál szabadon. Cozart közölte a küldöttséggel, hog\ Winston ügye a Parole Board előtt van és döntés a közeljövőben várható. Ha a döntés nen lesz kedvező, akkor napirendre kerül az elnök kegye’emért benyújtott kérelem. A női küldött ség a Fehér Ház jogi megbízottjának, Lee White nak is átnyújtott hasonló nyilatkozatot. Ellentmondás : £gy hátralékos előfizeti' Gy. I. SZABADSAGOT A RÉGEK KÉPNEK
