Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1961-05-18 / 20. szám

•AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, May 18, 1961 A PORTUGÁL GYARMATBIRODALOM HALÁLTUSÁJA Az ENSz-közgyülés befejeződése előtt gyorsí­tott ütemben tárgyalták a még napirenden sze­replő kérdéseket. Miközben a newyorki üvegpalo­tában az Angolában kialakult drámai helyzetről egyetlen nap három vitát is rendeztek, a távoli Afrikában portugál repülők bombázták a falva­kat, a 60 ezer főnyi gyarmati katonaság pedig a menekültek között rendezett borzalmas véreng­zést. Ezreket börtönöztek be és a lakosság tízez­rei menekültek a szomszédos országokba. Portu­gáliából pedig újabb csapaterősitések elindulását jelentették be. Az országos öldöklést nem lehetett levenni a napirendről, vagy őszre halasztani. Harminchat ázsiai—afrikai ország követelte, hogy a világ- szervezet lépjen közbe, parancsoljon “megálljt” a népirtásnak, helyszini vizsgálatot indítványoz­tak és azt, hogy reformok révén Portugália indít­ása el Angolát a függetlenség felé. A közgyűlés 73 szavazattal el is fogadta a határozati javasla­tot. A portugál fasiszták embertelenségét, a rab­szolgaságra emlékeztető kényszermunkarendszert, az öldöklést: a gyarmatosítást Ítélte el ezzel a világszervezet. A helyzet ugyanis lehetetlenné tette, hogy egyes nyugati hatalmak, amelyek szivük szerint a javaslat ellen szavaztak volna, párfját fogják Portugáliának. Hiszen ha nem akarták kihívni maguk ellen Ázsia és Afrika tüggetlen államait, meg kellett szavazniuk a portugál terror elleni határozati javaslatot. Emel­lett nyilvánvalóan annál is inkább megkockáztat­hatták a javaslat megszavazását, mivel Portugá­lia bojkottálta az ülést, s aligha hajtja végre az ENSz határozatát. A határozat nagy jelentősége Portugália sú­lyos erkölcsi megbélyegzésében van. Erejéből mit sem von le a kilenc tartózkodás és két ellensza­vazat (a fasiszta Franco-rendszer és a fajüldöző Dél-Afrika). Portugália elvesztette az ENSz-ben a csatát, még elszigeteltebbé vált. A portugál kormány álláspontjának a világfórum előtt való nyílt meghazudtolása ez a határozat. Az előző üléseken ugyanis a portugál küldött “huligának­ciónak” próbálta feltüntetni a gyarmatokon ki­bontakozó hazafias mozgalmat. Hogyan lehetne felszabadító akcióról beszélni — kérdezte álszent módon —, amikor Angola Portugália “egyenran­gú része”, tengeren túli tartománya? így tehát a “huligánok” megbüntetése Portugália belüg^, amelyet az ENSz-nek nincs joga megvitatni — állitgatta a portugál küldött. S most következett a “kézenfekvő következtetés”, tehát a javaslat élőterjesztői “rosszindulatú rágalmazók” azok­kal az újságírókkal együtt, akik beszámoltak a portugál csapatok vérengzéséről, a valóságos an­golai helyzetről. Ezek a beszámolók alaposan el­tértek a hivatalos verzióktól. Az első nagy robbanás Luandában Angola fővá­rosában következett bé február 4-én. Hazafiak egy csoportja a gyarmatosítás fellegvárai, a bör­tön és a rendőrség ellen intéztek támadást. Ezt nevezték a hivatalos jelentések “huligánakciók­nak”. A következő napokon háromezer angolait gyilkoltak meg, hogy vérbe fojtsák a felkelést. A fővárosban még folyt a leszámolás, amikor Észak-Angolában is megingott a föld a gyarma­tosítók talpa alatt. A portugál gyarmatosítók 12 ezer főnyi hadsereggel próbálták elrettentő lecké­ben részesíteni a szabadságharcosokat. A gyalog­ságot bombázórepülőgépek támogatták. A kegyet­len irtóhadjárat mintha csak jeladás lett volna, alig két hónap alatt országos méretűvé vált a fel­kelés. Mindent meg kell tenni Angola megvédésére -— adta ki Salazar a jelszót. A Lisszabon—Luan­da közötti légihidon, csapatszállító hajókon kato­nák ezreit indították útnak Angola felé. De a nép szabadságmozgalmának már nem lehetett gátat vetni sem Angolában, sem a többi portugál gyar­mat határain. A volt Belga és Francia Kongó köV zött levő gyarmaton is összecsapásra került sor a portugál katonaság és a tüntetők között. A sor- tiiznek 73 afrikai esett áldozatul. A legújabb je­lentések szerint a hazafias mozgalom átterjedt a másik nagy portugál gyarmatra, Mocambique-ra is. Pedig néhány hónappal ezelőtt — legalábbis portugál állítás szerint — “az engedékeny és könnyen vezethető bennszülöttek” el sem tudtak szebbet, jobbat képzelni, mint portugál alattvaló­nak lenni. Legalábbis ezt állította Martin Moore- nak, a Daily Telegraph nemrég Mocambique-ban járt tudósítójának egy magasrangu gyarmati tisztviselő. Ha Moore cikkéből és a portugál hivatalos je­lentésekből — de hisz mindkettő egy tőről szár­mazik ! — nem is, más forrásokból kiderül, hogy a portugál telepesek nem mind támogatják Sala­zar rendszerét. A portugál kormány hosszú ideig deportálóterületnek tekintette Angolát, és ide száműzte az ellenzéket. Hogy megszabadítsák Portugáliát a munkanélküliek egy részétől, eze­ket is Portugál Afrikába telepítették. Remélték, hogy ezzel a telepítési politikával megszilárdít­hatják uralmukat. A kivándoroltakra Angolában munkájuk után sem várt az a rózsás sors, ame­lyet a prospektusok festettek. Sokan csalódtak és a telepesekből Angolában a náci terrorrendszer ellenségei lettek. Ezzel magyarázható, hogy 1958- ban, a legutóbbi elnökválasztáson, miért kapott Delgado tábornok, ellenzéki jelölt olyan sok sza­vazatot Angolában. Az is bekövetkezett, amitől Salazar félt: a por­tugálok és a négerek együttműködése. A függet­lenségi mozgalom erejének növekedése láttán, az eddig Salazart támogató elemek közül is, sokan szembefordulnak Portugália elnyomó politikájá­val. A közelmúltban felforgató tevékenység vád­jával letartóztatták Nevest, Angola érseki hely- nökét, aki igazságosabb elbánást követelt az an­golaiaknak. A Portugál Afrikai Függetlenségi Mozgalom fellendülése válságba sodorta a lisszaboni kor­mányt. Salazar átalakította kabinetjét. A váltó­GLOBKÉ" AZ ‘ELÍLÍHÁLLÖ’ A fasiszta gonosztevő a televízió előtt magyarázkodott Még ilyen szánalmas dadogást nem éltek meg a nyugatnémet televízió nézői, mint amilyenben a múlt héten volt részük. Egy, az idegességtől rángatózó és hetet-havat összehordó férfiú vála- szolgatott a riporter óvatosan fogalmazott, sőt, “kicentizett” kérdéseire. Az ideges riportalany neve: dr. Hans Josef Maria Globke. Az államtitkár ur egyébként nem szokott ilyen ideges lenni. Sőt, közmondásos, hogy a bonni kancellári hivatalban “szürke eminenciásként” nagyon is magabiztosan és hatalma tudatában dönt mindenről, ami a bonni államban történik. Most azonban ideges, s ezt meg is érthetjük: igencsak szorul a nyaka körül a hurok. Globke kénytelen volt a televízió elé állni, mert a fasiszta bűntetteit cáfolhatatlanul bizonyító do­kumentumfilm, az Aktion J olyan tömegmozgást indított meg körülötte, hogy egyszerűen nem hall­gathatott. Pedig Globke nem szeret beszélni, csak a háttérből rángatja a drótokat Bonnban. Még sohasem szerepelt a televízió előtt. Egyébként érdemes emlékeztetni rá, hogy Oberlándernek, a Ívovi tömeggyilkosnak és bonni miniszternek, vagyis Globke bűnökben méltó cim­borájának bukásához is az utolsó lökést az a do­kumentfilm adta, amelyet ugyancsak az NDK televíziójából ismertek meg a televízió nézői az NDK-ban és Nyugat-Németországban is. Az Ak­tion J az Adenauer-kedvenc Globke nem keve­sebb és kisebb bűneit bizonyítja, mint az Ober­länder viselt dolgait szemléltető A Ívovi gyilkos­ság cimii dokumentumfilm tette. Mit válaszolt Globke a tényekre, a bizonyíté­kokra a televízió előtt? Természetesen ő, a náci belügyminisztérium kormányfőtanácsosa sem tu­dott a koncentrációs táborokról, a zsidók tömeges pusztításáról. “Átfogó képem nem volt erről, csak annyit tudtam, hogy sok zsidót kivégeztek” — mondotta. Különben is csupán a szabadságai folyamán folytatott beszélgetésekből hallott a koncentrációs táborok borzalmairól, tehát “nem autentikus forrásból” — hazudja Globke a tele­vízió előtt. Ha még valaki el is hinné a hihetetlent, hogy tud niillik egy belügyminisztériumi vezető, akinek a “szakmája” a zsidó ügyek voltak, nem tudta, mi történik azokkal, akiket hivatalosan ő sorolt ha­lállistára, nos, annak is csak a nürnbergi per ak­táit kell fellapoznia. Itt olvasható, hogy Globke tanúként kijelentette: tudott a zsidók kiirtásáról. Igaz', ezt Globke 1946-ban vallotta, s akkor még nem gondolhatott rá, hogy 1961-ben tanácso­sabbnak látszik, ha erről sem tud semmit.... Globke nem átallotta még az a dajkamesét is feltálalni a televízió előtt, hogy a nürnbergi tör­vényekről csak a sajtóból értesült. Mint ismere­tes, megtalálták az NDK-ban Flicknek, Hitler bel­ügyminiszterének és Globke felettesének egy le­velét, melyben e főnáci 1938 áprilisában Globke kinevezését éppen ezzel indokolja: felbecsülhetet­len szolgálatot tett a nürnbergi törvények (zsidó­zás a hadügyi és a gyarmatügyi vezető tisztsé­gekben történt. A hadügyminisztérium vezetését Salazar vette kezébe, hogy közvetlenül irányít­hassa a gyarmati hadműveleteket. Az ENSz-ben lezajlott vita és szavazás, vala­mint a portugál afrikai helyzet nemcsak a portu­gál — az angol és a francia után, sorrendben a harmadik legnagyobb — gyarmatbirodalom válsá­gáról tanúskodik, hanem a gyarmatosítók “szent szövetségesének” válságáról is. A huszadik száad második fele már Afrikában sem a reakció, a gyarmatositók szövetségeinek kora. Az efféle összefogás a sarokba szorított, egyenként meg­vert kolonialisták kétségbeesett összeesküvése. A jövőt, a haladást, a gyarmatok romjain min­den bizonnyal megszülető uj független államokat egy másik összefogás képviseli: a portugál gyar­matok nemzeti szervezeteinek értekezlete, ame­lyet Casablancában tartottak meg. A tanácsko­záson, amelyen Angola, Goa, Mocambique, Sao Tome, a Principe-szigetek, Portugál Guinea és a Zöldfoki-szigetek függetlenségért harcoló párt­jainak vezetői vettek részt, megalakították a gyarmatosítás ellen harcoló közös szervezetüket. Ami Angolában elkezdődött — állapította meg Mario Andrade, az angolai népi felszabadító moz­galom vezetője — a portugál gyarmatbirodalom haláltusája, amely csak e gyarmatok független­ségével fejeződik be. M. S. törvények) kidolgozásában. Globke csak azt vallotta be a televízió előtt, hogy ő készítette e törvény végrehajtási utasí­tását. A törvényt tehát nem, csak a végrehajtási utasitást. Nos, ha igy lett volna is, még mindig vádol a kérdés: a végrehajtási utasítás szerzője talán kevésbé bűnös a tömeggyilkosságokban? Valóban elképesztő, hogy Globke milyen mód­szerekkel igyekszik magát olyannak bemutatni, aki csak azért szolgálta Hitleréket, hogy “eny­hítse a zsidóellenes intézkedéseket”. A televízió- nyilatkozatban elismerte, hogy ő dolgozta ki az úgynevezett névváltoztatási törvényt. De ez iga­zán az áldozatok érdekét szolgálta — tette hoz­zá —, ugyanis megakadályozta, hogy a személyi igazolványokba a név mellé odaírják: “zsidó”. Ehelyett “szívós harccal” elérte, hogy a férfiak az “Izrael”, a nők a “Sára” pótnevet kaphassák a személyi okmányokban... Ennél az arcátlan védekezésnél talán csak az elképesztőbb, hogy ez a bonni államban “felment­vénynek” számit Globke számára. Ismeretes, hogy az úgynevezett “pótnevek” alapján ismerte fel az SS és a Gestapo a zsidókat, ez tette lehetetlenné elrejtőzésüket, s ezért is tudták könnyűszerrel a megsemmisítő táborokba hurcolni őket. így “cáfolta” sorra-rendre mindazt, amit az Aktion J cimü film bizonyított. S a szeme sem rebbent — igaz, a televizióriporteré sem —, ami­kor kijelentette, hogy ő tulajdonképpen ellenálló harcos. Úgy bizony, Hitler belügyminisztériumá­ban állt ellen, s ezt az ellenállást akarja folytat­ni -a “végső győzelemig” — már tudniillik a hit­leri eszméknek a bonni kancelláriában való teljes győzelemre jutásáig... N. J. Beperelte a TV állomást Elsinore, Cal.-ban, Dale Wilterding 780,000 dol­láros pert indított a KTLA televízió állomás ellen, mert a múlt év decemberében két Ízben is, “City of Hate” (A gyűlölet városa) néven filmfelvéte­leket mutatott be Elsinore városkáról. A felvételek a város antiszemita elemeinek tevékenységét mutatták be. Ez viszont a városi vezetőség azon rendelkezéséből származott, mely- lyel megszüntette a gyógyvíz továbbítását a váro­si vízvezeték rendszerén. A rendelet életbelépte­tése tönkretette a város zsidó lakosságának nagy részét, amely keresetét a gyógyvíz felhasználásá­ból merítette, viszont a nem-zsidó realestate-esek- nek (ingatlanokkal kereskedők) busásan jövedel­mezett. A két esztendei harc alatt több mint 35 esetben követtek el sérelmet a zsidó lakosok ellen. KKK keresztet égettek, sarló-kalapácsot festet­tek, piros festékkel telt bombákat dobtak üzle­tek és házak falára, ablakaira és betörték a zsi­nagóga értékes, Mózes tízparancsolatával illusz­trált ablakait. A “City of Hate” ezeket a gyűlöle­tes eljárásokat mutatta be. Wilterding azt állítja, hogy a felvételek bemu­tatása óta a zsidóság kerüli az ő drogériáit, amelyek ezért a tönk szélén állanak és az egyiket már be is kellett csuknia. Arról nem szól, hogy az utóbbi három esztendőben a gyűlölet szelleme Elsinoreban vetélkedett azzal, ami New Orleans- ban, vagy Alabamában uralkodik. (M) ____

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents