Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-05-04 / 18. szám
Thursday May 4, 1961 Nem hallgatjuk el! Tisztelt Szerkesztőség! Olvastam lapjukban, amit valaki minden héten az ajtóm alá dug, bizonyára utálja, Minarik Kálmán cikkét Kubáról és Kasztroról. Minarik megírta, hogy mit mondott Kasztro, dt bizony arról hallgat, hogy mit mond ax kubai nép Kasztroról. Mert amióta elzavarták az amerikai pénzeseket, akik fenntartották az országot éhezik a nép, mig ellenben azelőtt jólétben úszott. Azért hiszem, hogy ilyet maguk el szoktak hallgatni. Tisztelettel: Gyüre István, Los Angeles, Calif. • Szerk. megjegyzése: Gyüre munkástárs azt írja, hogy az “amerikai pénzesek-’ tartották el Kubát. Úgy gondolja talán, mint ahogy az amerikai monopóliumok “tartják el” Amerikát? Vajon nem megfordítva áll a dolog? Hogy a munkáskezek milliói tartják el a “pénzeseket”? Hogy a kubai nép a “pénzesek” világában “jólétben úszott”, arról mi valóban nem irtunk, de arról Gyüre munkástárs más újságban sem olvashatott, mert az merő hazugság. Ellenben arról már Írtak — ha kényszeredetten is — egyes lapok, hogy Kuba azelőtt nyomorgó és kizsákmányolt népe mennyi előnyhöz jutott már eddig is a forradalom vívmányaiként és ezeket bátran meg is védte az ellenforradalmi betörőktől. Munkásembereknek szimpátiával kell viseltetnie más ország munkásainak harcával és eredményével és segíteni kell őket. ÉN “. . . Felemeltem a géppisztolyt és hátulról belelőttem. Felágaskodott, s ahogy megfordult, a holdfényben látszott, hogy egy sötét folt jelenik meg a sárga pulóverén. Magyarul kiáltott rám, kissé idegenes hangsúllyal. — Te tróger, a másvilágon találkozunk! Még egyet beléeresztettem, anélkül, hogy ránéztem Volna, aztán gyorsan elszaladtam.” A fenti idézet Karinthy Ferencnek, az Élet és Irodalomban megjelent “Régi nyár” cimü, hosz- szabb lélegzetű elbeszéléséből való amelyet a szerző egyes szám első személyben irt meg. Az első személyben megirt Írások mindig elbűvölnek frisseségükkel. El is határoztam: ezentúl minden témámat első személyben irom meg. Például : “Hat nap alatt megteremtettem a világot, aztán megpihentem. — Hozsánna néked! — zengték az angyalok. — Köszönöm szépen — mondtam szerényen.” Az izgalmas történetek még izgalmasabbak, ha első személyben dolgozzuk fel őket: “Pisztollyal a kezemben, beléptem a bankba és azt rikoltottam: —Ide a gubát, kartársak! A pénztárosnő felsikoltott. — Csöndet kérek! — ordítottam rá. — így nem lehet dolgozni! Hol a pénzeszsák!? Miután megkaparíntottam a pénzt, belelőttem a lámpába és az ajtó felé hátráltam. Abban a pillanatban valaki benyitott az ajtón. Gondolkozás nélkül, csípőből tüzeltem. Az illető lerogyott a földre. Igv raboltam ki a Ló utcai Takai-ék Pénztárt.” Ugye, mennyivel izgalmasabb? Még most is remeg kezemben az Írógép. Ha akkor nem lövöm le egy mondattal azt a pasit... A szerelmi jelenetek is hangulatosabbak, forróbbak egyes szám első személyében: “Sophia a mellemre bujt és azt suttogta: — Te vagy a legstrammabb férfi a világon! Imádlak! Szeretlek! Imádlak!... — Na ne izélj... — mondtam unottan. — Ne taszíts el, te szép, te okos, te gazdag, te erős, te tehetséges, te! — kiáltotta szenvedélyes hangon Sophia. — Érted még a filmezésről is lemondanék. ..Szeretlek! — Jó jó, ezt. már hallottam — mondtam idegesen. Sophia átölelt és csókolt csókolt, csókolt... — Na én megyek! — mondtam, miután sikerült kibontakoznom a karjaiból. — Még egy humoreszket kell írnom holnapra... Vettem a kalapomat és szó nélkül távoztam. — Imádlak! — kiáltotta utánam Sophia. Phü egészen melegem lett ettől az egyes szám első személytől. Fantasztikus, hogy be lém.szerette It ein ezt a nőt!” Történelmi tárgyú Írásaimat is első személyAMERIKAI MAGYAR SZÓ J2 Az amerikai magyarság nagy halottja Erdei Mihály A 93 éves korában Cleveland, Ohioban elhunyt Erdei Mihály több mint félévszázadot töltött el az amerikai magyarság szolgálatában. A bevándorolt magyarság megírásra érett történelmében díszhelyet vívott ki magának. Az egyleteket épitö volt kubikos fáradhatatlan szervező, a szocialista igazságok tanítója, leleményes agitátor, sajtó alapitó és épitő, Sztrájkvezető volt s előkészítője és ébresztője egy szebb és emberibb uj életnek. A Hódmezővásárhelyről származó nincstelen paraszt, a gátépítő kubikos örökös harcban állt az óhazában a Tiszával, a magyar urakkal, népe elnyomóival. S mikor az múlt század végén százezerszámra mentek el a földönfutó magyarok, mert otthon egy talpalatnyi föl, egy db kenyér sem jutott számukra, Erdei Mihály is kezébe vette a vándorbotot. Hihetetlen kizsákmányolás, embertelen munka- viszonyok fogadták az uj világban a jövevényeket, de a volt kubikos egy percig sem maradt tétlenül. Szinte megszakítás nélkül folytatta tanító és szervező munkáját az uj hazában. Tanított és tanult. Sokszor mesélte, hogy Darwin és Marx egész életére döntő befolyással voltak. Az egykét osztályt végzett volt parasztgyerek napokat, heteket töltött a könyvtárakban. Az uj világban — ezt is mondta gyűléseken, összejöveteleken — John Reed “Tiz nap, amely megrengette a világot” és Bellamy könyve volt reá nagy hatással. Állandóan tanult, de nem önmagának, önképző köröket szervezett, embertársait tanította. Légió azoknak a száma, akikben ő keltette fel először a tudás utáni vágyat. A szebb, emberibb holnapért való küzdelemben a sajtót tartotta a legerősebb fegyvernek. Ezen 'a téren, a sajtót biztositó munkában, mutatkozott meg legfőbb vonása: kitartása, ö sohasem csüggedt el. Hozzá volt szokva a bukott csatákhoz, de mindig talált uj kiutat és ő volt az első, aki sürgette az újrakezdést. Táncsics Mihálvra emlékeztetett kitartó akarata és a dolgozók igazába vetett hite. S mily szép, csendes és egyszerű volt a családi élete! Legszebb emlékeim közé tartozik egy kép: diszebédet rendeztünk 70 éves születésnapjára. Jött az ünnepelt, egyszerű fekete ruhában, fehér ingben, nyakkendő nélkül és mellette, kéz a kézben, szerelmes párja, a “drága” Erdei mama. S amikor a díszhelyre érkeztek, az öreg a mamát ültette a főhelyre, a virágcsokorból pedig kiválasztotta a legszebb piros rózsát és szeretett életpárja keblére tűzte. Miért mondom el mindezt, hiszen a Magyar- Szó szép szavakkal már megemlékezett Erdei Mi- hálvról? Azért, mert úgy érzem, hogy Erdei Mihály életét, munkálkodását meg kell örökítenünk az utókor számára. Ezzel nemcsak az ő emlékének de önmagunknak is tartozunk. Valamikor, a harmincas évek idején, a “Ragyás Gyurka” Írója a lap számára közreműködött Erdeivel, Visszaemlékezést Írtak. Ennek felhasználásával nem ártana egy könyvecskét írni. Remélem, hogy “Ragyás Gyurka” Írója örömmel vállalná ezt a munkát. Javaslom továbbá: kellő előkészítéssel szerveződjön egy országos “Erdei Mihály Emlékünnepély”, talán az országos lapkonferencia keretében. Erre Cleveland lenne a legalkalmasabb hely, esetleg halála első évfordulója idején. Ennek előkészítésére alakuljon egy százas bizottság. Biztos vagyok abban, hogy az ország minden részéből önkéntesen is sokan jelentkeznének erre. De nemcsak Amerikából, hanem az óhazából is. Végül: Erdei Mihály az amerikai magyarság halottja. Javaslom tehát, hogy sírját az amerikai ben fogom megírni. íme: “Napóleon a térkép fölé hajolt és azt kérdezte tőlem: * — Hol ütközzünk meg az ellenséggel? Nem feleltem. Ne várjon mindent tőlem. Legyen egy kicsit önállóbb a fiú — gondoltam magamban—, de esengő pillantásaira meglágyult a szivem. Mutatóujjammal a térképre böktem: — Itt! Austerlitznél! — Ez az! — kiáltották a marsaitok. — Miért tudja ő? Napóleon csodálattal bámult fel rám. Hagytam, hadd bámuljon.” Mikes György magyarság jelölje meg emléktáblával. Állják á költségeket azok, akiket több mint egy félévszázadon keresztül tanított, akikért fáradságot nem ismerve, dolgozott és harcolt. <* Kisvárdi R. Sándor EMBEREK KÖZÖTT... Aki valaha is foglalkozott — vagy foglalkozik! — emberekkel, abban mindig él az érdeklődés az emberi megnyilvánulások iránt. Jómagam is szívesen foglalkozom lélektannal és érdekelnek az emberi tulajdonságok. Foglalkoztat, hogy mit mi okból tesznek, mi lehet az indító erő az olyan, cselekedetekben, amelyek előtt sokszor érthetetlenül "állunk és amelyek felől gondolkodunk. Néhány héttel ezelőtt ebben az újságban jelent. meg Szenes Imre remek riportja :— “A felnőttek —gyermekszemmel — ilyenek vagyunk?” Ez a riport olyan kitűnő része volt az újságnak, amit?: többször elolvastam. — A gyermek a legőszintébb, legjobb kritikus. E sorok olvasása közben bennem is felötlött életem azon kedves epizódja, amit gyermekek között éltem át. Még az óhazai; munkásságom idején az osztályban elhelyeztünk, egy u. n. kivánság-dobozt. Ebben kéréseiket, kívánságaikat és észrevételeiket írhatták meg a gyermekek az iskolai élettel, a közösséggel és természetesen a tanárokkal kapcsolatban is. (Ez volt a leggyakoribb). Mindezeket hetenként az osztályfőnöki órán megbeszéltük és hasznosítottuk. Nagyon sok olyan értékes meglátás került felszínre ezekből a 11—12 éves emberkékből, amit mi felnőttek magunkévá tettünk, megvalósítottunk. Talán a legtermészetesebb “követelmények” egyike igy szólt: “A tanárok legyenek mindig jókédvüek, ne hozzák problémájukat az órákra. — Továbbá, ne felejtsék el, amit nekünk megígérnek”. De jelen esetben nem ezekkel az élményekkel óhajtok foglalkozni, habár ez a téma is kimeríthetetlen lenne. Egy kis kitérő volt a gyermekek! világából, s azok őszinte, hasznos megnyilatkozásaiból. Lépjünk egyet, tekintsünk be a felnőttek világába. Nézzünk szembe először önmagunkkal, s ha egy kicsit nehéz is, legyünk őszinték saját magunkhoz, merjük lerántani azt a láthatatlan leplet, amivel nemhogy mások előtt, de még néha sajátmagunk előtt is takarjuk gyengeségeinkét. Lássuk csak! Majdnem kivétel nélkül szeretünk történeteket alaposan kiszinesiteni és magunkat, mint fontos, nélkülözhetetlen személyt nem kihagyni. Talán ennek a csirája a népmesék keletkezésének idejéből származik, amikor is a nép szegény rétege úgy alkotta és színezte saját elbeszéléseit, ahogy azokat szerette volna megtörtént nek látni. Kellemes illúziókban ringatta magát, hogy legalább ezek folytán szerezzen némi boldogságot magának. Az idő elmúlása folyamán változtak a körülmények, változott a környezet, ami nagyban befolyásolta az emberi tulajdonságokat, megnyilvánulásokat. Természetesen, a jelenben is a körülmények, adottságok alakítják jórészben az embereket és szabják meg viselkedésüket. Napjainkban is — éppúgy mint régen — az egyik emberben kevésbé, a másikban viszont jobban kifejlődött az a hajlam, kénesség, hogy történeteket saját elképzelésének, fantáziájának megfelelően színez ki. Ez még talán nem is lenne nagy baj, de a veszély ott kezdődik, amikor a felelősség teljes félretevésével mondanak olyanokat, amiket maguk sem hisznek el és Ígérnek, amit eszük ágában sincs végrehajtani. Felelőtlenül beszélnek s ha éppen kedvük tartja, valamit, kitalálnak, pl. beszámolnak oly eseményről, ami meg sem történt. Jogosan vetődhet fel a kérdés: miért csináljákT Talán azért, hogy valami rendkívülit mondjanak, ami a másiknak nem adatott, meg, s boldoggá teszi őket az a tudat, hogy esetleg irigyelni fogják őket? Vagy talán ugv gondolkoznak, hogy az emberek nagy százaléka úgysem beszél őszintén, miért legyenek ők kivételek? Mindegy, bármi is az indító erő, annyi bizonyos, hogy az ilyen személyek veszítenek emberi értékükből, saját magukat — és embertársaikat — ámítják és becsapják, de mégsem boldogabbak azoknál, akik megőrzik igazmondásukat és felelősségérzetüket! Nem utolsó sorban foglalkoznunk kell azzal a gondolattal, hogyan tudunk harcolni e beteges megnyilvánulások ellen, hogy tudjuk ezeket leküzdeni? Mert, hogy ki kell irtani, az biztos, s minél előbb, nehogy gyermekeink sokszor csalódott, fájdalmas, de őszinte vallomása utján ébredjünk fel — hát mi felnőttek tényleg ilyenek \ ... G. G*
