Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-27 / 17. szám
8. AMERIKAI MAGYAR SZÓ Levelek a Szerkesztőhöz Az ebben a rovatban kifejtett nézetek nem szükségszerűen azonosak a szerkesztőség álláspontjával Olvasóink hozzászól nak a közügyekhez Fiatalokra száll a kötelesség Tisztelt Szerkesztőség! Én is. helyeslem E. H. munkástársam véleményét, hogy a volt DP és ujamerikások soraiban van sok becsületes munkás, akik a Magyar ‘Szó építésében segítséget adhatnak. Azért emelem ki a volt ujamerikást, mart a valóságban már nem ujamerikások és ha sorainkba állnak, itt az uj, vagy DP és öregamerikás kérdés eltűnik, egy testvéri közös érzésbe vegyül. Nem ítélkezünk azon, hogy valaki DP vagy később disszidens volt, akár csendőr vagy hivatalbeli munkás volt, ha becsületes belső érzés vezérli lapunk Béke Zászlója alá. Testvérként köszöntjük őket, megosztjuk velük közös szeretettinket. De elvárjuk, hogy aki sorainkba jön, az legyen valóban őszinte, becsületes. Ne akarjon tanítómesterünk lenni, a lapunk kül- és belső munkatársainak fejére ülni, alattomosan beléjük marni. Legyen önfegyelmezett. Semmi kockázatvállalásról nincs szó. Előfizetést szerezni, vagy a laptámogatásra gyűjteni, nem jár kockázattal, ez mindennapi természetes, becsületes munkás kötelesség1. Kockázatot vállaltak 1937-ben azok, akik a Horthv-őrmesterek előtt hűek maradtak a munkásosztályhoz és akik nemcsak a hazájuk határain belül, de a világ bármely részében készek életüket adni a munkásosztály szabadságáért. Ott volt a brassói Wechler Márton, munkás főbizalmi, akinek egymillió pengős csekket tettek ebbe, hogy 4 fillér órabéremelést fogadjon el a . 20 .filléres követelés helyett. A csekket nem fogadta el, őt lefizették, Brassóból kitoloncolták, többé Magyarországon sehol munkát nem kaphatott, mert előtte járt a telefon értesítés. Az biztos, hogy a volt földbirtokos, a volt gróf nem lesz osztályunkhoz hü, ha még álnév alatt be is fészkeli magát sorainkba. A magasrangu katonatiszt, vagy tisztviselő a régi “jóvilágot” óhajtja, ők ha sorainkba férkőzhetnek belső meg- hasonlást készítenek elő, ezektől óvakodni kell. ~De óvakodjunk a fizetett rombolóktól 'Ős. Ezek vállalnak kockázatot pénzért, elárulnak, legyilkolnak bennünket. Egy másik kérdés a lap terjesztése. Ennek a lehetősége a terepviszonyok szerint változik. Városban könnyebb, mint vidéken. Valamikor ugv végeztem ezt a munkát, hogy Reginában összeszedtem- egy hátizsák irodalmat a szervezetektől, angolt, németet, ukránt, magyart, kimentem a farmvidékekre, munkalehetőség iránt érdeklődtem, megkérdeztem milyen nyelven olvasnak és olyan újságot adtam nekik. Nem pénzért, csak úgy otthagytam. Magyarnak még elő is fizettem negyedévre. Néha három negyedéves olvasóm is volt, de ezek aztán a lap rendes előfizetői lettek. Még szervezőmunkát végző is akadt köztük olyanokból, akik előbb a munkásujság ádáz ellenségeinek nyilvánították magukat. Ehhez a munkához áldozatkészség szükséges. Volt idő, amikor 50 centet kaptam 10 órai napi munkáért. Egy uj előfizető megszerzéséért 3 napot dolgoztam keményen, de akkor még bírtam. Az én időm tovaszállt, fiatalokra marad a munka elvégzése, akik becsülettel nyomdokunkba lépnek. Hirdetni a Béke megvédésének szükségességét, szülőhazánk igazságát, sajtónk terjesztését. Kozma Dénes, farmer, Kanada Magyar Szó Kiadóhivatala 130 East Kith Street New York 3, N. Y. Kérem küldjék meg részemre Szabó Miklós: “Hontalanok” c. könyvét..............példányban. Ára 90 cent. Mellékelek érte •$......................-t Név: ...................................................................... Cím: ......................................................’.......... Város:..............................................Állam: .... A nyugdíjba menők kérdéséről Tisztelt Szerkesztőség! A lap április 6-iki számában “Tizenhat év után” címen vezércikk jelent meg. Ez a kérdés engem is régen foglalkoztat, s már többekkel, egyleti, egyházi emberekkel, öreg-amerikásokkal is beszéltem róla. Szeretném, ha többen szívügyüké tennék a kérdést. Ugyanis arról volt szó a cikkben, hogy azoknak a régi amerikás magyaroknak, akik évtizedeken keresztül verejtékes munkával keresték meg kenyerüket ebben az országban, akik mindig pontosan befizették a nyugdíj adójukat, öreg korukra meg legyen az a lehetőségük, hogy ha akarnak, szülőföldjükön tölthessék el életük utolsó szakaszát. És ugyanolyan jogaik legyenek nekik is, mint azoknak az amerikai polgároknak, akik mondjuk Skóciából, vagy más országokból vándoroltak ide. Nemcsak nemes cselekedet, de az embertársi szeretet megnyilvánulása volna az, ha közös megmozdulással elérhetnénk, hogy a hazakivánkozó öreg magyarjaink kormányunk beleegyezésével mehessenek vissza és ott a havi jogos nyugdijukat kézhez kapják. Nyugdíjasaink itt még egy kifizetett ház tulajdonában és gondos beosztás mellett sem képesek nélkülözések nélkül megélni abból, amit kapnak; viszont szülőföldünkön a megélhetési költségek emberségesen alacsonyabbak és ugyanaz az összeg ott sokkal hosszabbra nyújtható. Lakás, orvos, gyógyszer és szórakozás is sokkal olcsóbb, nem is említve azt, hogy öreg magyarjaink saját anyanyelvükön és saját fajtájuk között meleg, emberibb légkörben élhetnék le őszbe ért napjaikat. Az érem másik oldala — a gazdasági oldal. A Visszatérni szándékozó magyaroknak ott is ház-, lakás-igényük volna. Nem az ósdi, 3—4 emeletes, liftnélküli bérházakban, hanem nekik megfelelő és már megszokott kényelemmel berendezett lakásokban. Ilyen ott aránylag még kevés van, még pedig azért, mert az ilyen építkezéshez szükséges anyag Magyarországon kevés. Nincs elég fa, gipsz, cement, vas, igv ezek import cikkek, külföldi anyagokért pedig nehéz valutában kell fizetni. A külkereskedelem leginkább csere alakjában történik, tehát a nehéz valuta is’kevés. ’ Már most tegyük fel, hogy néhányszáz nyugdíjasunk visszatelepedne. Ezek az ott beváltott dollár járulékaikkal gyarapítanák Magyarország külföldi cikkeket vásárló erejét, mellyel egyidejűleg megoldhatnák az ottani lakásépítés kérdését is. A lassú menetben haladó lakásépítési ipar mérföldes lépésekkel haladhatna előre. Mikor Magyarországon jártam, alkalmam volt különböző tájakon különböző emberekkel megismerkedni. Általában benyomásaim és ott szerzett tapasztalataim jók. Elvitathatatlan, hogy az ottani mai életszínvonal lényegesen jobb, mint a múltban volt és állandóan emelkedik. Turisták is láthatják, hogy az ipar ma már számottevő, uton-utfélen hatalmas lakás- és másféle építkezések folynak. A kultúrát mind nagyobb tömegek élvezik, s ez a helyzet az oktatás és egészségügyi ellátás terén is. Csodálatos eredmények ezek, ha számba vesszük, hogy1 mindezt egy pusztító háború után, csaknem egy évtized hozta létre. Különösen felemelő élmény volt számomra, hogy —■' ha csak negyedévig is — olyan helyen élhettem, ahol már nem ismerik a munkanélküliség rémét, nem félnek a holnaptól, ahol nem aggódnak a betegséggel járó — sok esetben anyagi megsemmisülést jelentő — orvosi és kórházi költségek miatt. Ahol nem okoz gondot a növekvő gyermek felsőbb iskoláztatásával járó költségek előteremtése, s végül, ahol nem kell rettegni a munkából való kiöregedés, a még a közelmúltban koldusszegénységet jelentő, bizonytalan öregkor miatt. Szerintem, alig egy évtized alatt évszázadokat haladtak előre. Szeretném tehát* ha a lapon keresztül akciót lehetne indítani. Esetleg egyének, házaspárok, akiknek ilyen hazatérési szándékuk van, kérvényt nyújthatnának be a kormányhoz, s talán akadna csoport, amely morális és anyagi támogatást is adna egy ilyen megmozduláshoz. S. .1. Geiner Thursday, April, 27, 1961 HELYESELJÜK AZ AJÁNLATOT Kedves Gellért Munkástárs! Tatár Tamás tagtársam sugallatára szeretnék egy javaslatot hozni a Magyar Szó Országos Lapbizottsága elé. . Tekintettel arra, hogy Geréb József munkástársunk a magyar munkásmozgalom érdekében fél-évszázadot munkálkodott, adassék meg neki az az alkalom, hogy az óhazát mégegyszer meglátogathassa. Ezt az alkalmat az amerikai magyar munkásság adná meg, az útiköltséget pedig országos adományok utján teremtené meg. Ez a gondolat köztem és Tatár tagtársam között mint szóbeszéd tárgya született és még nem volt alkalmunk megbeszélni a Petőfi Kör vezetőségével. Gondolván, hogy első lépésként az Országos Lapbizottságtól kérnénk véleményt és ha a lapbizottság a gondolatot jónak látja, úgy felkérnénk a Petőfi Kört egy bizottság megalakítására és a lapon keresztül egy országos méretű felhívást bocsájtanánk ki. Kérem Gellért munkástársat, hogy ezen javaslatot a Magyar Szó Országos Lapbizottsága legközelebbi gyűlésén tárgyalásra bocsássa. Úgy hisszük, hogy Geréb József munkástársat önök jobban ismerik és tudhatják, hogy az egészségi állapota megengedi-e azt a hoosszu és fáradságos utazást? A legjobb kívánságaimmal üdvözlöm a lapbizottság összes tagjait. Munkástársi üdvözlettel: Miklós György, a Petőfi Kör titkára Az Ügyvezető Bizottság határozata A Magyar Szó Ügyvezető Bizottsága április 20-i gyűlésén megtárgyalta Miklós György munkástárs ajánlatát és azt több szempontból helyesnek találta. Olvasótáborunk eddig is szívesen ragadta meg az alkalmat, hogy mély megbecsülését fejezze ki Geréb József munkástársunk odaadó munkálkodása iránt, amit életén keresztül kifejtett az emberi haladás érdekében. Példa erre az a meleg szeretet, amellyel Írásait mindig felkarolta. Geréb munkástárs Magyarországba való utazása és ottani élményeinek közlése nemcsak olvasótáborunk ismereteinek gazdagítását jelentené, hanem azon túl, az amerikai-magyar társadalomra és az amerikai-magyar barátság fejlesztésére is rendkívül jó hatással lenne. Az Ügyvezető Bizottság minden támogatást megad a Petőfi Kör által esetleg felállítandó Országos Bizottságnak, hogy előteremtse a Geréb hazai látogatásához szükséges költségeket. A Bizottság tagjai lelkesen azonnal 25 dollárt adtak össze az alap megindítására. Nincs kétségünk afelől, hogy a detroiti mun- kástársok kezdeményezését a legnagyobb siker fogja koronázni, mert a legnemesebb célt szolgálja. Egy kis felvilágosítás a magyarországi látogatóknak Tisztelt Szerkesztőség! A Magyarországra utazók egy része helytelenül az ottani életszínvonalat az ittenivel igyekszik összehasonlítani. Azon Magyarországéval, amelynek szerencsétlen népét rövid 30 éven belül kétszer vitte háborúba a néppel nem törődő vezetőség. Kétszer került ki vesztesként hatalmas anyagi és emberi áldozatokkal fizetve. Ugyanakkor azonban az Egyesült Államok győztesként került ki ezekből a háborúkból, s elvitathatatlan, hogy anyagilag sem fizetett rá azokra. A 2.-ik világháború után a német fasiszták még a legapróbb kis hidakat is felrobbantották Magyarországon, lerombolva a vasutakat, gyárépületeket. Kérdezem ezektől az emberektől, hogy mihez kellett volna először fognia a népnek? Talán a luxusautók és televíziók gyártásához? Vagy inkább a hidakat, gyárakat, iskolákat és kórházakat kellett felépiteniök? Nein lehet vitás senki előtt, hogy ezen utóbbi volt a fontosabb. Hozzá is fograk, fel is építették és büszkék lehetnek rá, hogy amerikai segély nélkül, a magyar munkásság saját áldozatos erejéből tették azt. Persze még van mit építeni, de ma már ott tartanak, hogy televíziót, mosógépeket is gyártanak s biztos vagyok benne, hogy pár éven belül luxusautót is gyártanak majd; ezeket csak a munkásság fogja vásároolni, mert ott, abban a rendszerben csak munkásosztály van.
