Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-04-20 / 16. szám
10 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, April 20, 1961 Viszik a Fér kot az óhazába Irta: BÓDOG ANDRÁS “Innen a szomszédból két asszony készül látogatóba az óhazába. A jövő héten indul a hajójuk. Három hónapig maiadnak. Viszik magukkal a Ferkét.” Ezt a Koma mesélte nekem. Olyasféle fiú a koma, hogy szereti megtréfalni az embert. Tudta előre, hogy ezekután meg kell, hogy kérdezzem tőle, hiszen nem tudtam, hogy kiről beszélt. “A Ferkét? A Ferkét? Micsoda Ferkét?” kérdeztem tőle. A Koma tágra nyitotta a szemét, rámcsodálkozott sokáig, mintha nem is értené, hogy lehet valaki ennyire buta, azután megjátszotta, mint aki megbocsátja még a bárgyuságot is, ha már az isten ilyen népeket is teremtett és kimondta: “Hogy micsoda Ferkét? Hát a Ferkét — a Ferkótot”. Persze becsapott. Csak most, legutoljára mondta ki úgy hogy nem nyelte el egészen a szó végét. Erre már kezdett derengeni, hogy miről is beszél és mivel lettem megviccelve. Legalább is a detroiti magyar kiejtés úgy járja, hogy “ferkót”- nak hangzik, amikor ’’ferkótot” mondanak. Ez a titokzatos “ferkót” pedig nem valami csodaállat, hanem igy ejtik ki magyarjaink azt, amit az angol “Furcoat”-nak ir, de “förkót”-nak mond és ami annyit jelent, hogy szőrmekabát. Egyszóval, viszik az asszonyok a ferkót az óhazába. Mi ebben a különös ? Ártatlan lélek vagyok, hát megvontam a vállamat, miért is ne mennének akárkivel, akarom mondani akármivel, ha kedvük tartja. Azután jutogatott csak az szembe, hogy minek cepekednek az ilyesmivel a tavaszra, meg a nyári hónapokra. Hiszen csak nyomja a csomagban a kilót. A Koma kitalálhatta a gondolatomat, mert mindjárt megválaszolta az el nem hangzott kérdést : “Nem is azért, hogy a Balatonon napfürdőzze- nek bundástól. Nővérüknek viszik a Ferkótot Tarjaszentlászlóra.” “Most már helyben vagyok”, gondoltam. Most már tudtam, kikről van szó, ismerem őket, falujukat is. Jártam arrafelé régen, nem egyszer, szerencsére mindig tavasz idején, amikor nem kellett nyelni a port, amikor azt mind fekete sártengerré olvasztották a korai esők. Hogy túlzásba ne essek azonban, bevallom, hogy néha át is lehetett ott kelni az utca egyik oldaláról a másikra anélkül, hogy a cipő lemaradjon az ember lábáról. De ez a nehéz, fekete ragadós sár az Alföldnek leggazdagabb termőtalaját tette odakint a határban. A falu még abban is jól járt, hogy valami szerencsés véletlenségből csak a határ felét foglalta el nagybirtok, nem lehetetlen, hogy ezért a köszönet a törököknek jár, akik úgy elkergethették a nagy földesúri családokat annakidején, hgv soha többé vissza nem találtak; ezért a parasztság megosztozhatott a földeken. így történhetett, hogy a 25—40 holdon gazdálkodhatott a falu egyharmad családja. Ez bizony nagy szó volt a régi világban, csoda ritkaságszámba is ment az ország nagy szegénységében s mutogatták az idegen látogatóknak, hogy ha sáros is az utca, minden ház a főutcában cseréptetős és 6 templom van a faluban. Csak az iskolát felejtették el mutogatni, holott az az építészet csodája volt, kétoldalt a vályogfalakat csak támasztó gerendák és deszka tartotta a ledőléstől éveken keresztül, olyan erősen volt megépítve. Egy szó annyi, mint száz, a falu gazdag volt 25—40 hold príma föld nem volt tréfadolog abban az országban, ahol gyakran találhattunk 100 •—300 családos falvakat, melyeknek határa úgy ékelődött be a nagybirtokok közé, hogy a paraszti birtok egésze nem tett ki többet pár száz holdnál. A falu a. földesurnak dolgozott, már amikor, legjobb esetben szántástól aratásig, a többi munka a fél—fél hold saját földre ment, már tudniillik akiknek volt — hogy legyen pár zsák krumpli, kukorica télirevalónak. Akiknek pedig még ennyi föld sem jutott, azok is át kellett, hogy vergődjék valahogyan a téli időszakot. Nem veszett ki magjuk, amire bizonyság volt a tény, hogy a nincstelen rongyosuk száma évről-évre nem hogy fogyott volna, inkább szaporodott. De Tarjaszentlászló nem ilyen falu volt. Népének legfeljebb jó kétharmada volt nincstelen, vagy nem sokkal több. De ezek se na gvon lát- szódtak meg a 25—40 holdas eazdák között, már csak azért sem, mert az utóbbiak nem keveredtek, az előbbiek pedig nem szerettek tolakodni. Ha valaki a többholdasokra a “parasztság” kifejezést használta a “kisgazdák” szó helyett, olyan vágást kapott szóban, vagy gondolatban, hogy azt itt ki kell, hogy cenzúrázzam. A világ ugyanis akkor annyira uraskodni akart, hogy csak a nincs télén rongyosnak és cselédnek járhatott ki a “paraszt” titulus, de nem a “kisgazdák”-nak, akiket csak a hivatalosok, csendőrőrmestertől felfelé nevezhettek parasztoknak. Hogy száz szónak is egy legyen a vége, elmondom, hogy volt az a ‘nagy gazdagság-’ a tarjai kis gazdáknál. Meg volt a 25—30—40 hold, örökséggel, házassággal, meg ragasztással az igaz. Meg volt a telekkönyvi titulus is isten és ember előtt bizonyítva, hogy a föld meg a ház az ő “tulajdona”. Volt a háznál tehén, egy, vagy kettő is talán, aprójószág az udvaron, pár disznó levágásra, a család is szaporodott — hát nem úgy hallatszik ez, mint az igazi paradicsom? Igaz, a munka nehéz volt és szakadatlan. A gyerek addig járt éppen iskolába, amig nem lehetett kibujtatni belőle. “Vétek, hogy ott vesztegesse az időt a nagy gyerek, aki már tudná a szénát hányni és elhajtja a kocsit.” Éppen csak egy kis irás-olvasás tudott ráragadni a fiúra és ez nem sokat gyarapodhatott később sem, hiszen 14—16 éves legény korára már teljesen az igába került. Idővel meg is házasodott, fiatal gazda lett, de csak inkább névben, vagy annyiban, hogy az asszony hozott magával valami földet. De ez ritka dolog volt, mert inkább egyik, vagy másik szülő gazdaságához kellett csatlakozniok azzal, hogy “a magatokéban dolgoztok, úgyis tik örök- litek majd”. Aztán a többi testvér is felserdült, házasodtak — dolgoztak együtt kisebb, nagyobb csetepatékkal. A lényeg az lett, hogy ekkorra a 40—45 éves apák úgy csináltak, mint az ő apáik annakelőtte: dolgozzanak neki a fiatalok, mint ahogy ők dolgoztak az apjuknak. Az apák tehát leütek a tornácra pipázni és pá- linkázni. Legfeljebb a legnagyobb dologidőben ha kimentek segíteni. így telt el az apák hátralévő élete. Amikor valaki a családban meghalt, jött a nagy osztozkodás, sokszor háborúskodással. Egyik-másiknál az asszony is örökölt valamit, azután nagy spórolásból ragasztani is tudtak a földhöz. Jött a háború, rossz idő, meg jó idő, a végén az újaknak is került valahogy körülbelül annyi vagyon, amennyivel az ő szüleik kezdték az önállóságot. De eddigra már az uj sorban is serdültek a gyerekek, idővel felnőttek és most már az ő szüleik folytatták volna az ősi szokást, 40— 45 éves korukra ülni a tornácon és pipázni. Micsoda élet volt ez! Munka, munka és mulatságnak: kocsma, pár bál, lakodalom, keresztelő. Ez volt minden! Megvolt a vagyon, sokat is ért pénzben, de főleg csak ebben. Ha egészségtelenül is, de ettek eleget, födél volt a fejük felett, ünneplő csizma is volt, de a gazdát úgy hagyta el az élet, ahogy hozta, tudatlanságban, sötétségben és babonában. Úgy gazdálkodott, ahogy nagyapja, se jobban, se rosszabbul. Megvolt a vagyon, de mi haszna, a világ megfordult körülötte, ő meg egyhelyben topogott. Hogy az élet egvebet is tudott volna nyújtani neki, a megismerés, a tanulás a haladás örömeit, néha szórakozást, egy jó könyvvel, azt a büszkeséget, hogy gyermekei többre viszik, mint ő. nem vagyonban, hanem tudásban és eredményben, hogy nem mindig csak a pénzt nézze; mert a munka egyéb örömöket is hozhatna — minderről a gazdának fogalma sohasem volt és most már konokul, makacsul nem tudja, vagy nem akarja megtanulni. Hogyan is vallhatná be sajátmagának, hogy akár a saját hibájából, akár nem, élete első felében sok mindent elmulasztott. “De ha már igy történt az apjaistenit, miért járjanak a fiatalabbak jobban az én rovásomra!” — motoszkál benne az öntudatlan gondolat. “Ugv kellene, hogy most, felnőtt gyerekekkel én üldögélhessek a tornácon a pipámmal. Az apám is igy tett velem ...” Csakhogy a világ fordult és vele a fiatalok. A gyárba mentek, vagy a szövetkezetbe, ahol traktorral dolgoznak és tudományosan termelnek. Ott maradt az apa a gazdasággal egyedül, vagy kevés segítséggel. Ha napszámost vesz, azt meg kell fizetnie rendesen. Lovakkal kell szántania, gépe rossz és kevés, vetőmagja a régi, módszerei elavultak, hát hogyan bírná a versenyt a szövetkezettel? De makacsul töri magát, erőlködik és tán még képes egy időre tartania magát, bár érzi, hogy a vég óhatatlan, mert nem tud lépést tartani a fejlődéssel és lemaradozik. Hát persze, hogy szidja a világot, el van keseredve, panaszkodik, hogy lassan tönkreteszik, “kevés földje maradt”, hogy “belekényszeritik” a szövetkezetbe, hogy odaadja a “vagyont”, holott úgy könnyebben megkeresné a magáét. Soha az életben! Hogy neki más dirigáljon, hogy ő ne úgy csinálja a dolgokat, ahogy mindig csinálta? Hogy neki valami tejfölösszáju magyarázzon! Soha! S még hozzá nem isten csapása, hogy ez a rendszer akkor kellett, hogy eljöjjön, amikor az ő fordulata jött volna, hogy, leülhessen a tornácra pipázni. így kell érteni az elégedetlenségét és panaszait. A gazda feleségének sorsa ezzel párhuzamos. Neki is jutott a sok munkából elég. Az asszony ellátta a házat, kertet, aprójószágot, etette a disz-* nókat, fejte a teheneket. Mindeközben kihordott, vagy elvetélt vagy 5—8 gyermeket, felét elvesztette ebben, vagy abban a betegségben, jó ha megmaradt 2—3. Abból pedig a háború vitt el legalább egyet, úgy ahogy még leány korában elvitte egy, vagy két bátyját a korábbi háború. Talán iskolát is járt 3—4 évig; ha muszáj volt, 1— 2 oldalas levelet is meg tudott Írni. Olvasni is tudott, ha nehezen is ment, mert nem sokat gyakorolta, de minek is? (A jót majd megtudjuk, a baj meg eljön olvasatlanul is!) Fiatal menyecskeként a szülők, vagy apósék házában éltek, vagy legjobb esetben kint a földön a tanyának nevezett konyha-kuckó-szobás kunyhóban. Nagyjában rámaradt a dupla gazdaság gondja, mert a szüle kezdett jobban templomosodni és dirigálni; csak nem fogja magát továbbra is hajtani, amikor ott van a menye, fiatal, erős asszony. Többet forgatta már az olvasót, vagy feltette a fekete fejkendőt és ment a templomba, búcsúkra. Hát igy ment az élet az öregnek és fiatalnak. Jöttek a gyerekek, menték a gyerekek, vagv megmaradtak; kezdtek is einőni. A legnagyobb végül is asszonyt hozott a házhoz, vagy a nagylány férjet, az öreg szüle, ha megélte, nem sokat tehetett. Már az egykori menyecske is a 40—45 körül járna s éppen ideje volna, hogy a sok munka a fiatalokra essen és neki forduljon most már a lelki üdvösség felőli több buzgólkodás. Csakhogy itt más lett a folytatás. A fiatalabb- jának nvilogatott a szeme, egyik és másik nem akar hasonlóan élni. A gazdaság se hoz ugv, mint kellene. Csirke, tojás, liba, tej jó árakat hoz, megkeresnének eleget rendes etetéssel, uj módszerekkel, de ő is csak makacskodik, mint az ura, őt ne tanitgassák, jó volt az úgy, ahogy eddig volt. Hát igy vergődik tovább és ez is mind az uj rendszer hibájának tudható be. “Persze jó azoknak ott Amerikában!” Mintha bizony a gyárban a munkás talán hajtogatná a munkavezetőnek, hogy “m ár pedig én ezt eddig igy csináltam, az apám igy csinálta, hát az elnöknek se változtatok rajta!” Vagy pedig mintha az amerikai farmer kibírná akár csak egy évig is, ha regi módra kukoricaszáron felnevelt és nem okszerűen tartott állatok tejével, szemétdombon nevelt csirkékkel, tyúkokkal és tojásokkal akarna kereskedni? Mire jutna itt az a munkás, vagy farmer, ha igy beszélne és gondolkozna? Ne higyje senki, hogy én itt talán a tarjaszent- lászlói gazdákat akarnám kipellengérezni. Távol álljon tőlem. Hiszen más vidékeken is találhatnak az amerikai látogatók hasonló rokonokat, még akkor is, ha ezek nem nagyobb, hanem kisebb gazdák volnának. A vagyon: vagyon s a kevesebbhez csakúgy lehet ragaszkodni, mint a többhöz. A kisebb gazda is lehet éppoly maradi, tudatlan és konok, mint a nagyobb, bár rosszabbul élt, dolgozott és se nagyapja, se apja nem engedhették meg maguknak, hogy 40—50 éves korukra leüljenek pipázni. Ha panaszkodik, az leginkább azért van, mert már elfelejtette, hogy az országnak egy nagy háborús pusztulásból kellett kikecmeregni és mert régi gazdálkodási módszereivel eltörpül az uj módszerek mellett akármennyi földjé volna is. Elfelejti az ingyen orvost, kórházat és orvosságot, hogy tán nyugdíj is lesz idővel, hogy betegség, tüdővész, háború nem veszejti el gyermekeit, akik ingyen, sőt fizetéssel tanulhatnak, ki akárminek képességeik szerint, panasz azonban mindig akad, mert emberi természet, hogy ami van és jó, az nem számit; csak az hiányzik nagyon, ami nincs, vagy csak ezután lehet meg. • Hát igy kezdtem én elmélkedni összevissza, miután a Koma végig elmesélte az egész történetet a két ismerős asszonyról, akik erősen készülődnek az utazásra és már meg is vették a hosszú fekete fókabőr bundát, azaz Ferkótot, hogy elvigyék magukkal tarjaszentlászlói nővérüknek ajándékba. Egészen bizonyos, hogy ő kérte, ami-
