Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-30 / 13. szám
Thursday, March 30, 1961 AMERIKAI MAGYAR SZÓ _9 Békecsapatok meg hasonlók Irta: BÓDOG ANDRÁS Ebbe a Peace Corps-nak, azaz Béke-csapatnak nevezett dologba már annyian beletették az eszüket, ki a kevesebbet, ki a többet, már aszerint, ahogy volt nekik, hogy szégyenleném magam, ha nem szólnék bele én is. Még azt hinnék az emberek, hogy nekem a kevésnél is kevesebb van a sütnivalóból. Amikor előálltak vele nagy hirtelenséggel, az egész napi sajtó mindennapi fejletlenjei olyan éljenzésbe csaptak, mint az aligazgatók valami nagy szappangyár ülésén, amikor a vállalat elnöke valami uj “ilyen még nem volt” hirdetési jelszóval áll elő, mondván: “a mi szappanunk nemcsak mos, hanem tisztit is”. Másnapra persze már előkerültek az újságok kevésbé ártatlanlelkü irói is, akik kicsit érettebb fejjel megpiszkálták a tervet, hogy az nem egészen olyan jó, mint amilyennek látszik, sőt visszafelé is elsülhet az egész. Nem kell az embernek nagyon megerőltetnie az eszét, hogy belássa milyen képtelen volt a terv, legalább is ahogy az első hírek szerint az újságokban hangzott. Fel kell pakolni egy csomó amerikai fiatalembert, szétosztani őket egy csomó szegény helyre a világban, lakjanak és dolgozzanak az egyes családokkal, ki a falvakban, ki a tanyákon, éljenek mint ők, egyenek asztaluknál és tanítsák őket. Fizetést pedig nem kapnának, legfeljebb egy kis zsebpénzrevalót. Mint mondtam, az első lelkesedés elmúltával előjöttek a kételkedőbb hangok. Nem lesz az kicsit furcsa, ha valamelyik amerikai gyerek akarná tanítani az ázsiai parasztot, akinek már déd- dédnagvapja is csinálta, hogyan kell ültetni a rizsát? Mi lesz akkor, ha az amerikai vendég zsebpénze több lesz, mint amennyit vendéglátói egész évben megkeresnek ? És ha valamelyik békecsapatos parádézni kezd és lefitymálja a kasztját, életmódját és szegénységét annak a családnak, ahová beszállásolták? (Az ilyesmi is megesett már!) Végül mi lesz azzal a jóindulatú amerikai fiúval, akinek a szegénység és nyomor láttára kinyílik a szeme és — őrizz isten— olyan gondolatai támadnak, hogy talán igazságosabb volna a világ, ha kevesebb volna azoknak, akiknek van és jutna azoknak is, akiknek nincs. Egyszóval a dolog nagyszerű, csak nem ólyan egyszerű. Kitűnt, hogy ki kell válogatni az embereket, mellőzni kell azokat, akik csak kalandvágyból csatlakoznának. Csak azok jönnének számításba, akik valami, egy, vagy másféle szakértelemmel rendelkeznek, mint tanítók, nevelők, stb., vagyis éppen olyan fiatalok, akikre itt is szükség volna, s akik könnyebben el tudnának itt is helyezkedni. Eredetileg ugyanis a nagy lelkesedés egyik oka éppen az volt, ha nem is vallották be. hogy elfoglalja a fiatalokat, akik most kerülnének be a munkapiacra szaktudás nélkül és nincs hely számukra. Tehát a munkanélküliségen nem sokat segite- ne. Azután jött a java! Bizonyos előkészítő gyakorlatokon és tanfolyamon kell keresztülmenniök a jelölteknek. Ez legalább is úgy hangzik, mint valamiféle világnézeti védőoltás esetleges gondolkozás i betegség' megelőzésére. Igv az sem lepett meg. amikor Schriver, a Béke-csapat tervének igazgatója kijelentette a szenátus bizottsága előtt, hogy az egész terv legfeljebb 10 millió dollárba fog kerülni, mert számítása szerint egv-egy személy utazási és összes költségei csak 5,000 dollárt fognak kitenni. Hát ez már igen messzire esett attól az eredeti gondolattól, hogy a fiuk behurcolkodnak a családi kunyhóba, ott esznek és segítenek kapálni, vagy amit éppen kell. Hiszen Indiában, Burmában, vagy Indonéziában stb. egy egész család 25 esztendő alatt sem kapál össze magának 5,000 dollárra valót. Hol van itt a nagy ész, egy személyre ennyit elkölteni, amikor ezzel az összeggel egyenként 200 családot lehetne megsegíteni? — kérdezhetné az ember. Azután hány emberre futja ki a tiz millióból? 2,000-ra, ami kis csepp az óceánban. Pedig van benne nagy ész. Kiderült Schriver igazgató következő kijelentéséből. A Béke-csapat személyenkénti 5,000 dolláros költsége sokkal kevesebb, mint amibe a katonai és diplomáciai személyzet fenntartása kerül. Vagyis tiszta spórolás. Bocsánatot kérek gyanakvó természetemért, de m m kei ülhetem el a következtetést, hogy eszerint a Béke-csapat célja nem a kapálás, víztelenítés. segítés és tanítás, hanem olyan feladatok elvégzése, amelyek rendesen a katonai és diplomáciai személyzet hatáskörébe tartoznak. Feladatuk nehéz lesz, “veszélyesebb lehet, mint a hadseregben, hajóhadban, vagy a légi haderőben való szolgálat.’’ Hogy ezek miféle munkák lennének, különösen egyes ázsiai és afrikai országokban, arról nem kell hogy részletekbe menjek. Még Shriver e sokatmondó kijelentése előtt történt, hogy az egyik szenátorunk, az ártatlanabb lelkek nagy megrökönyödésére, azt mondta, hogy a Béke-csapatokba nem valók azok, akik “idealisták”, vagy olyanok, akik mindenáron “jót akarnak cselekedni” (Do-gooders). Az ártatlanabb lelkek most már megnyugodhatnak. Már megtudták, hogy miért nem kellenek a Béke-csapatban az “idealisták” és a mindenáron “jótcse- lekvők”. 100—150 évvel ezelőtt, sőt még korábban is, küldték már a békecsatárokat Ázsiába és Afrikába. Úgy hívták őket, hogy misszionáriusok. Ezeknek nagy előnye, hogy mindig az égre mutathatnak, hogy ott majd minden baj és igazságtalanság kiegyenlítést nyer. A földi hiányokat mennyei javak fogják elzsugoritani. A mai béke-csatárok vajon hová fognak mutogatni? Majd megtudjuk. ♦ Mellesleg szólva a tervről óhatatlanul eszembe jut a franciaországi úgynevezett munkáspapok története. Tudva, hogy a francia munkásság úgyszólván kivétel nélkül szocialista, az egyház mindjárt a háború után egy tervvel állt elő, amellyel ezen az áldatlan állapoton változtattak volna. Kiválogattak fiatal, lelkes papokat, ezeket az egyházi teendők alól felmentették és az lett a feladaIpari kémkedés 200 évvel ezelőtt A XVII. és a XVIII. században, amikor a textilipar Nyugat-Európában hőskorát éli, s a szövőszékeken pompás s tartós anyagokat állítanak elő, a termelés növelését az akadályozta, hogy a rokkákkal nem tudtak elegendő fonalat készíteni a takácsok részére. A probléma megoldását elősegítette 1764-ben James Hargreave készüléke, amely 30—40 fonó munkáját helyettesítette, de találmányát a gyakorlatban nem sikerült hasznosítania. Jelentős haladás történt, amikor négy. évvel később, 1768-ban Richard Arkwright üzembe helyezte az első fonógépet. Ez már nyujtóhengerrel és szárnyasorsóval volt felszerelve, s a fonási műveletet aránylag egyszerűen bonyolitotta le. Arkwright 1769-ben alapított fonógyárat Not- tinghamban, 1771-ben Gromfordbao Ez utóbbi gyártelep energiaszükségletét vizerőből nyerte. De a feltaláló legnagyobb érdeme az, hogy gépein nemscak nagy mennyiségű fonalat lehetett előállítani a szövőipar számára, de lehetővé vált az is, hogy a ruházati cikkeket az olcsó gyapotból állítsák elő. Ennek az adottságnak a birtokában, s sok más tényezőnek is köszönhetően az angol textilipar világuralomra tett szert. A világpiacon egyetlen állam sem versenyezhetett vele. A textilipari gyártmányok kivitelének nagy része Amerika felé irányult. Akkoriban ugyanis az Egyesült Államoknak, mint fejletlen, uj államnak sok mindeme volt szüksége, elsősorban textilárura, úgyhogy az angol szövőgyárak alig tudták teljesíteni az amerikai megrendeléseket. E vonatkozásban Amerika csaknem teljes mértékben angliai behozatalra szorult. De az olcsó angol pamutszövet az európai piacot is elárasztotta. Nem meglepő tehát, hogy Angliában szigorú kiviteli tilalmat rendeltek el a fonógépekre és azok alkatrészeire, s szigorú rendelkezés gondoskodott arról, hogy a fonó- és szövőmunkások ne hagyhassák el a szigetországot. Ekkor történt a világ' egyik legnevezetesebb ipari kémkedése. Az angol textilipargyárosoknak feltűnt, hogy Amerika erősen csökkenti megrendeléseit... Gyanússá vált a helyzet, s előbb titokban, majd egyre nyíltabban kezdtek beszélni egy “valakiről”, egy “senkiről”, aki vakmerőén Anglia tex- tilhegémóniájára tört... Szorgos ipartörténeti kutatások kiderítették, hogy ezt a nagyvonalú ipari kémkedést egy amerikai fiatalember, bizonyos S. Slater követte el. — Nevezett valószinülég megbízásból Amerikából Angliába utazott, azzal az előre megfontolt szándékkal, hogy a fonógép szerkezetét és miikötuk, hogy ipari telepekre és gyárakba menjenek dolgozni munkásként, a munkások között éljenek, igy próbálják munkástársaikat vallásilag és világnézetileg a helyes irányba terelni. A fiatal munkáspapok komolyan vették a feladatot. Saját tapasztalataikon keresztül megismerték a munkás élet bajait és problémáit. Csodálatosan, vagy tekintettel a tárgyra, helyesebben úgy kellene mondanom, hogy ellencsodálatosan, az történt, hogy először inkább szórványosan, később azonban egyre gyakrabban — a munkáspapok kezdtek egyetérteni környezetükkel, a munkásküldöttségben tagságot vállaltak, a sztrájkok irányításában és vezetésében resztvettek és bérköveteléseknél a munkásokat támogatták! Képzelhető, micsoda panaszokkal szaladtak a gyártulajdonosok az egyházi vezetőkhöz, ők az egyház szavára és biztatására alkalmazták a mun káspapokat abban a várakozásban, hogy mindez az ő érdekeiket fogja szolgálni és ime, 5—6 hév- nappal azután, hogy belekóstoltak a munkáséletbe — ellenük fordultak. Először még tartott a remény, hogy ezek csak kivételes eseteknek bizonyulnak, elég lesz, ha az illetékes püspök kicsit megregulázza az eltévedteket, de később ez sem használt; egyre nyilvánvalóbb lett, hogy az ellenkezője történt, a munkásság téritette meg a munkáspapok legnagyobb részét. Gyorsan véget kellett vetni az egész akciónak. A munkás-papokat visszhivták a gyárakból és lelki fertőtlenítésre kolostorba tették őket. Jónéhánvuk azonban kolostorbamenés helyett levetette a papi ruhát és megmaradt munkásnak. Hát ilyesféle még megtörténhetik a mi Békecsapatunk néhány tagjával is. dését megfigyeli, hogy azután a gépet hazájában felépíthesse. Slater nagy7 óvatossággal és körültekintéssel járt el. Angliába érkezve munkába állt, és az Arkvvright-féle szövőgép szerkezetét és működését, valamint a fonalgyártmányokat minden oldalról megfigyelte. A szigetország gyáraiban évekig mint egyszerű fonó dolgozott, a legcsekélyebb gyanú sem merült fel ellene. Amikor azután úgy érezte, hogy a fonógépet pusztán emlékezőtehetségére támaszkodva fél tudja épiteni, —hazafelé készült. Visszatérését hazájába azonban gátolta az a rendelkezés, hogy a textilipari dolgozók nem hagyhatták el az ország területét. Slater ezen úgy segített, hogy munkahelyén sorozatosan hibákat követett el, ügyetlenkedett és károkat okozott, úgyhogy munkahelyéről elbocsátották, és a hatóságok kiadták részére a határátlépési engedélyt. Az Egyesült Államokban az akkoriban igen hires Brown-féle textilgyárban jelentkezett, s közölte hogy el tudja készíteni az ArkwrigM-féle szövőgépet. — A Brown-gyár szivesen fogadta ajánlatát, rendelkezésére bocsátotta a szükséges anyagokat, s ő aránylag rövid időn belül, pusztán emlékezetből elkészítette és üzembe helyezte Amerikában a fonógépet. Ezek után már az amerikai szövőszékek számára is tudtak elegendő mennyiségű fonalat előállítani, úgyhogy az amerikai textilipar is képesssé vált arra, hogy olcsói és tartós textiláruval lássa el a kontinenst. Ezáltal rövid időn belül megdőlt — legalábbis e vonatkozásban — Anglia világuralma. Tuboly Ilona műanyagba burkolt papirkmuenzá t r ,k bélyegzését végzi a vállalat által tenezett bélycgzőautomasán
