Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-03-09 / 10. szám
UL AMERIKAI MAGYAR SZA Thursday, March 9,1961 Pusztuló országrészeink! Nagyarányú munkanélküliség a szénbányavidékeken. A kihalásra ítélt városok tragédiája Uj elnökünk, mikor átvette hivatalát, feltárta az ország súlyos gazdasági helyzetét. Az uj adminisztráció által végzett felmérés sokkal komo- rabb képet nyújtott hatalmas országunk állapotáról, mint amit az Eisenhower-kormány nyolc éven keresztül festett a közönség elé. A felmérés alapján kiderült, hogy kb. egy millióval több a munkanélküli, mint amit a korábbi hivatalos statisztika alapján megállapitottak, és igy megköze- Iiti a 6 milliót. A tőkés gazdasági rendszer hatalmas átka, a munkanélküliség, tehát megint teljes erővel zörög nemzetgazdaságunk ajtaján. A nagy depresz- sziós idők emléke még nem halványodott el teljesen az amerikai közvélemény tudatából és milliók néznek aggódva a jövő elébe. Tudják ezt az amerikai újságok is. Egyre több cikk jelenik meg hasábjaikon, amelyek ezzel a kérdéssel foglalkoznak. Megoldást a problémára egyik sem tud találni, még javaslat formájában sem. De beszámolnak a munkanélküliek sorsáról, mert tudják, hogy ez a téma erősen foglalkoztatja olvasóik többségét. Sűrűn találkozhatunk ilyen írásokkal azokban a helyi lapokban, amelyek a gazdaságiig különösen érzékenyen sújtott környékeken jelennek meg. Ötgyermekes bányász tragédiája A Johnstown-i Tribune Democrat c. napilapban egész cikksorozat jelent meg a munkanélküliek helyzetének az ismertetéséről. Ez a vidék — Western Pennsylvania és West Virginia — az érzékenyen sújtottak közé tartozik, ezért érdekes megnéznünk, hogy milyen körülmények között élnek és milyen kilátásokkal és reményekkel eltelve néznek az emberek a jövőbe. Egy szénbányász levele a legmegdöbbentőbb, aki találó szavakkal ecseteli egy olyan ember érzéseit, aki dolgozni szeretne és nem képes elhelyezkedni. 43 éves, tele élettel és erővel, már több mint két éve nem képes munkát kapni. 1958-ban adták át neki a végső “rózsaszín cédulát”, amely több mint 20 évi munka utáni elbocsátását jelentette. Nem tudok magamra ismerni — Írja elkeseredetten —, mert nincs személyazonosságom többet. Valamikor apa, férj, eltartó, férfi, barát, munkás, a társaság hasznos tagja voltam, hogy néhányat említsek korábbi személyazonosságaim közül, de ma már nem tarthatok igényt egyikre sem. Munkásnak nem nevezhetem magam, mert nem vagyok képes munkát találni. Apa, férj, eltartó sem vagyok többé, mert nem tudom eltartani a családom, ami pedig elsősorban kötelessé- gem lenne. A társadalom tagjának sem nevezhetem magam, mert a munkanélküliek táborába tartozom, a reménytelenek, az elutasítottak, a rosszkedvűek. a mogorvák, az elkeseredettek csoportjába, akiket az élet kiközösít magából. De mostanáig reménykedtem — folytatja az egykori szénbányász. Hittem abban, hogy egyszer valahol, valamikor munkát adnak a számomra. Hittem abban, hogy valami történik és nem fogom mindig hallani a szokásos elutasítást, hogy ‘‘Sajnálom, ön túl öreg. Semmi nincs az ön számára...”, vagy “Minden be van töltve. Semmi sincs az ön szakmájában.” . Úgy látszik hiú ábránd volt minden bizakodás a részére. Aránylag fiatal ember, de feleségéről és 5, gyermekéről, akik közül a legfiatalabb még csak 9 éves, már nem képes gondoskodni. Az élet arra kényszeríti, hogy ölbetegye a kezét és a jótékonysági intézményekre bízza a család eltartását. A sok csalódás és visszautasítás már annyira megtörte, hogy lemondott arról, hogy valaha is álláshoz jusson. Pedig jelentős szakmai tudás van a háta mögött, hisz több mint 20 évig végezte munkáját a bányában. Tanult, müveit ember. Leírja, hogy a második világháború előtt még egyetemre is járt. Mikor kitört a háború, a szabadság és a demokrácia ügyének a megőrzésére hívják harcba az ő nemzedékét, ő mélyen hitt ennek ügyében és hűen szolgálta hazáját. Most egy sokkal nehezebb küzdelemmel kell szembenéznie. Ez a küzdelem azért folyik, hogy a gazdasági biztonságot szerezzék meg és harcolják ki az állam minden polgára számára. Ugv látszik emberünk belefáradt a reménytelen harcba és nem érez elég erőt, hogy küzdjön érte. “Olvasom az újságokat — írja még —, hallgatom a szónoklatokat, beszélek a többi munkanélkülivel. Hallok a munkanélküliségről a West Virginiád szénföldek vidékén, Kentuckyban és Ten- nesseeben, értesülök arról az elkeseredésről ami ott uralkodik. Kiváncsi vagyok, azok az emberek hogyan gondolkoznak.” Vannak sokan, akik még sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint ő. Egész gazdasági reményük abban a néhány centet érő élelmiszercsomagban van, amit a feleslegekből juttatnak a számukra. Élelmiszerfelesleg mindig lehet olyan országban — állapítja meg elkeseredetten —, ahol az emberek egy jelentős része éhezik. “Minden olvasó — fejezi be a bányamunkás a levelet — elkészülhet rá, hogy legközelebb ő kapja meg a maga “rózsaszín céduláját”, ami a munkájának az elvesztését jelenti. A világ leggazdagabb nemzeténél ilyesminek nem lenne szabad előfordulni. És mégis az automáció és a gépesítés bevezetésével sorstársaim ezreit kárhoztatják a tétlenségre és lökik ki a mankájukból.” Pennsylvania a munkanélküli statisztika élvonalában A lap, amelyik a levelet közli, nem tehet mást, mint adatokkal is megerősíti a levél Írójának az állítását. Amit ő a saját helyzetére vonatkozóan elmondott, azt a vidék statisztikai adatai még jobban alátámasztják. A környék lakosságának 17 százaléka vesztette el munkáját, ami több mint kétszerese az országos átlagnak. De Johnstown város és vidéke csak egyike a 16 tartós munkanélküli területeknek Pennsylvania államban, ahol 433,000 személy, a teljes munkaerőnek 9.3 százaléka esett ki állásából ill. volt munkanél- kül a múlt év decemberének közepén. A gazdasági szakértők szerint, még ha az országban meg is indul a fellendülés — ahogy egyesek ez év későbbi szakában várják —, az állandó munkanélküliség megmarad az ország számos területén. Joseph Barr, Pittsburgh polgármestere mondja, hogy az ő négy megyéjében 110,000-re becsülik azokat, akik elvesztették állásukat és ezek közül 60,000 munkanélkülisége már állandó jellegűvé vált. “Még ha az acélipar vissza is tér 100 százalékos kapacitásához, minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy ez nem fogja az alkalmaztatás 100 százalékos újjáéledését jelenteni az acéliparban” — hangoztatta a nagy Amerikai Acélmunkások Szakszervezetének szóvivője. Egy másik statisztika élesen rávilágít erre a megállapításra az acélipart illetően. Beaver Countyban az 1954—55-ös időszak alatt, ami viszonylag jó év volt ebben a szakmában, 36,000 acélipari munkás volt alkalmazásban. Ma. öt évvel később már csak 29,000 dolgozik. Abból a 7,000-böl, amelyik elvesztette az állását, 2,000 vagy 3,000 soha többet nem fogja látni az acélöntöde belsejét. De még a 29,000 között is, aki ma dolgozik, legalább 10,000 vagy 13,000 nem teljes munkaidejű állást tölt be. A közgazdászok szerint az automáció és a gépesítés fokozása csak tovább fogja rontani a helyzetét az acóliparban, az államnak ebben az igen fontos nemzecgazdasági szektorában. Tehát egyre több munkás számolhat azzal, hogy feleslegessé válik a munkaereje más szakmában is, ami kapcsolatban van az előbb említett iparral. így a korábban idézett szénbányász reményei is csak csökkenhetnek az idő folyamán. Vajon mit tanácsol a lap a helyzet javítására? Semmi egyebet nem tud, minthogy hagyják el a környéket és költözzenek el más vidékre. Tehát gondolni sem lehet arra, hogy olyan módon javítsák meg az ipar helyzetét, hogy a munkásság megfelelő számban alkalmazást nyerhessen. Egy ut marad csak nyitva a szerencsétlen munkanélküli számára: veszi a sátorfáját s odébb áll. Persze ez még korántsem jelenti azt, hogy más helyen feltétlen kap majd munkát és biztosíthatja a megélhetését. Tehát csak egy biztos: a régi helyen nem fog munkához jutni. A West Virginia-i depresszió A West Virginia-i Charlestonban egy másik szénbányász tragikus sorsán keresztül nyerünk bepillantást ennek a szintén régi szénipari központnak a pusztulásába. Ez a bányász most 50 éves és 9 gyerek apja. Egyik tagja ő is annak a nagy munkanélküli hadseregnek, amely ezen a vidéken állandóan növekszik és nem csökken. “Már bejártam egész West Virginiát — mondja elkeseredetten —, de senki nem akar munkát adni a számomra a korom miatt. Semmi tervem nincs a jövőre nézve, de szeretnék farmer lenni, ha kapnék földet és elég segítséget, hogy elkezdjem a munkát,” Hét gyermekük tartózkodik otthon 3-tól 14 éves korig. A legkisebbet a 19 hónapos fiát, kénytelen volt férjhezment lányához adni, mert nem tudott tejet venni a számára. 25 dolláros havi bért kellene fizetnie a lakásáért amiben lakik, de már több hónapos hátralékban van és nincs hová mennie. A kormány által kiosztott élelmiszerfeleslegből élnek. Sorban néptelenednek el itt is az egykori bányásztelepek és a környező hegyekről a bedesz- kázott házak soraira lehet látni a völgyekben. Ezeken a helyeken nem olyan régen még virágzó települések élték életüket. Ma kihalt minden. Az állam lakossága is jelentősen csökkent. 1950 ben még 2,500,522 volt, 1960-ban már csak 1,860,- 000. De ha a szénvidékeket nézzük, akkor még sokkal nagyobb csökkenést tapasztalhatunk. Raleigh County lakossága tiz évvel ezelőtt 69,000 volt, ma csak 67,000. A szénbányák bezárása természetesen maga után vonja az üzleti élet visszaesését is az egész vonalon. Ha a bányászok nem keresnek, akkor természetesen vásárlóerejük is lecsökken vagy teljesen megszűnik és igy kihat az egész gazdasági életre. Szerényen számolva 85,000 ezer személy vesztette el a munkáját West Virginiában; mintegy negyedmillió ember kap élelmet a kormánytól; még legalább 40,000 szorulna rá a segélyre, de a szállítás hiánya vagy más ok miatt nem tudja átvenni a juttatást; 86 ezren kapnak pénzügyi segélyt az állam Public Assistance osztályától, A jövőben sem várható itt javulás a gazdasági szakemberek véleménye szerint. Itt is csak a továbbvándorlást tudják ajánlani az állam vezetői. Egy üzletember ezt mondta: “A legjobb ami ezzel az állammal történhet az, hogy 35,000 család ki- hurcolkodik innen.” Persze mindenki tudja azt, hogy nagyon nehéz dolog meglett embereknek, akik már életük nagy részét ott töltötték, átvándorolni egy másik országrészbe, az ismeretlenbe, a bizonytalanba. Még ha biztos lenne, hogy másutt munka és elhelyezkedés vár rájuk! De középkorú munkásokat már nem szívesen vesznek fel sehol sem itt Amerikában. Inkább valószínű, hogy másutt sem lenne nagyobb szerencséjük; Kormányunk programjában igen jelentős helyet foglal el a külföldi kölcsönök és segélyek kérdése. De az utóbbi időben napvilágot látott itthoni statisztikák és adatok alapján csak azt láthatjuk, hogy sokkal hasznosabb és időszerűbb lenne először a saját belső problémáinknak a megoldása . . . Terjedt a bűnözés az országban Robert F. Kennedy igazságügyi miniszter jelentést hozott nyilvánosságra az 1960-as bűnözésekről, amelyeknek száma rekordmagasságot ért el. Az 1959-es bűnesetek számát 12%-kal meghaladja. Részletezve: rablások 18, betörések 15, súlyos lopások 11, autó lopások 7, gyilkosságok és nemi támadások 4 és súlyos testi sértések 3 százalékkal növekedtek. A súlyos bűncselekmények semmilyen téren nem csökkentek. A jelentést az FBI állította össze a 25,000 lakosnál nagyobb városok rendőr-jelentései alapján. J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója “megrázó helvzet”-nek minősítette azt, hogy a bűnözés legkisebb arányú növekedése 9 százalékos az egymilliónál több lakosú városokban, mig azokban a városokban, ahol a lakosság a 25,000 és 250,000 között van, az emelkedés 14 százalékos és a 250,- 000-től egymillióig terjedő lakossal rendelkező városokban a bűnözés 11 százalékkal emelkedett. A fiatalkorú bűnözők száma is emelkedett. A nagyvárosokban ez 7 százalékos a kis városok és vidék 5 százalékával szemben. Átlagban 6 százalékkal több fiatalkorú bűnözőt tartóztattak le 1960-ban, mint 1959-ben és a letartóztatott felnőttek száma 2 százalékkal több mint az előző évben.•
