Amerikai Magyar Szó, 1961. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-05 / 1. szám
> ■ n ■ n »in m i ■ » »i n mi ri»» .1 »mmm hjjii nm » »»Ir>»«nr»«ir» »mnm nmmmi mtwmi mm«i Szépirodalom, művészet, kultúra | r..MiiMnniiinniiiininiiliiniiir>iimililiiiiimlillniiimmniiiiimuiiuiiiini«miiiiiii X BARABÁS TIBOR: Boldog újévei kíván HIDEG tél volt- csontigható, kemény hideg. S ezt annál jobban éreztem, meid csak egy fekete felöltőm volt. Ezt is elvékonvitotta a használat, elkoptatta az idő, igy hát majdnem ugyanúgy féltem a téltől, mint az épitőmunkások a Mé- mosz székház előtt, akik diótörést játszottak kis- ■ kabátban az Aréna utón, hogy meg ne fagyjanak. Akkor írtam meg első tanulmányomat Ni- colo Machiavelliről, a nagy flórenciről. Megpróbál tam felmutatni az “II Principe” individualizmusában a polgárság életelvét, ajánlott despotizmu- sában az olasz államegység álmát, Mandragorá- jában a reneszánsz-élet irói emlékét. S hogy még mi mindent akartam, ma már nem is tudom, de arra jól emlékszem, hogy tanulmányomban név nélkül Marxot idéztem, bár féltem: a Literatura szerkesztősége kidob majd vele. Ez a veszély már azért is fenyegetett, mert élesen bíráltam a stilizáló történelmi regényeket, az. ideálizálás hazugságait. Azt hittem, hogy első mondatomat idézni fogják “Angyalok és démonok osztoznak a történelmen”... Nemsokára rá kellett jönnöm, hogy az emberek egész másféle dolgokat jegyeznek meg. Szóval hideg volt és dideregve mentem végig a Körúton. A Sugár és Barna előtt sokáig nézegettem a kirakatokat, a spriccelt és barna angol öltönyöket, a habos selyemingeket, a csokorba kötött nyakkendőket, különösen tetszett a kirakat középen álló szmokingos bábu, köpenyé sarkán gombostűvel tűzték fel, hogy fehér selyembélését is láthassák. Mi lenne, ha Sugár ur megbolondulna és a Róbert bácsi kondérjal előtt álló páriákra adná rá ezeket a hibátlan szmokingokat. Ilyen és még ennél is vadabb képek gyötörtek,- amikor valaki vállamra tette 'nehé£ kezét. Hátrafordultam. Komáromi volt, az OTI dijnok, akivel együtt címeztem valahol borítékokat: — Mi újság kisfiú! — mondta, mert mindig igy hi vett engem. —Remélem, még mindig mun- kanélkül? — köhögött és elhúzott a kirakattól.-—- Rögtön tudtam, hogy maga az. Megismertem az alakjáról, meg a marhaságáról. Ki olyan hülye, hogy megálljon egy ilyen kirakat előtt, amikor egy vasa sincs? Csak egy ilyen kiváncsi ember teheti ezt, mint maga. Mit érdekel engem az, amit úgy sem érhetek el? Minek izgassam magam? No nem akarom én bántani magát. Idehallgasson: egv barátomtól két jegyet kaptam a gőzfürdőbe, ide a Hungáriába. Azt mondta, vidd el a barátnődet. A hülye azt hitte, hogy ilyen leégett alaknak Lil Dagover a szeretője. Itt van egy jegy, tegye el, ha lesz borravalóra, látogassa meg a Hungáriát. . . — Maga hogy él Komáromi? — kérdeztem a magas, szikár, minden kopottsága ellenére is tiszta embert. — Ágról-ágra szállók, mint a madár! Szezonmunkákból. — Ne tréfáljon. Milyen szezon van most? — Milyen? Ugye most november. November után december következik és december végén van a Szilveszter. . . Ilyenkor a házfelügyelők és segédházfelügyelők boldog uj évet kívánnak a kedves lakóknak. A lakók pedig újévit adnak a házmestereknek, különben nem kapják meg a mosókonyha vagy a padláskulcsot, rossz információt adnak az érdeklődőknek vagy bemártják őket a rendőrségi nyomozóknál, egyszóval újévit muszáj adni. — De mi közé-magának ehhez? — Sok! — felelte nyomatékkal és az Abbázia kávéház előtt beavatott az üzletébe. — Van az Akácfa utca 12-ben egy norinbergi üzlet, Fleischmann Henrik. Ebben a boltban előlegeztek nekem több száz újévi kártyát. Boldog uj évet kiván a házfélügvelő t Boldog újévet kíván a segédházfelügyelő! Van itt kéményseprős, az 2 fillér, van lóherés az is kettő, van aranydisznós az 3 fillér. A segédházfelügyelő egy fokkal mindig primitívebb, nehogv a házmesterek megsértődjenek. Bizománvba átvesz 2—300 darabot és november 15-től elkezdi a házakat járni. Van olyan nap, hogv ötszázat is eladok, áz kereken öt pengő. Holnapután délután 5-knr legyen a Fleischmann’előtt, Akácfa ucca 12. Garanciát vállalok magáért és elindítjuk. No mi baj, mi történt magával? — kérdezte Komáromi, mert a Japán kávéház előtti újság-pavilonnál földbe gyökerezett a lábam. A sok újság és folyóirat között megláttam az uj Literaturát. Közelebb mentem, első volt az én tanulmányom. Ott állt a címoldalon a nevem és a cim: “Vázlat Niccolo Machiavelli arcképéhez.” Rég elköltöttem a tiz pengő honoráriumot, mert annyi volt az egész. Négy hónapig Írtam. Most megjelent és nincs ötven fillérem, hogy megvegyem és hazavigyem az anyámnak... — Jól van Komaromi: Ott leszek. Köszönöm, hogy gondolt rám! — A Nagymező ucca sarkán elbúcsúztam tőle és futólépésben visszamenteni a Kioszk elé.' Dermesztő hideg volt, de még vagy egy félóráig álldogáltam ott, néztem a Literaturát és nem tudtam elszakadni irói dicsőségem vékony sugarától. MÁSNAP ott voltam az Akácfa uccai bolt ■e’őtt.. A Beszkárt-székház kapujában vastag, kék kincstári kabátban állt a portás. Irigyeltem tőle. Mi lesz velem, ha leesik a hó, a cipőm is lyukas. Egy vendéglőből hordókat gurítottak kétlovas teherkocsira. Jól látszott a muraközi lovak párája a nagy hidegben, a bőrkötényes rakodók szitkozódtak, káromkodtak. Nem adott nekik borravalót a vendéglős. Komáromi késett. . . Megálltam a szomszéd hentesüzlet előtt. Már többen állták ott. A cégtáblán ez állt: vitéz Bóta Károly, hentes és mészáros. Nem tudtam megérteni. hogy miért kell egy hentesnek vitéznek lenni ?. . . Egy kis öreg arcára leírhatatlan vágy- ült ki, már nem is emberi éhség. Kiskabátban szorongott ott, oldalt, mint aki nem akarja másoktól elvenni a kilátást, de megbabonázottán nem tudott' elmozdulni. A kolbász és fej hús alatt forró víz gőzölgött és a főtt húsok illata összekeveredett a frissen olvasztott háj és tepertő szagával. Egész fehér kenyerek szorongtak egymás mellett a, kirakat alsó, fehér csempés fokán. Két nagy üvegben savanyupaprika volt. az egyikben vörös káposzta. Dante a pokol képeiből kihagyta ezt az Akácfa uccai kirakatot. . . — Mit néz? — ütött a vállamra Komáromi, aki mindég csak magától értődő dolgokat kérdezett. — A Moná Lisát! — mondtam mérgesen és mégis örültem, hogy eljött és nem ültetett fel. — Akkor jöjjön, bekonferáltam már magát a Fleischmann urnái. Én csak egyet kérek magától. Semmi agitáció! Ezek a házmesterek úgyis közelebb állnak a rendőrséghez, mint Marxhoz, tehát hiába... Ne is feleljen. Egy szót sem. De kezei í'á! Ezzel befordultunk a boltajtón. Fleischmann ur hatvan év körüli, nagyon alacsony, szakállas emberke volt, fekete kalapban. Alig volt magasabb az asztalnál és ingujjban állt a magas pult mögött. A polcok tele voltak társasjátékokkal, karácsonyfa díszekkel, gvöngyökkel. vidéki vásárok árucikkeivel, festett malacokkal, kis, zöld ro-taszekrénvekkel, gyerekek spórkasszáival és ócska számológépekkel... — Szóval maga az uj kuncsaft. . . Komáromi ur garantálta. . . persze sokat érek én az ő garanciájával. No de az üzlet-üzlet. Valamit kockáztatni kell. Helénke. Hozzál ki neki százat-szá- zat az újévi kártyákból... Remélem, nem fog becsapni, összesen nyolcszáz darab. Minden pénteken elszámolunk. . . Szombaton persze nem vagyunk nyitva! Helénke kijött a bolt belső részéből. ötvenéves 'ehetett, nagyon kövér, nagyon csendes fekete asszony volt. Letette elém a kartondobozokat és valamennyit kinyitotta. — Tessék megszámo'ni! — Dehogy számolom. Ha önök megbíznak bennem, én is önökben! — Ez a finom gesztus nagyon tetszett Fleischmann túrnak, mert igy szólt Relénkéhez: — Adj neki még száz aranydisznót! Helénke kihozta, én átvettem elköszöntem tőlük. A forgótőkét betettem kopott aktatáskámba. Komáromi a sarkon ' elbúcsúzott, be akart menni égy nagv ablaku tejcsamokba. Tudtam, hogy két keméuvrojást eszik majd sok mustárral és még több kenyérrel, de az ajtó előtt utánam kiáltott. — Várjon egy kicsit. Itt van két pengő. Tegye el. Pénteken úgyis" találkozunk, megadja majd. — És ha nem tudom eladni ? — kérdeztem tőle. — Hallotta mit mondott a Flsischmann, kockáztatni kell!—No menjen csak! Nem tegnap óta ismerjük egymást; Vagy tudja mit, jöjjen be velem. Egyen valamit. — Nem, nem megyek. Vissza kell mennem a Ja pán elé.. . — Mit keres ott? Csak nem jár ilyen méregdrága helyre. Hallom, hogy ott kilencven fillér egy fekete... — Nem. csak megveszem a Literaturát! — Mit? A Literaturát? Egy lapot? Maga még is csak bolond még hozzá gyógyíthatatlan! — mondta Komáromi, és kinyitotta a kávémérés ajtaját. Nagy ablakai párásak voltak a sarokban levő vaskályha melegétől á az ablakok ugv látszottak csak mögöttük, mint a régi sziluett-képek. MÁSNAP szorongással útnak indultam. Budán kezdem majd a munkát, ott úgysem ismer senki. Átmentem a Vámház körúton, a Ferenc József hídon, amelynek Turul-madaráról annyi öngyilkos vetette magát a Dunába. Nem volt szép-tőlük, hogy utolsó órájukban sem voltak tekintettel a honfoglaló ősök szimbólumára. Igaz. hogy az utódok is megfeledkeztek róluk e nemzetinek nevezett uj honfoglalásban. Ami az állami f?on- dosk.odásbóL ezeknek az “ugrándozóknak” kijutott, az ott ringatózott a parti stég mellett. Egy állandó rendőrségi motoros-mentő. Megálltam a Duna felett. Alkonyodott. A Gellérthegy vörös volt a ferde és búcsúzó fény- nyaláboktól, és olyan volt szeszélyesen meredő szikláival, mint egy Wagner-diszlet. Minden megállított. A Gellért Szálló kivilágított ablakai, a Műegyetem kísérleti tanterme, amelyből hősiesen verték ki azt a három-négy zsidó diákot, akiket a numerus clausus még beengedett oda. A keresztény.nemzeti lapok tizenkét éve preparálták a gyilkosokat és az áldozatokat a végső leszámolásán!. Különös világ kezdődött. A csendes Kruspér utca egyik házában kezdtem el a munkát... A házmester nem volt otthon, moziba ment, a Nap-moziba. A vice pedig az ötödik emeleten, a mosókonyha mellett lakott. Bekopogtam. Kiorditottak: — Befelé! Beléptem az ajtón. A mosókonyha vize másfél méter magasságig átitatta a kis cselédszoba falát. Penészes és salétromos volt itt minden. A fal alatt ócska, széles, rozsdás vaságy, a rongyok között, piszkos párnán sovány asszony feküdt, csendesen, fájdalmát visszafojtva. Egy ötvenévesnek látszó sörtehaju férfi dikiccsel és susz- térkalapátcsal dolgozott, faszögeket vert ócska bakancsába. -Köszöntem. Köszöntek. Magyaráz-, gat tam, megmutattam az újévi kártyákat. Végre megszólalt az ember: — Iztiletes! — mondta és az asszony felé intett. A v'ce fáradt volt és a befejezett szeméthordástól piszkos, poros. A falon lefolyó nélkül csap volt, alatta a hokkedlin egy repedezett lavór. — Nézd csak anya! — szólt a feleségéhez —, milyen szép ez a lóherés. Ezt venném te, ha volna pénzem. De nincs, fiatalúr. Ami van, az kenyérre kell most. Jöjjön majd karácsony után. Minek vegyem meg előbb, kár a befektetésért. . . Kell, persze, hogy kell, hatvan koszos lakó lakik ebben a rohadt házban. A házmester az venne, az igen. annak van miből! Elbúcsúztam, de meg kellett Ígérnem, hogy karácsony után újra eljövök és olcsóbban adom majd a Jóherést, mert ő nem lopja a pénzt. . . Milyen magasak a Kruspér utcai házak és a vice mindenütt fent lakik. A házmester-lakások a földszinten, rendszerint a sarokban voltak. A z első vevőm tökrészeg volt. Kövér sörivó, közönséges fráter, de harminc aranydisznós kártyát vett és harminc fillért kerestem rajta. Hentes volt a sarkon, tiz deka meleg kolbászt és húsz deka kenyeret vettem s megettem a Műegyetem előtt egy magányos pádon. Egész felbuzdultam ettől. Az első siker mindig mámorossá tesz, a képzeletem nekiszabadult s már láttam magam Fleischmann ur pultja előtt, amint pénteken az eladott kilencszáz helyett kétezret kérek. Az első este egy pengő negyven fillért kerestem. Négy órát jártam a házakat. Korán volt még. . . Vagy száz emelettel szemben állt az egy pengő negyven. Holnap reggel kell kezdenem. Megpróbálom majd délelőtt is. Igaz, hogy jobb a Fővárosi Könyvtár aranytól ragyogó olvasótermében a Nyugat évfolyamokat és Karl Haushofer ■ oiyj' (Fo'vi átás ■ Ifi-ik oldalon) A MFFTK \ T M A GV \ R S7Á rt-M ? ■--ofíuxT o ím Thursday, January 5. 1961 _12.
