Amerikai Magyar Szó, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1960-07-21 / 29. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, July 21, 1960 & Ahogyan én látom... írja: EHN Mégis gondoskodnak az öregekről A kormány népszámlálással foglalkozó hivatala minden kétséget kizáróan megállapította, hogy 1959 julius elsején 31 millió 55 éven felüli egyén élt hazánkban, 24 százalékkal több, mint 1950- ben, amikor e tiszteletreméltó korúak száma csupán 25 millió volt. Megállapítást nyert, hogy az utóbbi években a becsületben megőszültek nagy százaléka fütyül a statisztikákra és a világnak fittyet hányva vígan ukrándozik, amikor — a statisztika szerint —, már alulról kéne az ibolyát szagolnia. Ezek az élethez makacsul ragaszkodó idős polgárok különböző problémák elé állítják a kormány szerveket és e problémák megoldása egyre sürgősebbé válik. Itt van például az idősek gyógykezelése s orvosi ellátásának a kérdése. A huncut idősek ragaszkodnak az élethez, de nagy részüknek se pénze, se vagyona nincsen, mert ifjú korukban vagy nem takarékoskodtak, vagy nem volt miből takarékoskodni, mert rosszul választották ia mesterségüket. Akik a bankár, a gyáros, vagy bányatulajdonos pályára léptek, vagy akik szülőnek milliomost választottak, azoknak öregkorukban van mit aprítani a jó langyos tejbe. De lakik ügyetlenek, vagy könnyelműek voltak és bányászok, munkások, kis-farmerek .tanítók, avagy munkás-lapok irói lettek, vagy pláne, akik sötétbőrünek születtek, — azok most reuma, arthritis, gyomorfekély, szív és vesebaj mellett még pénzhiányban is szenvednek. Az ilyen vagyon- és pénznélküli évről-évre szaporodó idősekről valahogyan, valakinek gondoskodni kéne és ez az, ami a törvényhozó testületekbe választott díszes társaságnak súlyos gondokat okoz. .Szeretett és mélyen tisztelt elnökünk, aki szintén túl van a legszebb férfikoron, viszont jövedelme mindig tekintélyes volt és alelnökünk, aki bár egyelőre még éretlennek számit, de vagyona alapjait mái* zsenge korban lerakta — külön-kü- lön hangsúlyozták, hogy a szövetségi kormánynak a legkisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy az öregek ellátását finanszírozza. A nép- számlálás adatait tudni illik nemcsak mi, hanem ók ketten is ismerik és tudják, hogy a 31 millió idős polgár között van hárommillió, akiknek jövedelme meghaladja az évi ötezer dollárt. Ezek közé tartozik Eisenhower is, továbbá Truman és Hoover volt elnökök, hogy egy egész csomó szenátorról és képviselőről ne is beszéljünk. Ha ez a hárommillió ilyen ügyesen tudott gazdálkodni — morfondírozott az elnök és alelnök —, akkor a többi 28 milliónak is volt alkalma a jövőjéről gondoskodni, mert ez egy szabad ország, ahol minden polgárból lehet elnök, szenátor, vagy képviselő, vagy legalább is gyáros, vagy bankár. Akinek nincs legalább ötezer dollár évi jövedelme, az biztosan egész életében lusta volt, vagy a kelleténél gyakrabban sztrájkolt és uram bocsá’, — talán még kommunista is volt, akiről aztán igazán nem hajlandó az állam gondoskodni és slussz! No, de azért nem egészen ilyen sötét a helyzet, kedves idős honpolgár társaim. Az utóbbi időben azért mégis sok szó esett arról, hogy az idősek orvosi ellátásáról, gyógykezeléséről az AMA minden rugdalózása ellenére is gondoskodni kéne. Törvényhozó testtileteink három hónapon át dobálták ide-oda a különböző javaslatokat, amig vég re úgy látszik, hogy tekintettel a választási évre mégis csak odahajitanak valami koncot az idős választóknak és, ami nagyon fontos, a nagy gyárosok, építők, kereskedők is programjukba vették az idősekről való gondoskodást. Ez utóbbiról a 'Wall Street Journal junius 24-iki számából értesülünk, abból az újságból, amely megalapítása óta mindig szivén viselte azok sorsát, akiknek se pénzük, se vagyonuk, csak szegénységük, gondjuk és bánatuk. Ezért nevezték el a Journalt a Wall Sti-eetről. Szóval, ebből az újságból tudtuk meg, hogy az építő vállalkozók, az óra-, a golf-labda- és golfütő, a fegyver- és autógyárosok, továbbá a hajós- társaságok, mind, mind ráeszméltek arra, hogy* az idősek száma évről-évre emelkedik és bár pontos statisztika nincs arról, hogy ez a sok millió és egyre szaporodó idős honpolgár évente mily összeget fordít bevásárlásra, szórakozásra, stb., de ugv hozzávetőleg 500 millió dollárra becsülik ezt az összeget, ami nem megvetendő még a wall-streeti paloták szerény irodahelyiségeiben sem. Mint az angol mondja: It’s nothing to sneeze at.. . Nosza hát, megtörténtek az első lépések ennek az elképzelt 500 milliónak a helyes csatornába való terelésére. Hazánkban a “helyes csatornák” mindig a Wall Street irányába folynak, íolydo- gálnak és a Journal cikke ezt a hagyományt látszik továbbra istápolni. Megtudtuk ebből a cikkből, hogy az arizonai Phoenix közelében most épül Sun City, amelynek 25,000 holdnyi területén az építkezésnél szem előtt tartják az 50 éven felüliek igényeit. A Heinz Co. a kannázott húsokat lehetőleg minden zsírtól mentesíteni fogja és a sóval is takarékoskodni fog, hogy ezáltal a hosszú életű polgárok még hosszabb életűek legyenek e földön. A Bulova óragyár fehér alapon fekete számokkal és mutatókkal fog azok pénzére pályázni, akiknek látása meggyengült. Az Olin Mathieson Corp. az eddiginél és megszokottnál könnyebb lőfegyvereket kezd gyártani azok számára, akik vadászni szoktak és még mindig szeretnek lőni, de már nem bírják a strapát. A MacGregor Sport Products olyan golf-ütőket kezd gyártani, amelyek gyenge lendületre is messzire viszik a golf-labdát. Col- wick, N. J.-ben Mr. Mitnick az idősekre való tekintettel olyan házakat épit, amelyek padlóin még a legöregebb idős sem tud megcsúszni. A Swift & Co. vagdalt húst és sztéket fog mindjárt zaftosán kannázni, egyrészt sóval, másrészt sótlanul, hogy azzal az idősek kedvében járjon. A detroiti autógyárak is figyelembe veszik, hogy évről-évre több az autót vezető idősek száma, amire kifizetődő tekintettel lenni és a Matson Navigation Co. idősek testalkatához és erszényéhez szabott tengeri utazások terveinek kidolgozását rendelte el, nehogy elmulasszon valamit a fentebb említett 500 millióból. Mindezt örömmel és megnyugvással olvastam a Wall Street-ről elnevezett Journalban, mert hiszen az 55-ik születésnapomat már én is elhagytam, fiatal koromban én is könnyelmű voltam a munkaalkalmak megválasztása, terén és ezért az évi jövedelmem 5000 dolláron alul maradt. Bízom benne, hogy az 55 éven felüli és ötezer dolláron aluli olvasók is örömmel olvassák e megnyugtató sorokat és tudomásul veszik, hogy ha az orvosi ellátás, a gyógykezelés nem is olyan jó és bőséges, amilyet évtizedeken át való szorgalmas munkájuk révén megérdemelnének, a pénzüket azért sótlan vagdalt húsért, könnyű lőfegy*vérért, csúszásmentes padlóért, tengeri utazásért és a számukra külön gyártott automobilokért készséggel elfogadják azok, akik az idősek sorsát mindig a szivükön viselték. AZ ELSŐ ŰRHAJÓS ..MIDŐN Kelenfi neszét vette, hogy űrhajósokat keresnek felvételre, azonnal jelentkezett. Egy idős, szikár professzor elé került, aki körül egymás sarkába tapostak az asszisztensek. — Hány éves ? — kérdezte a profeszor, szemügyre véve a jelentkezőt. — ötven — felelte Kelenfi halkan. — Nem vagyok már mai gyerek, de azért felveszem a versenyt bármelyik fiatallal... — Elkezdjük a vizsgálatokat — mondta hidegen a profeszor —, aztán majd meglátjuk. Vegye fel ezt az űrhajós ruhát, és menjen be a kísérleti kamrába. A mellére szerelt mikrofonon keresztül diskuráJhatunk egymással. Megértette? . Kelenfi követte az utasítást. A professzor rázárta az ajtót, aztán intett az asszisztenseknek, akik bekapcsolták a műszereket. —Hall engem? — kiáltotta a professzor gége-mikrofonjába. — Most azt fogjuk ellenőrizni, hogyan reagál a szervezete a légnyomás-különbségekre. Hall engem? — Tisztán hallom profeszor ur... —.lói érzi magát? ' — Remekül —- válaszolta Kelenfi—, csak itt a nyaknál szőrit ez a vacak ruha. —Mondja, Kelenfi, volt maga katona? — Hat évig. profeszor ur. hat évig! Hogy én miken mentem keresztül! Egyszer rám esett egy domb. Amikor kiástak, azt hitték, meghaltam. Egyhetes orvosi kezelés után visszaküldték a frontra egy büntető-századdal, mert sértő megjegyzéseket tettem a parancsnokomra- Indulás előtt huszonnégy órára kikötöttek. Huszonnégy óra hosszat lógtam a csuklómnál fogva egy barackfán. — Jól éi*zi magát? — érdeklődött idegesen a professzor. — Köszönöm kérdését, prímán érzem magam, csak egy cigi hiányzik — felelte Kelenfi. —Hol is hagytam abba? Ja igen, a barackfánál! Amikor leszedtek a fáról, és magamhoz, tértem, kezembe nyomták a feleségem levelét, aki megírta nekem, hogy mást szeret, el akar válni tőlem, ne álljak a boldogsága útjába. Nem álltam. Kimentem a frontra. Az asszisztensek ide-oda futkároztak a mü- szer-fal előtt és jegyzeteket készítettek. — A fronton aknamezőre küldték a büntető- századunkat. Mindenki elpusztult, csak én úsztam meg ép bőrrel a robbanást. Az aknamezőről félholtan bekúsztam egy erdőbe, ahol nyolc napig bolyongtam étlen-szomjan, negyvenöt fokos hidegben... — Jól érzi magát ? — kérdezte a profeszox*. — Nagyon kedves öntől, professzor ur, hogy ennyire érdeklődik irántam. Köszönöm, jól vagyok. Sokkal jobban, mint ott az erdőben, ahol Több száz faragott tárgy őrzi a 72 éves Varga János kádárkuti juhász kezemunkáját. Ma is szebbnél-szebb tárgyakat farag csak a nyolcadik nap végén bukkantam rá egy erdészházra. Az ajtóig már nem jutottam el, mert elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, tudtomra adták, hogy hadbíróság elé állítanak mint katonaszökevényt. — Jól érzi magát? — Kitünően. Csak itt a -nyakaidnál szőrit ez a ruha — felelte Kelenfi, miközben fejjel lefelé sétált a kisérleti kamra mennyezetén. A professzor már nem figyelte a műszereket. Kelenfit hallgatta áhítattal. — A hadbíróság halálra Ítélt. Már az akasztófa alatt álltam, midőn légiriadót kaptunk és egy bomba épp az akasztófa közelében hullott le. Ismét rám szakadt egy domb, de nem haltam meg. A kórházban közölték velem,hogy kegyelmet kaptam; visszamehetek a frontra... — Jól érzi magát? — Jól érzem magam, csak ez a gallér lenne valamivel bővebb — mondta Kelenfi és lesétálva a plafonról lebegni kezdett, hanyagul zsebredu- gott kézzel, lábaival kalimpálva. — Professzor ur! — kiáltott fel váratlanul a főasszisztens, és az arca eltorzult az ijedtségtől. Elfelejtettünk oxigén palackot adni a jelöltnek. Most mi lesz? Nem kapott választ. A professzor reszkető hangon beleszólt a gégemikrofonjába: — Jól érzi magát, Kelenfi? —Köszönöm, jól vagyok. Szóval ott hagytam abba, hogy visszaküldték a frontra, de mégsem, indultam el, mert közben tífuszt kaptam és... — Kijöhet! — szakította félbe a professzor türelmetlenül. — Miért nem jön már ki?! Azt akarja, hogy kérvényt nyújtsak be magának? Kelenfi kisétált a kisérleti kamrából, és fejét nyaka közé huzva, görnyedten megállt a professzor előtt. — Tessék mondani, megfelelek? — kérdezte aggódó hangon. A profeszor nem tudott válaszolni. Csak bólintott. Mikes György
