Amerikai Magyar Szó, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)
1960-12-22 / 51. szám
Thursday, December 22, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Nyolcfilléres gloria Irta: ZALKA MIKLÓS Leszedtem a fejem, s úgy álltam konokul, mint aki megkukult. Zavart csend volt. —-Mondd már. . . — súgta hadarva anyám. — ... beszélj... — és ideges-gyors mozdulattal oldalba bökött —: hangosan.-. . A leány sértődött mozdulattal nyújtogatta újra meg újra az orrom elé a kezét. Majdnem sirt dühében. —Köszönd meg! — toppantott. A család vacsora utáni kényelemben terpeszkedett az asztal körül. Feketekávé illatozott. Szivarfüst úszkált a fejek fölött. ~ — Beszélj áM—türelmetlenkedett anyám jHnátam mögött. Csak azé^fsem nyitottam ki a szám. FoÄ bennem a méreg és arra gondoltam, hogy ha ez a dög sósáig tartogatja elém a pracliját, hát leköpöm. íNyoican toporogcunk egymás mellett. Nyolc gyerek, vadonatúj cipőben, uj ruhában, télikabátban, mindegyik a mamájával, a karácsonyfa alatt. Mi voltunk az ajándék. Pontosan úgy jutottunk a fa alá, mint a távolból kormányozható, villanyárammal működő játékautó. A különbség csupán annyi volt, hogy mivel az autó nem rendelkezett hálatelt szívvel, köszönetét sem kellett mondania. Nekünk igen. Az az autó volt az oka mindennek. Pirosra fényezve, égő lámpákkal, indulásra készen parkírozott a szürke garázs előtt, amelynek nyitott ajtajához névjegyet támasztottak: “.Vitéz lófő Jákó Róbert, főmérnök” — Írták rá nyomtatott betűkkel, és kézzel a következőket: “Nemes- lelkű Adrienne-unknak, forró szeretettel, a magam, és a hálás munkásság nevében”. Az autót a nővérem festette pirosra, garázsát pedig .szürkére. Néhány százat naponta — óránként n.voic fillérért. Az ő révén lettem ajándék. Mert az sem lehetett akárki. A főmérnök először is végigkérdeztette mind a száz munkását, hogy kinek van jóhangu, ifjú családtagja. Vagy harmincán jelentkeztek. A következő vasárnap délutánra összetrombitálták a gyerkőcöket, és maga a főmérnök tartott énekmustrát. Öt apróságot meg sem hallgatott, mivel kibökkentették, hogy nem szoktak templomba járni. A maradékból rostált ki nyolcunkat. Egy hét múlva, a játékgyár tulajdonosától, Schórer Alajostól levelet kaptunk, amelyben értesítette családunkat, hogy azon szerencsés szegénysorsuak között vagyok, akiket nemes szivü Adrienne leánya — egész évben szorgosan gyűjtött pénzéből — szent karácsony napján tetőtől talpig felruház. A kenetteljes írás rendkívüli érdeklődést váltott ki hozzátartozóimból. Bátyám szűkszavúan közölte, hogyha Schórer, a nemeslelkü leányával egyetemben, melyik ősébe vándoroljon vissza. Ha ő — mármint a bátyám — fizetne nyolcfilléres órabért a munkásainak, akkor lenne olyan gavallér, hogy legalább húsz kölyköt öltöztetne fel. — Különben is mit “jókodik” a Schórer! Fizessen annyit, hogy meg lehessen belőle tisztességesen élni. .. — és öklével tett pontot az asztalon, a bölcselkedése végére. — A* guta üsse meg — tóditotta nővérem —, legalább egy koszos munkaruhát adna az embernek, hogy ne a sajátunkat maszatolná az a töméntelen festék, úgyis majd megfulunk tőle. . . A béremelést is csak Ígérte. . . A nehéz gazdasági helyzet... A két fillért sajnálta óránként, de ilyenekkel kiszúrni a szemünket, azt igen. . . — Szamarak vagytok — intette le őket anyám. — Nagy szerencse, hogy felöltöztetik a gyereket. A ruhája folton-folt. Mit adok rá télen? Van pénzetek télikabátra ? Csak jár a szátok a vakvilágba, Te nem vagy Schórer és nem fizetsz se nyolcat, se tizet, mert nincs egy vasad se. . . Igazán ostobák vagytok. . . — mondta szelíden, aztán rámnézett és megmérgesedett —: mit bámészkodsz itt? Nem tartozik rád! Indulj feküdni... — Ez nekem szólt, majd ismét a testvéreimnek —: Mindent előtte tárgyaltok... aztán majd ott kezdi mesélni, ahol nem kéne. . . TI ven előzmények után állítottunk be anyámmá,! a szentestén Schórerékhoz. Liberias lakáj vezetett bennünket a rózsaszin-tanétás leányszobába. Rettenetesen imponált a lakáj is meg a leányszoba is. A rengeteg játék láttán annyira elálmélkodtam, hogy anyám háromszor is rám szólt, hagyjam a nézelődést, kezdjek vetkőzni, és öit- sem fel a ruhát, amit jcelőre odakéázitettek mind a nyolcunknak. Egyforma, kék, bocskai-szabásu, vitézkötéses, hosszimadrágos öltönyök, szürke, végig bélelt szintúgy vitézkötéses lengyelkék, hozzá fekete magasszáru cipő, fekete harisnyával. És annyira uj minden darab, hogy senki sem viselte előttem. Ha ebben végigkorzőzom a Murányi utcán, százszor is megkérdik majd anyámtól, hová törtünk be, és ahány ismerős, annyi tapogatja meg a szövetét. Egyszóval, föltűnő jelenség leszek. Csakhogy az örömbe jócskán vegyült üröm. Hátra volt az alázatosan hálatelt szívvel való msgköszönés, amitől úgy irtóztam, akár ördög a tömjénfüsttől. A halmaznyi játékcsodák láttán még ezt is elfeledtem. Bámulva cihelőcltem, anyám segitett, de még igy is elmaradtam a többitől. ültözés közben halkan á fülembe súgta: — Mit csinálnál, ha ennyi játékod lenné? Eelnőttes őszinteséggel rebegtem: — Annyit játszanék, hogy megunnám. . . — Látod, ezért jó, hogy nincs ennyi játékod — vigasztalt anyám, és mielőtt válaszolhattam volna, belémfojtotta a tiltakozást—: Gyorsan, gyorsan. . . húzd fel a cipőt.. . Ideje volt, mert megjelent a főmérnök ur és fejcsóválva nógatott sietésre. Aztán elmagyarázta, miszerint Adrienne kiasszony most éppen a karácsonyfa körül foglalatoskodik. Ugyanis a családnál az a szokás, hogy először a gyerek viszi a felnőtteknek szánt ajándékait a fa alá, majd utána szülők, természetesen mindegyik a másik tudta nélkül. Maid ismételten megróva lusta mozgásunkat, elbeszélte, hogy Adrienne kisasszonynak olyan arany szive van, amit mi “kérgesjelkü- ek” — igy mondta — el sem tudunk képzelni. Kerek száz pengő hiányzott a pénzéből ahhoz, hogy kiruházhasson minket, és addig könyüvgött az édesapjának, amig az át nem nyújtotta a kért összeget. Nagyot sóhajtva közölte, hogy mi, gyerekek nem is gondoljuk, milyen nagy pénz az a száz pengő a mai világban, majd hozzátette —: “szerencsés fickók vagytok...” Azzal végezte a beszélgetést, hogy a mi örömünk lesz a legszebb meglepetés Adrienne számára. Mert ez a leány a jótétemények" gyakorlásában talán csak Boldog Margithoz hasonlítható.- Elfordul a földi világ gyarló hiúságaitól, imával kél, imával fekszik és arra fordítja serdülő gyermekerejét, hogy leszorítsa szenvedő embertársai arcáról a könnyeket. Szózata megelégedéssel töltött el — a nemes- szivü leány sem csinált mást, mint én tettem voL na a helyében, megunta a játékait. A főmérnök elment, bennünket pedig a konyhába tereltek. Haboskávét kaptunk, height és más efféle nyalánkságot, miközben a család és szűk baráti köre az ebédlőben vacsoráit. Sötét ruhás, fekete csokornyakkendős pincérek hordták fél az ételt, ezüst tálcákon, akárcsak a korabeli filmeken, a jobb úri házaknál. A szemem káprázott a csillogó kevélvkedés eme morzsáitól is, de nem sokáig. A konyhaajteban megjelent Jákó ur, hóna alatt a már említett játékautó dobozát szorongatta. Halk pisszel libasorba rendezte a gyerekhar’at, mindegyikünk mögé a mamáját, és lábujjhegyen elindultunk. Az ebédlőben kötöttünk ki, helyesebben az ebédlő felső részében, amelyet égszínkék függöny nyel választottak el a helyiség nagyobbik felétől, ahonnan beszélgetés, tányércsörgés hallatszott, és poharak koccanása. A főmérnök a karácsonyfa alá helyezte az autót, majd minket helyezett el és ismételten a lelkünkre kötötte, amikor a köszöntője végén azt mondja: “Éljen sokáig a mi kis angyalunk” -— akkor kezdőjük zümmögni a “Mennyből az angyal”-t, s mind erősebben, horv amikor széthúzzák a függönyt, teli torokból szálljon az ének. Magunkra hagyott bennünket. Odaát vidám csevegés folyt. Valaki nngvon mély hangon “egy kis hideg sültet” ké”L aztán nevettek, koccintottak. A hátamon csordogálni kezdett a verejték, amúgy is meleg volt és mi télikabátban szorongtunk, mert hát az is szerepelt a kanott rühr da rabok között. Nyitott szájjal, vörös képnél lihegtünk. Egyik lábamról a másikra álltam és alig vártam, hogy végre t imehess^k jn- nem. Ahogy mocorogtam, tib-láboltam, a karácsonyfa egyik ága megbökte a kezem. Addig nem törődtem a fával, de hogy hozzámért, suttyomban bontogatni kezdtem a kezem ügyébe akadt szaloncukor papírját. Ekkora mennyezetig érő fa úgysem érzi meg — villant át a fejemen és, különben is'visszacsomagolom az üres papirt, senki sem fogja észrevenni. — Hagyod abba, te disznó. . . Hátrasanditottam. Anyám szeme villámokat szórt. Sóhajtva engedtem az erőszaknak. — Hölgyeim és uraim! — hallottuk végre a főmérnök ur hangját. Sorra vette a Schórer-család minden tagját, k az összes jelenlevőket, felsorolta valamennyiük jótulajdonságait, dicsérte őket nyakra-főre, hogy a végén azt hittem, az ország legjobb emberei gyűltek itt össze karácsonyt ünnepelni. Fél óráig beszélt. Fulladoztunk a hőségtől. Végre Adrienne magasztalásához fogott, s elhangzott a megváltó mondat. A karácsonyfa villanygyertyái kigyultak, zümmögni kezdtünk. A függöny méltóságteljes las- sussággal félrehuzódott. Úgy álltunk a színes fényben, mint akik a mennyből csöppentek oda. Adrienne az asztalnál állt, háttal a családnak és tapsolt. A főmérnök ur szavai jutottak eszembe, hogy olyan, mint Boldog Margit, és lestem a glóriát a feje körül, de csalódtam — semmi sem lebegett felette. A karácsonyfához jött, de a játékok nem érdekelték, csak egy futó pillantást vetett rájuk, s hozzánk lépett. — Hogy hívnak? — fordult az elsőhöz, s amikor a gyerek válaszolt, Adrienne összevonta a szemöldökét: — Tudod-e, hogy ma van a szeretet ünnepe? Kérlek, mondd meg apukádnak, ne igyon, mert az alkohol megöli a lelkét és nem tud felnevelni téged... Sorstársam anyja zokogott a meghatottságtól, Adrienne csókra nyújtotta kezét a fiúnak. A mamája odaborult jótevőnk lába flé és a ruhája szegélyét csókolgatta. Izzadtam, s füleltem, hogy mit fog mondani. A következő fiú azt az üzenetet kapta utravaló- ul, hogy az apja ne fabrikáljon magának mindenfélét a műhelyben, mert Isten mindent lát, s ebül szerzetből nincs haszon. Minden gyereket kioktatott valamire. A halántékomon csörgött a veríték. Borzasztó melegem volt. Úristen, ha ez valami hasonlót vᣠa fejemhez!? Remegtem idegességemben. — . . .dolgozzon szorgalmasabban a nővéred, mert a lusták nem jutnak a mennyországba. Apukám sem szereti a henyéket. . . — Fizessen többet az apukád — vágtam a szavába durcásan —, mindjárt jobb kedvvel fog dolr gozni a nővérem. — Nyolc fillérért!? —- és vállat vontam. Az öreg Schórer felugrott az asztal mellől és lilára váltan üvöltötte: — Az én gyáramban nem dolgoznak nyolc fillérért! Mit jár a szád? Mire tanították ezt a gyereket? Visszanyomták a székére. A felesége csitította, hogy gyerekszáj, bizonyos benne, nem tudom mit beszélek, ne rontsa el a civódással Adrienne örömét,, és a többi, és a többi. Nahát, ez aztán sok volt. Még, hogy én hazti- dok? A fogam csikorgattam. Adrienné gőgös mosollyal nyújtotta elém a kezét: — Az én apukám mindig igazat mond, csak az igazat. . . és köszönd meg a ruhát. Anyám halálraváltan suttogta: — Beszélj, az Isten szerelmére. . . beszélj. . . Hiába. Álltam leszegett fejjel, és csak azért sem nyitottam ki a szám. Két perc múlva ballagtunk lefelé a cselédlépcsőn. Anyám egyre sóhajtozott: — Úristen, mit csináltál. . . Egészen hazáig meg sem szólaltam. Alig léptünk be a lakásba, kopogtattak. Az öreg gyáros állta a szavát, nála nyolc filléres órabérért nem dolgoztak. A komornyikja jött, a nővérem fölmondólevelét hozta, s egy üzenetet, hogy a járandóságát majd elküldik postán, mert idegeneknek tilos a gyár területére lépni. Anyámból felcsuklott a sirás, de csak egy pillanatra. Erőt vett magán. .— Még jó, hogy a ruhát nem vették vissza — sóhajtotta keserűen, és magához húzott, hosszan megölelt. — Drága igazság volt ez, hallod-e?,.. Nem 'tudták szavát venni többé azon az estén. Egyszer-egyszer félrefordult, letörölni könnyét, s olykor megsimogatta a feiern. Hallgatagon ágyazott meg. Én is szó nélkül feküdtem le. Egvezcr faféleség nő a US-ban. de ebből csupán kb. 100 fajtát használnak feldolgozásra a faiparban. Deszkát 35 fajtából készítenek. ____13
