Amerikai Magyar Szó, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-01 / 48. szám

Thursday, Nov. 24, 1960

AMERIKAI MAGYAR SZrt

7

V. KATAJEV

A szakállas csecsemő

A napokban Moszkvában az a hir terjedt el, hogy egy kétéves csecsemőnek szakálla van. A hir túlzottnak bizonyult.

" KRÓNIKA

•

Egy évvel ezelőtt, amikor a szerkesztő egy képes szovjet hetilap kiadásán dolgozott, olyan vidám, derülátó és naiv volt, mint egy kezdő gép- és gyorsirónő.

A szerkesztőt túláradó örömök babusgatták és kerekre tárt, gyermeki kék szemekkel nézte a világot.

Emlékszem, amikor ez a kedves fiatalember, aki olyan bőkezűen ellátta a munkatársait előlegekkel, elgondolkozva mondta:

— Igen, barátaim. Nagy és nehéz feladat előtt állunk. Gyönyörű képes szovjet hetilapot kell alkotnunk a betűre szomjas tömegeknek. Akárhogy vesszük, sokat kell dolgoznunk.

A munkástársak helyeslőén bólogattak.

— Kedves baratarm, xwem, véssék nagyon a figyelmükbe, hogy ennek igazi szovjet lapnak kell lennie. . . Gyönyörű legyen, ha szabad ezt a szót használnom. Ezért aztán semmiféle marhaság. Értik? Semmi kétfejű borjú. . . Semmi szenzációs négyesikrek. A szép, uj szovjet élet — semmi más, ez legyen a mi kimeríthetetlen anyagunk. Megmondom, miről van szó. Egyesek le- közlik egy kutya fényképét. Az eb cigarettázik, olvassa az esti újságot és a fentnevezett kutyust eladják 400 ezer példányban. A fenébe az újságot olvasó kutyával!

— A fenébe a kutyával! Ne olvasson!

Ez egy évvel ezelőtt történt.

•

Csengett a telefon. A szerkesztő felvette a hallgatót és egy perc múlva, amikor felállt, rózsaszín foltocskák virultak az arcán.

— Ide hallgassatok! Egy csecsemőről van szó! Szakálla van neki! És bajusza! Ez valami tündéri! Hol az a fényképész? Nincs itt? Gépkocsit érte!

Negyedóra múlva a fényképész megjelent a szerkesztőségben.

— Induljon! — kiáltotta lihegve a szerkesztő. ■— Azonnal induljon. Menjen, fényképezze le azt a csecsemőt, akinek szakálla és bajusza van. Szenzáció! Szenzáció! Esküszöm a csecsemő szakállára, hogy kétszeresére emeljük a példányszá- mot. Csak az a fontos, hogy a konkurrensek el ne halásszák elölünk a szakállas csecsemőt.

•

Akik azonban szombaton jelennek meg, szintén nem estek a fejük lágyára.

Különben erről majd a maga idején.

•

Másnap a szerkesztő mindenkinél előbb érkezett a szerkesztőségbe.

— Hol a fényképész? — kérdezte a titkárt.

— Nem jött be.

A szerkesztő türelmetlenül gyújtott cigarettára és hogy valamivel elűzze a várakozás idejét, felhivta azokat, akik szombaton jelennek meg.

— Hallo! Maguk nem tudnak semmiről?

— Miről van szó? — érdeklődtek naiv csodálkozással.

— Hm... A szakállas csecsemőről,

— Nem hallottuk. Mi az?

— Bajusza is van neki. Csecsemő.

— No és van neki. Hát aztán?

— Nem hozzák le a fényképét?

— Lehozhatjuk. Miért ne?

— Tehát szombaton?

— No hallja! Persze, hogy szombaton. Ráérünk.

— Mi szerdán. Hihihi.

— Áldásom.

A szerkesztő letette a hallgatót.

— Jó pofa! Azt mondja, ráérünk. Pedig megpukkad dühében. Csoda egy móka! Szakállas csecsemő. Ezer évben egyszer ha van.

Bejött a fényképész.

— No mi van? Lássuk! Mutassa!

A fényképész vállat vont.

— Semmi különös. Először is nem kétéves, hanem öt. Másodszor pedig egyáltalán nincs szakálla. Bajusza sincs. Oldalszakálla sincs. Tessék.

A fényképész a szerkesztő kezébe adta a fényképet.

— Hm... különös. Közönséges kisfiú. Nincs

rajta semmi különös. De kár. Nagyon nagy kar.

— Mondtam — szólt a fényképész —, hova a fészkes fenébe sietni? Csak a gyereket nyugtalanítja vele az ember. Folytonosan fényképezik. Éppen előttem fényképezték le azok, akik szombaton jelennek meg. Egy szőkehaju pimasz volt ott tőlük. El se hinnék: egész nap a gyereket fényképezte. Senkit nem engedett a szobába.

A szerkesztő komoran nézegette a gyermek fényképét.

— Itt valami nem stimmel — mondta vészes hangon. — Nekem Podrazsanszkij személyesen telefonált, én nem tévedhettem. Azt mondják, nagy, fekete szakálla van neki. És bajusza. . . az is fekete... És oldalszakálla... Nem értem.

A szerkesztő gondterhelten vette le a hallgatót a készülékről..

— Hallo! Szóval, azt mondja, szombaton le fogják közölni a'fenomenális csecsemő arcképét?

— Leközöljük.

— Akinek szakálla és bajusza van?

— Azt. Oldalszakálla is van neki. . . Leközöljük. Miéi't ne?

— Hm. .. és van róla fényképük? Bajusszal és szakállal?

— Mi az hogy! Meg az oldalszakállal. Van neki.

A szerkesztőt kirázta a hideg.

— Hogy lehet az — suttogta —, hogy nálam... a gyereknek nincs bajusza... nincs szakálla... se oldalszakálla?

— Azért, mert a mi fényképészünk jobb az önökénél.

— Mit akar ezzel mondani? Hallo! Hallo!!! A fene ette 'meg! Letette a hallgatót. A csibész!!!

A szerkesztő futkározott az irodában, majd megállt a fénykép előtt.

Elő az autóval. Induljon. Tisztázza nekem az esetet. De ha kiderül, hogy szakállt ragasztottak annak a gyereknek, jegyzőkönyvet veszek fel. Odakötözöm őket a szégyenfához, oda én. . . Induljon!

A szerkesztő úgy forgolódott az irodájában, mint a tigris. Egy óra múlva megjelent a fényképész.

— No? Mi van?

A fényképész ingadozó léptekkel botorkált az asztalhoz és bánatosan rogyott a székbe.

— Kitisztázta?

— Kitisztáztam. — A fényképész legyintett és sírva fakadt.

— Beszéljen már! Mit huzza az időt? Szakállt ragasztottak neki?

— Rosszabb. '

■— Megvesztegették az orvosi személyzetet?

— Rosszabb.

— De micsoda? Mondja!

— Lefényképezték... a szakállas csecsemőt és azután... megborotválták.

A szerkesztő elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, igy suttogott:

— Ami... gyönyörű... szovjet... szakállas csecsemőnk... És megborotválták. Ezt nem bírom ki. Istenem! Miért vagyok olyan rettenetesen szerencsétlen ?

Oroszból fordította: Pogonyi Antal

Ismeretlen műemlékeket találtak a budai várban

(MTI) A budai várban idén is seregnyi műemlék-lakóház restaurálása fejeződik be. A fel- szabadulás óta folyó szívós munka nyomán mindinkább régi szépségében bontakozik ki a várnegyed, a romok helyén ismét állnak a középkori, a copf- és barokk-stilusu épületek. Az újjáépítés közben igen sok, korábban, ismeretlen műemlékre, falfestményre, szobrászmunkára bukkantak- összegyűjtik a hajdani budai diszkovácsoknak a 16—17—18-ik századból származó munkáit. A számítások szerint — egy-két középület kivételével — 1965 végére, az állam sokszáz milliós anyagi támogatásával teljesen befejeződik a várnegyed újjáépítése.

WVVWtWV\W\VW%W**VVWWW«VVWWVWWV\VVWVV*4

CALIFORNIA ÁLLAMBAN ez évben 8 millió

automobil-hajtó engedélyt (driver license) adnak ki — jelenti a Motor Vehicles hivatal.

•

JOHANN STRAUSS-dijat alapított az osztrák kormány a legjobb szórakoztató zenei müvek jutalmazására. - . .

TODOR DANAILOV:

Külföldi nyakkendő

Nemrégiben tértem haza külföldről és mint illik, legközelebbi rokonaimnak, barátaimnak kisebb ajándékokat hoztam: harisnyát, nyakkendőt, melltüt, cigarettát stb., stb. Már az első nap kiosztottam ezeket az ajándékokat és nem kis örömmel nyugtáztam a megajándékozottak elragadtatását, hálálkodását. Azt hittem, ezzel be is fejeződött a megérkezésemmel kapcsolatos “szertartások” sorozata. De mekkorát csalódtam! Alig két nap múltán beállított hozzám másodfokú unokatestvérem, Canko.

— Nahát, csakhogy végre megérkeztél! Mióta vagy otthon?

— Két-három napja.

— I-i-gen? És emlékszel rá, mit igéidéi elutazásod előtt?

— Hm. .. Hirtelen nem is jut eszembe — feleltem zavartan, rosszul leplezett bosszúsággal. —• Dehát mit is Ígértem neked?

— Nyakkendőt! Olasz nyakkendőt — harsant fel Canko basszushangja. — A világ legszebb nyakkendője az olasz nyakkendő. Igaz?

— Nyakkendőm nincs, Canko — díinnyögtem kelletlenül. — Hoztam ugyan néhányat, de már szétosztottam.

— Hát ez mi? — mutatott rá dühösen szekrényem nyitott ajtajára, melyen nyakkendőimet tartottam. — Nicsak, hiszen ez éppen olasz! Kinek tartogatod ezeket a nyakkendőket? Ez is olasz. . . emez is. . . Engem akarsz bolonddá tenni?

— Igen, igen, dehát ezeket magamnak hoztam, Canko — mentegettem magamat.

— öregem! — mondta Canko méltatlankodva.

— Benned volt minden reményem. Nézd csak ezt a szürke nyakkendőt! Tudod, milyen jól illik ez a szemem színéhez és a szürke ruhámhoz?

Azzal leakasztotta a nyakkendőt és zsebre vágta.

— Nagyon, nagyon köszönöm! — kiáltotta és lyra megmarkolta a kezem. — Mindig tudtam, hogy nem feledkezel meg rólam. De legalább valid be, hogy nekem hoztad! Ugye nekem? Csupán meglepetésnek tartogattad, te huncut?!

Canko elment, én pedig gyorsan összeszedtem megmaradt kül- és belföldi nyakkendőimet és elzártam őket egy bőröndbe. Csupán a régi és riyütt nyakkendőimet hagytam a szekrényben.

Azonban este, midőn éppen lefekvéshez készülődtem, megszólalt a csengő és midőn ajtót nyitottam, barátaim vidám serege nyomult be lakásomba.

— No, te lókötő! — kiáltotta már a küszöbön Hriszto, ez a nem éppen legtehetségesebb filmszínész. — Megjöttél, behúzódtál a lakásba és osztogatod, ajándékozgatod az olasz nyakkendő, két. De nekünk? Node sebaj, szeretettel üdvözlünk újra a körünkben.

Kezet fogtam velük. Leültek. Konyakoztunk.

— Ide figyelj! — mondta Hriszto kis idő múlva. — Menj már ki a konyhába és hozz egy pohár vizet.

Amikor visszajöttem a konyhából, hát mit látok? Vendégeim a padlón dulakodnak. Kinyitották a szekrényemet, kiszedték régi nyakkendőimet és azon veszekedtek, hogy ki melyiket válassza.

Hrisztonak sikerült megkaparintania egy lámpabél- formájú keskeny nyakkendőt és mindjárt meg is kérdezte:

— Úgy látom, ez olasz nyakkendő, nemde? Ugye, ezt szántad nekem?-— Hát persze, hogy olasz — mondtam nevetve.

— De még mennyire olasz,, törzskönyvezett, firenzei.

így kezdődött a lakásom kifosztása és több mint két héten át tartott. Egyik nőismerősöm magával vitte dokkvászon nadrágomat, mert — mint mondta — sohasem látott ilyen csodás műanyagot. Másik barátnőm még két üres befőttes üveget ragadott magához.

— Soha, de soha nem hittem volna — gögyög- te elérzékenyülve —, hogy a velencei üveggyártás ilyen fejlődést ért el. Emlékül megtartom magamnak és őrzöm, mig élek, ez_t a két mesés vázát.

Holnaptól kezdve ideiglenesen felköltözöm a padlásra. Éppen elég lim-lom van ott és még mindig sokan vannak, akik buknak a külföldi ajándékra... Bolgárból fordította: B. J.

Az élet vidámabb oldaláról