Amerikai Magyar Szó, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-12-01 / 48. szám

Thursday, Nov. 24, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZrt 7 V. KATAJEV A szakállas csecsemő A napokban Moszkvában az a hir terjedt el, hogy egy kétéves csecsemőnek szakálla van. A hir túlzottnak bizonyult. " KRÓNIKA • Egy évvel ezelőtt, amikor a szerkesztő egy ké­pes szovjet hetilap kiadásán dolgozott, olyan vi­dám, derülátó és naiv volt, mint egy kezdő gép- és gyorsirónő. A szerkesztőt túláradó örömök babusgatták és kerekre tárt, gyermeki kék szemekkel nézte a vi­lágot. Emlékszem, amikor ez a kedves fiatalember, aki olyan bőkezűen ellátta a munkatársait előle­gekkel, elgondolkozva mondta: — Igen, barátaim. Nagy és nehéz feladat előtt állunk. Gyönyörű képes szovjet hetilapot kell al­kotnunk a betűre szomjas tömegeknek. Akár­hogy vesszük, sokat kell dolgoznunk. A munkástársak helyeslőén bólogattak. — Kedves baratarm, xwem, véssék nagyon a figyelmükbe, hogy ennek igazi szovjet lapnak kell lennie. . . Gyönyörű legyen, ha szabad ezt a szót használnom. Ezért aztán semmiféle marha­ság. Értik? Semmi kétfejű borjú. . . Semmi szen­zációs négyesikrek. A szép, uj szovjet élet — semmi más, ez legyen a mi kimeríthetetlen anya­gunk. Megmondom, miről van szó. Egyesek le- közlik egy kutya fényképét. Az eb cigarettázik, olvassa az esti újságot és a fentnevezett kutyust eladják 400 ezer példányban. A fenébe az újsá­got olvasó kutyával! — A fenébe a kutyával! Ne olvasson! Ez egy évvel ezelőtt történt. • Csengett a telefon. A szerkesztő felvette a hall­gatót és egy perc múlva, amikor felállt, rózsaszín foltocskák virultak az arcán. — Ide hallgassatok! Egy csecsemőről van szó! Szakálla van neki! És bajusza! Ez valami tündéri! Hol az a fényképész? Nincs itt? Gépkocsit érte! Negyedóra múlva a fényképész megjelent a szerkesztőségben. — Induljon! — kiáltotta lihegve a szerkesztő. ■— Azonnal induljon. Menjen, fényképezze le azt a csecsemőt, akinek szakálla és bajusza van. Szenzáció! Szenzáció! Esküszöm a csecsemő sza­kállára, hogy kétszeresére emeljük a példányszá- mot. Csak az a fontos, hogy a konkurrensek el ne halásszák elölünk a szakállas csecsemőt. • Akik azonban szombaton jelennek meg, szintén nem estek a fejük lágyára. Különben erről majd a maga idején. • Másnap a szerkesztő mindenkinél előbb érke­zett a szerkesztőségbe. — Hol a fényképész? — kérdezte a titkárt. — Nem jött be. A szerkesztő türelmetlenül gyújtott cigarettá­ra és hogy valamivel elűzze a várakozás idejét, felhivta azokat, akik szombaton jelennek meg. — Hallo! Maguk nem tudnak semmiről? — Miről van szó? — érdeklődtek naiv csodál­kozással. — Hm... A szakállas csecsemőről, — Nem hallottuk. Mi az? — Bajusza is van neki. Csecsemő. — No és van neki. Hát aztán? — Nem hozzák le a fényképét? — Lehozhatjuk. Miért ne? — Tehát szombaton? — No hallja! Persze, hogy szombaton. Rá­érünk. — Mi szerdán. Hihihi. — Áldásom. A szerkesztő letette a hallgatót. — Jó pofa! Azt mondja, ráérünk. Pedig meg­pukkad dühében. Csoda egy móka! Szakállas cse­csemő. Ezer évben egyszer ha van. Bejött a fényképész. — No mi van? Lássuk! Mutassa! A fényképész vállat vont. — Semmi különös. Először is nem kétéves, ha­nem öt. Másodszor pedig egyáltalán nincs szakál­la. Bajusza sincs. Oldalszakálla sincs. Tessék. A fényképész a szerkesztő kezébe adta a fény­képet. — Hm... különös. Közönséges kisfiú. Nincs rajta semmi különös. De kár. Nagyon nagy kar. — Mondtam — szólt a fényképész —, hova a fészkes fenébe sietni? Csak a gyereket nyugtala­nítja vele az ember. Folytonosan fényképezik. Éppen előttem fényképezték le azok, akik szom­baton jelennek meg. Egy szőkehaju pimasz volt ott tőlük. El se hinnék: egész nap a gyereket fényképezte. Senkit nem engedett a szobába. A szerkesztő komoran nézegette a gyermek fényképét. — Itt valami nem stimmel — mondta vészes hangon. — Nekem Podrazsanszkij személyesen telefonált, én nem tévedhettem. Azt mondják, nagy, fekete szakálla van neki. És bajusza. . . az is fekete... És oldalszakálla... Nem értem. A szerkesztő gondterhelten vette le a hallgatót a készülékről.. — Hallo! Szóval, azt mondja, szombaton le fog­ják közölni a'fenomenális csecsemő arcképét? — Leközöljük. — Akinek szakálla és bajusza van? — Azt. Oldalszakálla is van neki. . . Leközöl­jük. Miéi't ne? — Hm. .. és van róla fényképük? Bajusszal és szakállal? — Mi az hogy! Meg az oldalszakállal. Van neki. A szerkesztőt kirázta a hideg. — Hogy lehet az — suttogta —, hogy nálam... a gyereknek nincs bajusza... nincs szakálla... se oldalszakálla? — Azért, mert a mi fényképészünk jobb az önökénél. — Mit akar ezzel mondani? Hallo! Hallo!!! A fene ette 'meg! Letette a hallgatót. A csibész!!! A szerkesztő futkározott az irodában, majd megállt a fénykép előtt. Elő az autóval. Induljon. Tisztázza nekem az esetet. De ha kiderül, hogy szakállt ragasztottak annak a gyereknek, jegyzőkönyvet veszek fel. Odakötözöm őket a szégyenfához, oda én. . . In­duljon! A szerkesztő úgy forgolódott az irodájában, mint a tigris. Egy óra múlva megjelent a fényké­pész. — No? Mi van? A fényképész ingadozó léptekkel botorkált az asztalhoz és bánatosan rogyott a székbe. — Kitisztázta? — Kitisztáztam. — A fényképész legyintett és sírva fakadt. — Beszéljen már! Mit huzza az időt? Szakállt ragasztottak neki? — Rosszabb. ' ■— Megvesztegették az orvosi személyzetet? — Rosszabb. — De micsoda? Mondja! — Lefényképezték... a szakállas csecsemőt és azután... megborotválták. A szerkesztő elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, igy suttogott: — Ami... gyönyörű... szovjet... szakállas csecsemőnk... És megborotválták. Ezt nem bí­rom ki. Istenem! Miért vagyok olyan rettenetesen szerencsétlen ? Oroszból fordította: Pogonyi Antal Ismeretlen műemlékeket találtak a budai várban (MTI) A budai várban idén is seregnyi mű­emlék-lakóház restaurálása fejeződik be. A fel- szabadulás óta folyó szívós munka nyomán mind­inkább régi szépségében bontakozik ki a várne­gyed, a romok helyén ismét állnak a középkori, a copf- és barokk-stilusu épületek. Az újjáépítés közben igen sok, korábban, ismeretlen műemlék­re, falfestményre, szobrászmunkára bukkantak- összegyűjtik a hajdani budai diszkovácsoknak a 16—17—18-ik századból származó munkáit. A számítások szerint — egy-két középület kivételé­vel — 1965 végére, az állam sokszáz milliós anya­gi támogatásával teljesen befejeződik a várne­gyed újjáépítése. WVVWtWV\W\VW%W**VVWWW«VVWWVWWV\VVWVV*4 CALIFORNIA ÁLLAMBAN ez évben 8 millió automobil-hajtó engedélyt (driver license) adnak ki — jelenti a Motor Vehicles hivatal. • JOHANN STRAUSS-dijat alapított az osztrák kormány a legjobb szórakoztató zenei müvek jutalmazására. - . . TODOR DANAILOV: Külföldi nyakkendő Nemrégiben tértem haza külföldről és mint il­lik, legközelebbi rokonaimnak, barátaimnak ki­sebb ajándékokat hoztam: harisnyát, nyakken­dőt, melltüt, cigarettát stb., stb. Már az első nap kiosztottam ezeket az ajándékokat és nem kis örömmel nyugtáztam a megajándékozottak elra­gadtatását, hálálkodását. Azt hittem, ezzel be is fejeződött a megérkezésemmel kapcsolatos “szer­tartások” sorozata. De mekkorát csalódtam! Alig két nap múltán beállított hozzám másodfokú uno­katestvérem, Canko. — Nahát, csakhogy végre megérkeztél! Mióta vagy otthon? — Két-három napja. — I-i-gen? És emlékszel rá, mit igéidéi eluta­zásod előtt? — Hm. .. Hirtelen nem is jut eszembe — felel­tem zavartan, rosszul leplezett bosszúsággal. —• Dehát mit is Ígértem neked? — Nyakkendőt! Olasz nyakkendőt — harsant fel Canko basszushangja. — A világ legszebb nyakkendője az olasz nyakkendő. Igaz? — Nyakkendőm nincs, Canko — díinnyögtem kelletlenül. — Hoztam ugyan néhányat, de már szétosztottam. — Hát ez mi? — mutatott rá dühösen szekré­nyem nyitott ajtajára, melyen nyakkendőimet tartottam. — Nicsak, hiszen ez éppen olasz! Ki­nek tartogatod ezeket a nyakkendőket? Ez is olasz. . . emez is. . . Engem akarsz bolonddá tenni? — Igen, igen, dehát ezeket magamnak hoztam, Canko — mentegettem magamat. — öregem! — mondta Canko méltatlankodva. — Benned volt minden reményem. Nézd csak ezt a szürke nyakkendőt! Tudod, milyen jól illik ez a szemem színéhez és a szürke ruhámhoz? Azzal leakasztotta a nyakkendőt és zsebre vágta. — Nagyon, nagyon köszönöm! — kiáltotta és lyra megmarkolta a kezem. — Mindig tudtam, hogy nem feledkezel meg rólam. De legalább valid be, hogy nekem hoztad! Ugye nekem? Csupán meglepetésnek tartogattad, te huncut?! Canko elment, én pedig gyorsan összeszedtem megmaradt kül- és belföldi nyakkendőimet és el­zártam őket egy bőröndbe. Csupán a régi és riyütt nyakkendőimet hagytam a szekrényben. Azonban este, midőn éppen lefekvéshez készü­lődtem, megszólalt a csengő és midőn ajtót nyi­tottam, barátaim vidám serege nyomult be laká­somba. — No, te lókötő! — kiáltotta már a küszöbön Hriszto, ez a nem éppen legtehetségesebb film­színész. — Megjöttél, behúzódtál a lakásba és osztogatod, ajándékozgatod az olasz nyakkendő­, két. De nekünk? Node sebaj, szeretettel üdvöz­lünk újra a körünkben. Kezet fogtam velük. Leültek. Konyakoztunk. — Ide figyelj! — mondta Hriszto kis idő múl­va. — Menj már ki a konyhába és hozz egy pohár vizet. Amikor visszajöttem a konyhából, hát mit lá­tok? Vendégeim a padlón dulakodnak. Kinyitot­ták a szekrényemet, kiszedték régi nyakkendői­met és azon veszekedtek, hogy ki melyiket vá­lassza. Hrisztonak sikerült megkaparintania egy lám­pabél- formájú keskeny nyakkendőt és mindjárt meg is kérdezte: — Úgy látom, ez olasz nyakkendő, nemde? Ugye, ezt szántad nekem?-— Hát persze, hogy olasz — mondtam nevetve. — De még mennyire olasz,, törzskönyvezett, fi­renzei. így kezdődött a lakásom kifosztása és több mint két héten át tartott. Egyik nőismerősöm magával vitte dokkvászon nadrágomat, mert — mint mondta — sohasem látott ilyen csodás mű­anyagot. Másik barátnőm még két üres befőttes üveget ragadott magához. — Soha, de soha nem hittem volna — gögyög- te elérzékenyülve —, hogy a velencei üveggyártás ilyen fejlődést ért el. Emlékül megtartom ma­gamnak és őrzöm, mig élek, ez_t a két mesés vá­zát. Holnaptól kezdve ideiglenesen felköltözöm a padlásra. Éppen elég lim-lom van ott és még min­dig sokan vannak, akik buknak a külföldi aján­dékra... Bolgárból fordította: B. J. Az élet vidámabb oldaláról

Next

/
Thumbnails
Contents