Amerikai Magyar Szó, 1960. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1960-11-17 / 46. szám

12 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, Nov, 17, I960 “Engem tekintenek a környék legműveltebb emberének, pedig ugyanazt a falusi iskolát vé­geztem, mint a többiek. Amit tudok, azt a ma­gam erejéből tanultam. Minden nélkülözhető centemet könyvekre költőm. Két esztendővel ez­előtt sikeres vizsgát tettem a delhi egyete­men. Pedig tudtam, soha nem lesz annyi pén­zem, hogy egyetemen tanuljak. Csak önmagám­nak akartam bebizonyítani, hogy alkalmas va­gyok az egyetemre. Néha úgy érzem, szétfeszít a tudás vágya...” Egy indiai fiatalember, Sz. H- Kvisi leveléből idézem a fenti sorokat. A címzett: “A Népek Barátságának Egyeteme — Moszkva.” A levél tartalma: felvételi kérelem. Egy, a 40 ezer fel­vételi kérelem köziül, amely rövid négy hónap alatt érkezett a világ minden tájáról a Szovjet­unió legfiatalabb tanintézetébe. Az uj egyetem október elsején nyitotta meg kapuit. A folyosókon egyelőre kevés orosz szót hallani. Inkább franciául, angolul vagy pedig sa­ját anyanyelvükön érintkeznek a hallgatók. Egyelőre 560-an tanulnak az előkészítő évfolya­mon. Közülük 60 a szovjet állampolgár. A többi 500 hallgató olyan országokból származik, ame­lyek nem tudnak, vagy csak nagyon kis mérték­ben tudnak felsőfokú oktatást biztosítani fiatal honpolgáraiknak, mert vagy jelenleg gyarmati elnyomást szenvednek, vagy csupán rövid ideje szabadultak fel a gyarmati sorból. Az 500 hall­gató 40 százaléka Afrikából, több mint 30 szá­zaléka Dél- és Délkelet Ázsiából, a többi pedig Latin-Amerikából jött. Néhány év múlva, ami­kor valamennyi tanfolyam működésbe lép, sok ezer diák tanul majd ezen az egyetemen. Az épületek falai friss festékszagot áraszta­nak, és néhol még dolgoznak a kőművesek, de a jól felszerelt tantermekben már megkezdődött az oktatás. A rektori irodában is, ahol a felvételi kérelmeket olvasgattuk, most végezték az utolsó simításokat az asztalosok. —Milyen célt szolgáltak eddig ezek az épü­letek? — kérdezzük Rumjancev, a Népek Barát­sága Egyetemének rektorát. — Az egyik épületcsoportunkban. ezelőtt tisz­tiiskola volt, a másikban fegyvernemi akadémia — mondja Rumjancev- — A nyár folyamán át­alakítottuk a belső berendezést az uj szükségle­tek szerint. A szovjet hadsereg nagyarányú lét­számcsökkentésének eredménye, hogy ezek az értékes objektumok felszabadultak polgári cé­lokra. Megkaptuk a két katonai tanintézetihez tartozó tisztiszállókat is. Mintha csak azt jelké­peznék ezek az épületek, hogy' a leszerelés egye­nesen vezet az elmaradott országok megsegíté­séhez. — Hogyan válogatták ki a 40 ezer jelentkező közül az 500 hallgatót? — hangzik a következő kérdés. — A felvételnek két szakasza volt. Az első szakaszban felülvizsgáltuk a 65 országból érke­zett felvételi kérelmeket, megvizsgáltuk a jelent­kezők előképzettségét. Arra törekedtünk, hogy lehetőleg olyanok kerüljenek egyetemünkre, akik más utón nem juthatnak felsőfokú oktatáshoz,, bár megvan az előképzettséglük és rátermettsé­gük az egyetemi tanuláshoz. Az igy kiválasz­tott jelentkezőket meghívtuk Moszkvába, ahol bizottság győződött meg képességeikről. Volt olyan eset is, hogy meghallgattuk az illető or­szág moszkvai kulturális attaséjának javaslatait. Hiszen nem a kormányok ellenére, hanem velük együttműködve nyújtunk oktatási segítséget a rászoruló diákoknak. — Meg tudná-e mondani, a rektor, milyen a hallgatók szociális összetétele? Erről pontos adataink nincsenek. Senkit nem kérdeztünk meg származásáról. Az elmaradott •országok széles társadalmi rétegeinek fiataljai tanulnak nálunk. A felvételi kérelmekből Ítélve, a hallgatóknak körülbelül 80 százaléka, a legszegé­nyebb osztályokból való. — Milyen fakultások vannak? Milyen diplo­mákat nyernek majd a végzett hallgatók? — Ebben az épületben a humántagozatok mű­ködnek majd. Közgazdászokat, jogászokat nyel­vészeket és irodalomszakos tanárokat képezünk. A. másik épületcsoportunkban lesznek a műszaki tagozatok, amelyeken gépész- építész- és bánya­mérnököket nevelnek. Nálunk az oktatási idő va­lamivel rövidebb. mint a többi szovjet egyete­men mert nem tanítjuk azokat az állampolgári és. világnézeti ismereteket, amelyek a szovjet ifjúság számára nélkülözhetetlenek. Páldául nem tanítjuk az SZKP történetét. A filozófiát, a po­litikai gazdaságtant csak olyan mértékben ves-z- szíik fel a programba, amennyire az hozzátarto­zik a diákok szakmájához és szükséges az általá­nos tájékozottság mgszerzéséhez. Megtudtuk Rumjacev rektortól azt is, hogy a szovjet állam milyen jelentős anyagi áldozatokat vállalt a Népek Barátsága Egyetemének létreho­zásával. A diákok szülőföldjükről szovjet állam­költségen utaztak Moszkvába és úgy is térnek majd vissza. Itt havi 900 rubel ösztöndíjat kap­nak és ellátják őket az éghajlathoz szükséges melegruházattal. Az egyetem éttermében napi 8—10 rubelért bőséges kosztot adnak. Meggyő­ződtem arról, hogy az egyetem felszerelése a legkorszerűbb igények szerint történik. Jelenleg az előkészítő évfolyamon az orosz nyelv a fő tan­tárgy. A nyelvoktatási tantermekben minden hallgatónak magnetofonja, mikrofonja van a he­lyes kiejtés ellenőrzésére és vetítőgépek teszik változatosabbá a tanítást. Készítik a többi szak- tanterem korszerű felszerelését is. A tanári kar színvonalára jellemző, hogy például a 158 orosz szakos nyelvtanár idegen nyelveket is beszél. De a legnagyobb élmény az egyetemen tett lá­togatásunk alkalmával a hallgatókkal való meg­ismerkedés volt. Már az megható, ahogy a világ négy tájáról összesereglett fiatalok barátkoznak és igyekeznek egymás segítségére lenni. Láttunk szudáni fiút, aki arcán még a törzsi megjelölés sebhelyeit viseli. Egy Nairóból érkezett jól öl­tözött, kifogástalan angolsággal beszélő néger fiú, aki láthatóan hazája módosabb családjából i ■ im y1iri-rri ■'ÉyrrBli^iriryTi1 iWi¥wTi¥¥inni w «iin « ■ Jrr r ■ n Harc a szamurájok Hazájábaur (Folytatás az 5-ik oldalról) terrorcselekményéről, nem pedig előre megter­vezett, előkészített, felülről támogatott és sugal­mazott fasiszta merényletről van szó? Hiszen a gyikost is már régen az őt megillető helyre kel­lett volna csukni! Tavaly augusztusban ő zavar­ta meg egy banda élén az atombomba ledobásá- nak évfordulóján. Hirosimában rendezett béke- gyülést. Tavaly novemberben pedig ugyancsak ő kísérelt meg merényletet a Japánból a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságba hazatérő ko­reaiak között. A GYILKOS apja egyébként a japán védelmi haderő ( a növekvő japán hadsereg fedőneve) ezredese. Amikor gaztettéről értésült, egyáltalán nem titkolt szamuráj büszkeséggel mondta: “Azt hiszem, sokkal szerencsétlenebbnek érezném ma­gam, ha fiam a baloldalhoz tartoznék.” Arról, hogy ebben a gyorsan fejlődő japán hadseregben hány ilyen szamuráj-fasiszta tiszt lapul, természetesen még nem készült statisztika. Az azonban nem titok, hogy a második világhá­ború japán hadseregének volt tisztjei jól kiépí­tett szervezetekkel rendelkeznek, és a szervezet elnöke ugyanaz az Okomura tábornok, aki a Ki- nát megtámadó japán hadsereg főparancsnoka volt, és akinek lelkiismeretét kereken tízmillió kínai halála terheli. A rendőrség és a fasiszta szervezet közötti szoros kapcsolatra pedig éppen az Aszanuma- gyilkosság nyomán derült fény. Máris bebizo­nyosodott, hogy a fasiszta szervezet sok tagja korábban a rendőrség szolgálatában állott, a fő eszmei irányító Genki Abe pedig hosszú ideig magasrangu rendőrparancsnok volt­“Le a fasizmussal!,” “Védjük meg demokrati­kus jogainkat!” — e jelszavak tehát nem most hirtelen, hanem a monopoltőkések és az őket szolgáló kormány-amerikai lakájpolitikájával fo­kozatosan növekvő újfasiszta veszély közepette születtek. Az Aszanuma-gyilkosság csak rádöb­bentette a tömegeket az uj tartalmú harc sürge­tő szükségességére. A JAPÁN NÉP politikai érettségét mutatja, hogy úgyszólván percekkel a fasiszta gaztett után megértette, miről is van szó, kik és miért irányították az Aszanuma életét kioltó szamuráj tőrt. Mivel a gyűlést a televízió közvetítette milliók látták a gyilkosságot. Az ország legkü­lönbözőbb részein, Hokkaido szigetén és Kyu- svun, Osakában és Sapporóban a munkások azonnal gyűlésekre, tüntetésekre indultak. Na­gyon sok gyárban azonnal leállt a munka. Több városban sportmérkőzéseket szakítottak félbe és a nézők — szocialisták és kommunisták, parasz­tok és pedagógusok, katolikusok és buddhisták való, megszólított bennünket, külföldi újságíró­kat a folyosón­— Milyen lapoktól vannak? — kérdezte. Felsoroltuk újságainkat, bemutatkoztunk. — Kérem, Írják meg, hogy mi nagyon boldo- gak vagyunk itt — mondta a néger diák. — Az én nevem Geoffroy Gatende. Először érzem ma­gamat embernek európaiak, fehérek között. Ol­vasom, hogy Amerikában még afrikai államfér­fiakat is sértő megkülönböztetéseknek vetnek alá, amikor pedig az ENSZ-ben képviselik hazá­jukat. Itt meg az egyszerű diákban ís tisztelik az embert. Gatende egyik társa azt fűzte hozzá, hogy most egyetlen évfolyamon kilenc kenyai diák ta­nul, több mint ahány kenyai az angolok jóvoltá­ból egy emberöltő alatt felsőfokú tanintézetbe jut. Bementünk a kubaiak lakószobájába, ahol a falat Fidel Castro fényképe disziti. Éppen vene­zuelai és kolumbiai diákok ültek “vendégségben” a kubaiaknál. — “Sajnos”, még csak angolul beszélgethe­tünk — szabadkoztak. A beszélgetés alatt szóba került Castrónak az ENSZ közgyűlésen mondott beszéde, Kruscsev javaslatai a leszerelés, az elmaradott országok megsegítése és az, hogy itt Moszkvában, a Né­pek Brátságának Egyetemén testet ölt a Szov­jetunió segitő szándéka. Alfredo Vargas, kolum­biai diák spanyol nyelvű haladó újságból fordít­ja, mit kaphatna a világ az általános leszerelés esetén: hány kórházat, egyetemet, iskolát, la­kást... A cikk címét — szinte jelképesen — megismétli spanyolul, angolul, oroszul: “Ha a le­szerelés megvalósulna...” ~yy¥w#rä'¥i ■ ■ nVi mi ■ run ■ * rí ítttTéi ■ i Jr^ihr — kart karba fűzve, forradalmi dalokat énekelve vonultak tüntetni a fasizmus ellen, a japán­amerikai agresszív szerződés ellen, Japán semle­gességéért. Bármerre is járok Japánban, a poli­tikai életre mindenütt az oly nagy sikereket el­ért egységfrontbizottságok újjáéledése és rend­kívül harcos aktivitás jellemző. • Jó két hónappal ezelőtt — a japán fasizmustól • oly mérhetetlenül sokat szenvedett távol-keleti népek nagy megdöbbenésére — Kyotóban em­lékművet állítottak fel a második világháború japán miniszterelnöke, a háborús főbünösként felakasztott Tojo és hat minisztertársa emléké­re. Az emlékmű felirata: “A hét szamuráj hős emlékének.” Japán népe azonban — ezt mutat­ják az események — nem hajlandó többé sza­murájok és fasiszták áldozatává lenni. Fábián Ferenc Elfogadták India 3-ik ötéves tervének tervezetét At Indiai Nemzeti Kongresszus Párt országos bizottsága Rajpurban kétnapos értekezletet tar­tott. Ezen megvitatta és elfogadta India harma­dik ötéves tervének tervezetét. A vitában Nehru indiai miniszterelnök is fel­szólalt. Hangsúlyozta, hogy meg kell teremteni India nehéziparát, és ennek alapján kell erőssé és virágzóvá tenni az országot. — Ehhez — mondotta — tudományos és tech­nikai bázisra, továbbá szívós munkára van szük­ség. A haladásnak nincs más útja. Az iparosítás csak nehézgépipari üzemek létesítésével, nem pedig gépek behozatalával lehetséges. A nagy­szabású terveket csak állami ipari szektor meg­teremtésével, annák keretében lehet megvalósi- tani. Azt kell biztosítani — mondotta Nehru—-, hogy az országban egyenletes jólét alakuljon ki. és a gazdasági hatalom ne összpontosuljon egy kis csoport kezébe. Az egyház ne avatkozzon politikába Porto Rico túlnyomóan katolikus lakossága fittyet hányt a püspöki kar rendeletének, amely pásztorlevélen keresztül tiltotta el a híveket attól, hogy Louis Munoz Marín kormányzóra és pártjá­ra szavazzon. A szavazatok 58 százalékával újra­választották a kormányzót, akire az egyház azért neheztel, mert megengedi a szigeten a születés- szabályozás tudományos módszereinek alkalmazá­sát és ellenzi a vallásoktatást a hivatalos tanidő idejében. HA AKARJA TUDNI AZ IGAZSÁGOT OLVASSA A MAGYAR SZÓ ÚJSÁGOT! HA A LESZERELÉS MEGVALÓSULNA...

Next

/
Thumbnails
Contents