Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)

1960-01-28 / 4. szám

AMERIKAI MAGYAR SZÓ

Thursday, January 28, 1960

A

Tibet ben terjed a fény

Vili. Pöma Tenda családot alapit

Tibetbeni tartózkodásom negyedik hetében, amikor Pöma Tendát megismertem, már rendelkeztem bizonyos helyi ismerettel. Tisztában voltam például a tibeti társadalom kasztjainak elég részletes felosztásával. Nemcsak azt tudtam, hogy "a “bátor nemesek” és a “tisztaszivü lámák” kaszt ját a köznép, a “kitaszítottak kasztja” szolgálja, de ismertem a köznép — életnívó és életforma különbsége szempontjából igen lényeges — tagozódását is. Tudtam, hogy vannak langsenek (rabszolgán:), csajbák (jobbágyok), s e két réteg közt elhelyezkedő tüjcsünök (félrabszolgák), milak (ideiglenes bérmunkások) és igy tovább. Annyi tapasztalatom is volt már, hogy a köznép kasztjához tartozóval való ismerkedésnél legfontosabb‘az illető kasztbeli “besorolás”-ával tisztában lenni. Erre vonatkozóan — a tájékozottak magabiztosságával — tettem hát fel első kérdésemet uj ismerősömnek, Pöma Tendának is.

— Lozse-va vagyok — mondta Pöma Tenda olyan természetességgel, amilyen magabiztosan én kérdeztem.

Zavartan kezdek kutatni emlékezetemben és füzetemben. Hasztalan. Lozse-va — ilyennel még nem találkoztam.

— A lozse-va -r- magyarázza Pöma Tenda — ellentétben a rabszolgával és a jobbággyal, semmilyen úrihoz nem tartozik. Nincs gazdája.

— De hiszen ez nagyszerű! -— mondom örömmel. örülök, mert uj fogalommal gazdagodtam, de főleg azért, mert tibeti tartózkodásom óta most találkoztam először a köznép kasztjában

'szabad emberrel. Úgy látszik azonban nagy ostobaságot mondhattam, mert Pöma Tenda meg- ütKozve néz rám.

— Hogyan lenne jó nem tartozni egy úrhoz sem?! Ha nincs földesur vagy kolostor, ahová tartoznék, ha nincs, akinek robotot teljesíthetnék, akkor földet sem kaphatok, campám (kenyerem) sincs, hazába sem enged senki. Mi lenne ebben jó?

— Miért nem szegődött el bérmunkára?

— Ugyan ki fogadna fel lozsavát — válaszol kérdéssel, de olyan hangsúllyal, mintha ezt mondaná: “Micsoda butaságokat is tud egy európai kérdezni”.

Szavaiból lassan kihámozom, hogy a lozse-va olyan volt (bocsáss meg a hasonlatért, Pöma Ten da, nem téged, csak a rendszert, amelyben éltél, akarom jellemezni), mint a gazdátlan, bitang jószág. Nyakát nem töri ugyan iga, de rúgás az osztályrésze, ha a jászolhoz, vagy az istálló fedele alá merészkednék. Vajon miféle meglepetéseket tartogat még számomra Tibet? Hittem, hogy ember számára a rabszolgasorsnál nincs nyomorúságosabb. S ime Pöma Tenda, a tibeti lozse-va irigykedve emlegeti a rabszolgákat, akik úrhoz tartoznak, volt gazdájuk, aki csattogtatta ugyan a korbácsot, de egy-egv csésze campát is lökött neki.

— Miért nem volt gazdája? Hogyan lett lozse- va?

— A lozse-va nem lesz, hanem születik! Ez volt apám is, nagyapám is. Nem lehettem más én sem.

Lozse falu környékén, 300 évvel ezelőtt a jobbágyok felkelést robbantottak ki uraik ellen. Két éven át sikeresen harcoltak, és szabadcsapatokba szerveződve még azután is fenyegették a nemesi kúriákat. Kénytelenek voltak felszabadítani őket. De Tibet urai és kolostorai hallgatólagosan megegyeztek, hogy a szabaddá lett lozse-vák — igy nevezték el őket a felkelés központjáról — és utódaik senkit nem szolgálhatnak, sehol nem alkalmazhatják őket, semmiféle vagyonuk még házuk sem lehet. Kitaszitottak lettek a kitaszítottak között is és oly koldusok, hogy az évi nyolc ezüst fejadót, amire “felszabadításuk” után is kötelezték őket — képtelenek voltak megfizetni. Emiatt aztán korbács lett a kenyerük és tömlöc az otthonuk.

Buddhának ez a büntetése sújtotta hát heted- iziglen az én uj ismerősömet is. S csak most, a lámák és földesurak lázadásának leverésével tűnt el Pöma Tenda feje felől az évszázadok átka. De hadd beszéljen erről ő maga.

— A tavasszal a Jalu-Szanpo (a Brahmaputra tibeti neve) átkelőjénél találkoztam kinai katonákkal. ők tanácsolták, hogy jöjjek ide Csötang- ba, kérjem meg a Pömbót (hivatalt) — amit most bizottságnak hívnak —, engedjenek letelepedni.

Azt mondoltam gúnyolódnak velem. Május 15-én amúgy is be kellett jönnöm. A törvény szerint a lozse-va az év e napján köteles jelentkezni a Pömbónál, hogy lefizesse a 8 ezüstöt. Itt tudtam meg, hogy a tiszteletre méltó katonák nem tréfáltak a szegény lozse-vával. Azóta itt lakom. Még földet is kaptam és — házat... Látja ? Második hete — mondja végtelenül boldog, széles mosollyal — (láttak-e valaha Buddha szent országában ilyen mosolyt lozse-va arcán?), itt lakik velem a családom is.

— Eddig hol volt a család ?

— Jangcoj unban, Langye Tyaco nemes ur birtokán.

— Miért nem voltak együtt?

— Hogyan lehettünk volna? -— kiált fel, s ajkán ismét megjelenik az értetlenségem feletti elnéző mosoly. — Az asszony Langye Tyaco rabszolgája volt. Jó sorban élt, hiszen volt gazdája. Miért jött volna velem? Persze, ha akart, se jöhetett volna. Az ur megtiltotta, hogy lozse-va felesége legyen. A házasságunk is titokban történt.. . Csak nyáron tudtunk együtt lenni, éjszakánként, amikor a rabszolgák kint hálnak a mezőn.

— És a gyerekek?

— Annak, uram, szabad születni. Azt nem ellenzi az ur, mert a rabszolga gyermeke az ő tulajdona lesz.

— S maguknak hány gyerekük van?... illetve az urnák hány gyereke van maguktól?... vagyis. . . — Egészen belezavarodom. Pöma Tenda viszont — szemmel láthatóan — ezt tartja eddigi legértelmesebb kérdésemnek.

— Három gyermekünk született. A két idősebbet az ur más birtokaira küldte el. Eddig még nem kerültek elő. A legkisebbet az asszony magával hozta. Itt van velünk.

Megtudtam, hogy sok, nagyon sok család van Tibetben, amely Pöma Tendához hasonlóan csak most jut közös tűzhelyhez. Ott ült köztünk Csan- gen Lamu, a parasztbizottság elnöke, aki azért nem élhetett együtt feleségével, mert ő is, az asz- szony is más-más földesur rabszolgája volt.

— Együtt élhettünk volna — mondja —, ha

“LABOR” a vasúti szakszervezetek hetilapja ismertetést közöl arról, hogy egyes kormányügy- nöségek a szabadalmak körüli visszaélésekkel hatalmas összegeket juttatnak magán monopóliumok kezére az adófizetők pénzéből, azonkívül határtalan nyerészkedési lehetőségeket ad számukra. Az erre vonatkozó adatokat 2 forrásból kapta. Az egyik a szenátusi albizottság szabadalmakra vonatkozó sorozatos jelentései, a másik Harris B. McDowell képviselő (Dem. Deleware) nyilatkozata. '‘■'ütlÜSI

McDowell szerint “az utolsó tiz évben a kormány által kutatásokra költött összeg évi egybillió dollárról évi ötbillió dollárra emelkedett”. Ez

az összeg lényegesen nagyobb, mint a négybillió dollár, amit a magánipar költ kutatásokra.

Az ötbillió dollár legnagyobb részét úgy használják fel a kormányügynökségek, hogy korporációk különleges kutatásait finanszírozzák vele. Vagyis az adófizetők pénzét magáncégek használják tudományos kutatásokra és az abból eredő eredmény megmarad a magáncégek tulajdonában. A kutatásokból származó találmányokat a monopóliumok szabadalmazzák, saját céljaikra és meggazdagodásukra használják, ahelyett, hogy a társadalom szabad használatára bocsátamák, mint köztulajdont.

McDowell képviselő ezért a népet megkárositó helyzetért a kormány zavaros szabadalom-politikáját okolja. Erre irányítja a figyelmet O’Maho- ney szenátor vezetése alatt álló szenátusi kivizsgáló bizottság is 18 kormányügynökség működéséről szóló jelentésében,“amelyek kormánypénzen szerzett találmányokkal foglalkoznak, de nincs egységes álláspontjuk a szabadalmakat illetően”.

O’Mahoney egyik jelentésben rámutatott arra, hogy a Tennessee Valley Authority az egyetlen kormányügynökség, amely ragaszkodik ahhoz, hogy a közpénzen szerzett találmányokat köz- használatra bocsássa, ahelyett, hogy a magánmonopólium szabadalmazott titkos tulajdonává tegye. (A TVA egy hatalmas vizierőmü építését

vagy az én uram, vagy a feleségemé hajlandó lett volna valamelyikünket egy másik rabszolgával kicserélni. De egyik sem volt hajlandó. A feleségem szépen tud szőnyeget szőni, én meg jól értek a lovakhoz. Mindegyik meg akart tartani minket...

— És mi történt ilyen esetben a gyerekekkel?

— Az a legegyszerűbb. Törvény volt rá. A fiúgyermek <a férfi, a leány pedig a nő gazdájának lesz tulajdona.

To Gyinek, a parasztbizottság egyik tagjának szintén más urnái élt a felesége. Házasságukat titkolták.

— így legalább a gyermekek egy helyen, az asszony gazdájánál voltak, anyjuk mellett — indokolja.

Elmondták, hogy most, ennél a sajátos tibeti “családalapitási” mozgalomnál — amikor a földosztást, ezt az uj honfoglalást, a családtagok ösz- szeköltözésé, egy valóságos népvándorlás követ — derült ki, milyen sok titokban kötött házasság volt. Csak a gyerekek miatt hallgattak a szülők, így valamennyien az anya urának tulajdonai voltak és remélhették, hogy jobban együttmaradnak, mintha két gazda adja, veszi, cserélgeti őket, vagy szétszórja a szélrózsa minden irányába elterülő birtokain. . .

Tévedtem tehát, amikor azt hittem, hogy ha némileg megismertem a rabszolga-feudális Tibet osztály tagozódását, tulajdonviszonyait, a rabszolgák és jobbágyok kizsákmányolási fokát, ha némi bepillantást nyerhettem a lámakolostorok titkos világába — feltárultak előttem Tibet rejtelmei. Csak úgy, mellékesen, e rendszer természetes velejárójaként, olyan jelenségek döbbentik meg az embert, amelyeket a XX. század második felében agyunk alig képes felfogni.

Azon az estén — ismétlem —, nagyon sok kérdésemre kaptam választ. Csak egyre nem. Igaz, ezt magának, Pöma Tendának kellett volna feltennem. Meg kellet volna mondanom neki, hogy egy new yorki palotában , a UN-ben, a világ legelőkelőbb politikai testületé gyűlésén sok müveit, civilizált ur Tibet eddigi rendjét az örök emberi jogból fakadónak tartja, azt pedig, ami most Pöma Tendával történt — az emberi jogok és az emberi méltóság megsértésének.. .

Meg kellett volna kérdeznem Pöma Tendát, mi erről a véleménye?

— Folytatjuk —

és a köz érdekében való használatát ellenőrzi.)

Az O’Mahoney bizottság foglalkozik többek között a postahivatalnál és a Veterán Adminisztrációnál észlelt eljárásokkal a szabadalmak terén. Mindkettő kormány üjgynökség. A postahivatalnak pl. magáncégekkel van szerződése, amely szerint pénzeli az általuk folytatott kutatást és alkalmasabb eszközök után a postaszálli- tás tökéletesebb működtetésére és amelyek a kereskedelem lebonyolítására is alkalmazhatók. A szerződés azt is kimondja, hogy a postahivatal nem használhatja az igy szerzett találmányokat, ha azokkal a kereskedelemmel való konkurrenciát idézi elő.

A Defense Department hasonló szerződések alapján nyújt billió dolláros összegeket a korporációknak kutatásra.

A Veterans Administration a mütestrészek tökéletesítésére folytatott kutatást pénzeli. A kongresszustól azt a felhatalmazást kapta, hogy az igy szerzett találmányokat nemcsak a veteránok, hanem minden arraszoruló amerikai élvezhesse. Az O’Mahoney bizottság megállapította, hogy a való helyzet ellentétben van ezzel a kongresszusi követeléssel. “A VA az Orthopedic Appliance and Limb Manufacturers Association-ra bizza azt, hogy a tökéletesebb mü-testrészek ismereteit a nagyközönség tudomására hozza” — de amit nem tesz meg — mondja a jelentés és a kongresszus gondos figyelmébe ajánlja annak a kérdésnek az eldöntését, hogy lehet-e ezen találmányok szabadalmi jogát magántársulatok tulajdonában hagyni ?

A napi sajtó szinte egyáltalán nem tett említést ezekről a jelentésekről, holott a szóbanforgó kérdések mélyen érdeklik az amerikai adófizetőt. Nemcsak azért, mert a közpénzeket a közérdekkel ellentétben magán monopóliumok megerősi- tésére használják, hanem azért is, mert a nagy- közönség, a társadolmunk széles rétegei az ő pénzükből létrehozott tudomány, találmányok s felfedezések használatától vagy élvezetétől meg vannak fosztva.

SZABADALMAKKAL VALÓ VISSZAÉLÉS