Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-05-26 / 21. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursdav, Mav 26, 1960 12 Az ébredő Afrika ii. Véres évszázadok által ütött sebeket kiheverni nem könnyű. IS Fekete-Afrikának pótolnia kell azt a mintegy 100 millió elhurcolhat is, akiket elraboltak erről a kontinensről, hogy az éledő kapitalizmus ingyen munkaerőhöz jusson Amerikában és egyebütt. Nem véletlen, hogy az egykor a föld lakosságának egyötödét tömörítő Afrika ma már a világ lakosságának cs>ak egytizenharmadát adja. A rabszolgakereskedelem hivatalosan megszűnt. De magam láttam még Pitában a gyarmatosítók által a párizsi Bastille mására épített iszonyú börtönt, ahol a sötét cellák falában csipő- magasságban karikák sorakoztak: még két esztendővel ezelőtt is ide láncolták a szerencsétlen foglyokat. Mégis, ne tagadjuk az igazságot: volt törekvés az imperialistákban arra, hogy enyhítsék az elnyomást. A kényszermunka például Guineában már 1957-ben (!) hivatalosan megszűnt, s magam olvastam Osman Newland urnák “az afrikai angol tisztviselők, ültetvényesek, bányatulajdonosok, pénzemberek és kereskedők számára” még 1922-ben készült angol nyelvű “gyakorlati ta- nácsadó”-ja 426. oldalán: “Ha módodban áll, kerüld el, hogy boyaidat (szolgáidat) megkorbácsold.” Nos, a korbácsolás talán alábbhagyott, de bizony kivonulni nem akarózott gazdag Afrikából. S nem akarózik ma sem. Hogyan történt hát, hogy Guineából mégis kitakarodott a gyarmatosító? S hogyan takarodott ki? A függetlenség nem az égből pottyant az 1958. szeptember 28-i napon, amikor Guinea és csak Guinea népe NEM-mel szavazott a franciák ellen. A franciák évek hosszú munkájával építették fel Guineában az úgynevezett “főnöki” rendszert. Az önkormányzat látszata volt ez: a falvak, a járások élére kineveztek egy-egy “hazai” fekete főnököt, kérkedve az afrikai hagyományok tisztelőjének szerepével. A tényleges vezetés, persze az európaiak kezében maradt. Nemcsak a nagyobb adminisztratív egységek, de még a nagyobb iskolák élén is franciák voltak. A fekete főnökök feladata a többi között az adó behajtása, a kényszermunkára való kirendelés, a katonai bevonul- tatás biztositása volt. De az adóból nekik is jutott, kényszermunkában az ő számukra is kellett dolgozni és sor alá őket nem állították. . . ! A fekete főnök a franciák adta hatalommal és hatalomból élt. Ő volt a kizsákmányolás gyakorlati végrehajtója. Ennek a rendszernek semmi köze nem volt a hagyományokhoz. Az ez előtti főnöki rendszer Afrikának ezen a részén mélyen demokratikus volt. A régi fekete főnökök elsősorban a kialakult szokások megtartásáért feleltek, s tevékenységük -— vidékenként változóan — a vének testületének vagy a falu egész közösségének ellenőrzése alatt állt, s nem egy helyen az asszonyok tanácsának meghallgatása is kötelező volt. A franciák helyettesitették ezt a főnöki rendszert a zsarnok- és hajcsárfőnökök rendszerével. A kemény párt Volt Fekete-Afrikának e részén egy erőteljes és kemény párt, az Afrikai Demokratikus Tömörülés, az RDA, guineai szekciója. Ez az ország minden falujában szervezkedett. A francia időkben egyik-másik falu parasztjainak 80 százaléka is tagja volt ennek az izmos, antiimparialista pártnak. Az RDA az ötvenes években elég erősnek érezte magát arra, hogy a kinevezett főnököket egyszerűen elszigetelje. A francia “kerettörvény”- adta lehetőségekkel élve. 1956-ban olyan közösségi, testületeket választott, amelyek következetesen keresztülvitték a párt utasításait. 4123 falutanács szerveződött meg 40 ezer taggal, és tette a .gyakorlatban semmivé a főnökök hatalmát, olyannyira, hogy egy esztendővel később a franciák maguk voltak kénytelenek belemenni a már számukra is értéktelenné vált főnöki rendszer megszüntetésébe. A “függetlenség nyitánya” volt ez ' —-. mondogatják ma Guineában. Ezzel lett a falvakban valójában az RDA az.ur. A franciák kiszolgálóira rossz napok köszöntöttek. A torna lakosságú téridét egyik falujában például a legsúlyosabb népi megtorlást kellett elszenvednie egy franciákat szolgáló feketének: a falu főterét meztelenül és négykézláb négyszer körüljárni. iS mindez még a gyarmati időkben történt 1 > A franciák fent még urak voltak, ők vásárolták fel az árukat, ők szállították ki a maguk hasznára a vasércet, a bauxitot, a kávét, a banánt, ők diktálták az árakat, de lent, a falun, már olvadt a hatalmuk. Csak ez az előzmény és az ezt biztositó és bizonyító páratlan szervezettség tette lehetővé az 1958-as, tömegmozgalomnak beillő népszavazást. \ annak Guineának egész megyéi, ahol legfeljebb egyetlen ember szavazott a franciákra, s például a már említett Beyla megyében 87-en; ebben a megyében majdnem 72 ezer volt a NEM-szavaza- tok száma. A szavazás előtt De Gaulle “diadalutat” szerveztetek magának az afrikai “birtokokon”. S ami kor Conakryban, Guinea fővárosában, az ő tiszteletére összehívott gyűlés bevezetőjében Sekou Touré á tábornok füle hallatára hívta fel népét: szavazzon nemmel, harcolja ki függetlenségét. De Gaulle-nak nem volt más lehetősége, mint kijelenteni: “Franciaország a nemzetközösséget ajánlja. . . Itt előttem a függetlenségről szóltak . . . Guinea választhatja ezt is, nemmel szavazva (1958) szeptember 28-án. .. Az anyaország nem fog akadályt gördíteni ez elé. A következményeit természetesen Guineának viselnie kell. ..” A nép nemet mondott, s a francia imperializmus valóban gondoskodott a következményekről! A francia gyarmatosítók, akik mindeddig, s ma is, azzal kérkedtek, hogy ők vitték a civilizációt a “barbárok” közé, kivonultak az oi'szágból. De hogyan? Még az űrlapokat is elégették Volt gondjuk rá. hogy az ország minél nehezebb körülmények között indulhasson uj, független útjára. Ami nyilvántartás, anyakönyv, dokumentáció, okmány, nem egy helyen még iskolai névsor is volt, mindent megsemmisítettek, elégettek vagy a tengerbe szórtak. Elvitték a katonaság minden fegyverét, felszerelését. A postáról elvitték még az űrlapokat is. A sérédui kininüzemből elhordták a gyártáshoz szükséges technológiai leírásokat, hogy ne tudják egyhamar tovább gyártani a gyógyszert: utánuk az özönvíz — és a malária! Most már jöhet. .. ! Egy amerikai külpolitikai folyóirat, a Current History, 1959 júliusában szinte elsiratta Guineát. Mivel Franciaországba ment Guinea exportjának 70—80 százaléka — okoskodott a lap —, Franciaország elvesztése Guinea számára jelentős veszteség! Józan ésszel azt hinné az ember, hogy Francia- ország az, amely “elvesztette” Guineát. A csavaros imperialista észjárás azonban Guineán “sajnálkozik” : elvesztette Franciaországot! Nos, Guinea népe vállalta Franciaország “elvesztését”. Az egyszerű emberek ezt mondták: miért ne vállalnánk a függetlenség “következményeit”? Mi történhet velünk? Ugyanabban a kunyhóban fogunk lakni, ugyanazt a rizst fogjuk enni. Nincs veszíteni valónk.. . Csak nyerhetünk ! Tato, öreg gerzé paraszt —- az őserdő egy kis falujában találkoztam vele — elmesélte, hogy régen, mikor a környékükre először értek fehérek, szülei még őt is bevitték a városba, fehér •embert nézni. Azután nagyon hamar megismerték őket: jött a kényszermunka kora. Négy foga neki is hiányzik, elől — a francia megyepiarancs- nok személyesen verte ki. Ó, valóban egyhamar megismerhették a fehéreket. Tall, aki ma a nemzetgyűlés elnökhelyettese, beszélte el gyermekélményét: Kankan városban, ahol nevelkedett, De Kerboré parancsnok ur mindennap egyszer lóra tilt, bslovagolt a “bennszülött” negyedbe, és naponta megkorbácsolt egypár embert: kit azért, mert kakasa kukorékolt, kit azért, mert szamara vagy éppen gyereke ordított. Hogyan is merészelték a parancsnok nyugalmát zavarni? Kérdezem az öreg Tatót, mit érez: mi a különbség a francia idők és a mai között? Nem. Tato nem vállalta, hogy erre válaszoljon. Ha igazán meg akarná értetni velem a különbséget — mondotta —, akkor táncolnia kellene. . . Ezt a különbséget csak így tudná érzékeltetni. . . Taggyűlés szuszu nyelven Bokaria falu nem esik messze a tengerparttól, meg Sierra Leone határától. Banánvidék ez. Ebbe a faluba az vonzott, hogy aznap itt a Guineai Demokrata Párt alapszervezetének pártvezetőségi választása volt. Trombita szólt: gyűlésre hivta a falu népét, A gyűlés színhelye mellett ugyan ott állt a dob, a hagyományos tam-tam is. De Afrika civilizálódik: a “hivatalos” jellegű hi- vószerszám ma már a trombita; annak hangja kiséri a nemzetiszinii, piros-sárga-zöld zászlónak a falvakban szokásos reggeli zászlófelvonását és esti levonását. A község főterén itt is, mint sok helyütt a falu közös helyisége áll. Erős facölöpökön magas nádfödél: elfér alatta, ha kissé szoronganak, vagy 60—80 ember. A hivó trombita még javában szól, de a tojásdad alakú “terem” máris tele van. Aki csak most érkezik, kintszorul. így reked kint az asszonyok javarésze, akik bizony — bár szép számmal vannak — szinte mind késve érkeznek. A gyűlést 6 órára hívták s ez még az etetés ideje. Az pedig a nők munkája! A terem végében elnöki asztal. Ott foglal helyet Keita Abu Bakar, megyei párttitkár és megyei tanácselnökhelyettes egy személyben, Túré Laimin Sherif, aki a megyei pártbizottság tagja és a megye gazdasági bizottságának is elnöke, valamint a bokariai falusi bizottság elnöke, a falusi bizottság egyik asszonytagja, s az idegen, fehér arcú újságíró. Az elnöki beszámoló az évi munka mérlegét vonja meg; követi ,a pénztáros beszámolója a pártbizottság anyagi helyzetéről. Az elnök szenvedélyesen beszél: amikor gesztikulál, hullámzik rajta a majdnem földig érő hosszú piros talár, a bubu. A pénztáros higgadtabb. Kopasz fején gyöngyözik az izzadtság, és a tárgyilagos hangú beszámoló alatt nemcsak karjai mozdulatlanok, de még a kék bubu redői sem sokat mozognak. A hallgatóság páratlanul fegyelmezett. Csak akkor szólnak közbe, amikor egv-egy mondat különösebb tetszést arat — Nnna, jjja — mordul rá időnként a hallgatóság egy része, s a beszámolókat, vagy néha egy-egy mondatát is, rövidre szabott, de meleg taps jutalmazza. De a vita minden fázisában, mindegyik beszámoló után, majd később a választásnál is, minden név felmerülésekor van egy “állandó” hozzászóló. Kint ül, a helyiség pereménél, saját külön odahozott, kényelmes és tágas karosszékben: Kamara Alkali Ali, a falu véne, 71 esztendős, hat asszony férje és 38 gyermek atyja. Tisztes rangját öregbiti a tisztelet hangján elmondott emlék is. Valaha, 1946-ban, öt nevezték ki a franciák falufőnöknek. Bevallotta később, amikor a házában beszélgettünk: annak idején örült is a lángnak; tudta, ez “hoz” valamit. De nem tellett bele négy esztendő és lemondott rangjáról; valamiért megszidta őt Laffaix ur, a francia megyei kom- mandáns. Ez az incidens és a karakán magatartás teszi tiszteltté ma is a rangjáról akkor lemondott főnök személyét. Kamara Alkali Ali annak idején többé nem foglalkozott a közügyekkel, de most, mióta nincsenek többé Laffaix-k, s mióta az ország urai a Tourék, a Diallók, a Kei- ták, a Kamarák lettek, azóta lett ismét aktiv. Hagyományos tisztét, amelyet kora kölcsönöz, ismét gyakorolja. És nem vetődhet fel olyan kérdés a taggyűlésen, de még az évközbeni pártmun kában sem, amelyhez ki ne kérnék tanácsát, vé leményét. Most is szenvedélyesen védi az alapszervezeti vezetőségnek ezt vagy azt a volt tagját, s javasolja: válasszák újra! Szavaira fekete turbános, fehér bubus férfi rímel: szinte minden mondata után mélyhangu “nnam”-ot mond, ismét csak az egyetértés jeléül. Később újból felszólal az agg Kamara Ali, ezúttal a fiatalokhoz: “Ti nem is ismeritek igazán a múltat!” De beszédének nincs korholó célzata. Ellenkezőleg, arra szólítja fel a hallgatóságot, ügyeljen, hogy a megválasztandó vezetőség főként fiatalokból álljon: ők, az öregek, majd tanácsadókként ott lesznek mellettük. A munka zömét azonban végezze imj- már az uj nemzedék. . .Milyen a politikai párt? Hosszas és heves vita során választják meg az uj, tíztagú alapszervezeti vezetőséget. Kérdések és válaszok peregnek. Szenvedélyesen vitatkoznak ezen vagy azon a jelöltön, munkáján, jellemén, mig megegyeznek: kikből álljon a vezetőség? Országszerte, több mint négyezer faluban (U számos városi kerületben választják meg ezekben a napokban az uj pártvezetőséget. Kilenc taget kell megválasztani, mert a falu adminisztratí v vezetője, a kinevezett polgármester, hivatalból tagja a pártbizottságnak. Kötelező ezenkívül mié, den vezetőségben legalább két női és két fiatal, korú tagot megválasztani: ők felelnek majd a nők, illetve az ifjak közötti munkáért. (Folytatás a 13-ik oldalon)
