Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-04-28 / 17. szám
A szemtanuk vádolnak... A dél-afrikai Sharpeville-ben eldördültek a rendőrsortüzek, és a békés tüntetők százai, akik a szörnyű faji megkülönböztetés ellen tiltakoztak, holtan vagy sebesülten hullottak a porba. .. Azóta Dél-Afrikában ismét megmozdult a föld! Tüntetők százaiból és ezreiből tízezrek és százezrek lettek, olyan százezrek, akik mind messzehang- zóbb szóval kiáltják világgá törekvéseiket, akiket többé nem lehet hallgatásra kényszeríteni. És ezeknek a százezreknek a szavára ma már az egész világ figyel... Az események szemtanúinak tanuságtételét tárjuk most olvasóink elé. • A sharpeville-i véres eseményekről Humphrey Taylor, a délafrikai Drum fotoriportere ezt jegyezte fel: Múlt hétfőn ebédidőtájt Sharpeville-be mentünk Autónk egy nagy szürke rendőrkocsi és három Szaracén páncélos harci jármű mögött haladt. Amint keresztülmentünk a város szélén, sokan kiáltották az “Izwe Lethu” (A mi országunk) pán-afrikai jelszót. Az emberek nevettek és vidámak voltak. Gyerekek integettek a Szara- cénon ülő rendőröknek és két rendőr visszaintegetett. Olyan volt, mint egy vasárnapi kirándulás — kivéve, hogy A. T. T. Spengler őrnagy, a witwatersrandi biztonsági osztag vezetője ült az első autóban és a Szaracén ágyúi meg voltak töltve. Amint a rendőrőrszobához közeledtünk, tömeget-láttunk az utcán. Az utca tele volt jól felfegyverzett rendőrökkel is. Egy rendőr autóm szélvédőjéhez ütötte puskacsövét. Egy másik mellemnek szegezte puskáját. Egy harmadik behajolt az autóba, és azt kiáltotta: “Van engedélye, hogy a helyiségben tartózkodjék?” Azt feleltem, hogy nincs. Erre elkezdett ordítani: “Akkor ki innen, ki innen, ki innen!, vagy azonnal letartóztatom. Megértette?” Rendőrpisztoly volt a pisztolytáskájában és egy fekete pisztoly az övébe dugva. Úgy döntöttünk, hogy megkerüljük a rendőrszoba másik oldalát, és egy nagyobb réten leállítottuk az autót. Láthattunk néhány Szaracént, tetejük magasan kiemelkedett a tömeg feje fölött, valamivel több mint száz méternyire tőlünk. Ez köbülbeliil hét perccel azelőtt történt, hogy a rendőrség tüzet nyitott. Úgy látszott, hogy a tömeg nem nagyon szorosan, köréjük csoportosul, és a csoportosulás szélén az emberek hol csatlakoztak a tömeghez, hol otthagyták azt. A gyerekek játszottak, ösz- szesen mintegy 3,000 ember lehetett ott. Barátságosnak látszottak. Odaszóltam Ian Berryhez, a Drum másik fotóriporteréhez: “Ez igy fog menni egész nap”. Azt válaszolta: “Várjunk egy kicsit”. Hirtelen éles dörrenés hallatszott a rendőrszoba irányából. “Lövés” — mondta Berry. Átható “Izwe Lethu”-kiáltások hallatszottak — női hangok, úgy tetszett. A kiáltások a rendőrszoba felől jöttek, és láthattam a tömeg egy kis részét, amint a Szaracénok körül örvénylett. Kezek emelkedtek a magasba, afrikai köszöntésre. Azután elkezdődött a lövöldözés. Géppuska ropogását hallottuk, azután még két sorozatot. “Itt jönnek” — mondta Berry. Kiugrott a kocsiból két fényképezőgéppel, lekuporodott a fűbe és fényképezett. A tömeg elrohant mellettünk. Több száz asszony volt ott, némelyikük nevetett. Úgy látszik, azt gondolták, hogy a rendőrség vaktöltéssel lő. Egy asszonyt, autónktól mintegy tiz méternyire, eltalált egy golyó. Társa, egy fiatalember, visszament, amikor az asszony elesett. Azt hitte, hogy megbotlott. Aztán megfordította és látta, hogy mellét érte a golyó. Ránézett a vérre a kezén és igy szólt: “Jaj, istenem, meghalt!” Több száz gyerek is rohant a tömeggel. Az egyik kisfiún egy öreg fekete kabát volt, ezt feje fölé húzta, azt gondolta talán, hogy ez majd megvédi a golyóktól. Néhány gyerek — alig látszottak ki a fűből — úgy ugrált, mint a kis nyúl: néhányat közülük is lelőttek. A lövöldözés tovább folytatódott. Az egyik rendőr egy Szaracén tetején állt, és úgy látszott, hogy géppuskájával a tömeg közé lőtt. Csípőjénél széles körben forgatta, mintha egy filmfelvevőgépet forgatna. Két másik rendőrtiszt volt vele együtt a kocsin, és úgy látszott, hogy ezek pisztolyból lőttek. A holttestek többsége azon az utón hevert, amely azon a réten haladt keresztül, ahol mi is álltunk. Egy férfi, aki előbb csöndben feküdt, fel- tápászkodott, néhány méternyire elvánszorgott, azután összeesett. Egy asszony ült a földön, vérző fejét fogta kezével. A fegyverek egymás után elhallgattak. A mezőn senki sem mozdult, kivéve Berryt. A többi sebesült volt, vagy halott. Nem volt többé tömeg és nagyon nagy csönd volt”. Mr. Löwensteinnek, az ENSZ gyámsági tanácsa munkatársának ezeket mondotta el később egy afrikai, aki nemcsak szemtanúja, hanem részvevője is volt a sharpesvillei tüntetésnek: “Senki sem dobott köveket, senkinél sem volt bot. Megegyeztünk abban, hogy nem azért megyünk a rendőrállomás elé tüntetni, hogy harcoljunk, hanem, hogy az igazolványokról tárgyaljunk. Senki sem szólított fel bennünket arra, hogy oszoljunk széjjel. Egyszerre lövés hangját hallottam. Valaki előttem a földre zuhant, de én átugrottam rajta. Aztán éreztem, hogy a jobb vállamat lövés érte és a földre zuhantam. Már tehetetlenül feküdtem a földön, de továbbra is tüzeltek rám. Bal lábamat két lövés érte”. A sharpevillei eseményeket országszerte hatalmas tömegmegmozdulások követték. A Daily Express johannesburgi tudósítója igy írja le a március 30-i, fokvárosi hatalmas tüntetést: “Ma együtt meneteltem 30,000 afrikaival, akik azért vonultak fel, hogy tüntessenek vezetőik törvénytelen letartóztatása ellen. Langából jöttek, miközben soraikban meneteltem, elmondták nekem, hogy a rendőrök tegnap ütötték-verték őket, s úgy akarták munkára kényszeríteni a sztrájko- lókat, véget vetni a kilencnapos sztrájknak. Azt is elmondták, hogy a rendőrség kidobott egy férfit egy második emeleti ablakból. Életveszélyesen megsebesült, úgy szállították kórházba. A tüntető menet élén az afrikai kongresszus helyi titkára, a 21 éves Philip Kgosana haladt. Elmondotta, hogy a tömeg ki fogja harcolni vezetői szabadonbocsátását... A tüntetők feje fölött közben katonai helikopter körözött, figyelve a lassan közeledő hatalmas emberfolyamatot. Kgosana a tömeg előtt haladó autón állt, úgy vezette embereit. Néhány perccel később megmutatta, mennyi felelősségérzet lakik benne. Megállította a menetet — noha sokan már vérfürdőtől tartottak —, és hat afrikaival együtt belépett a parlament épületébe, ahol a rendőrség parancsnoka, Terblance ezredes fogadta. Terblance meg ígérte Kgosanának, hogy kivizsgálják a brutális rendőrakciókat, s azt is megígérte, hogy az afrikaiak követeléseit személyesen is előadhatja Erasmus igazságügyminiszternek. Ezután, mivel a követelésüket teljesitették, Kgosana egy hangszórós autóról felszólitotta a tömeget, hogy oszoljon szét”. A másnapi sajtójelentésekből kiderült, hogy Kgosanát valóban meghívták Erasmus igazságügyminiszterhez. De alighogy a minisztérium épületébe betette a lábát, letartóztatták, s azóta sem bocsátották szabadon. . . Cyril Aynsley Nyangában, ahol a rendőrség különösen brutálisan lépett fel, ezt látta: “Nyanga egyes kerületeit állig felfegyverzett katonai egységek zárták el. .. Egy afrikai anya taxin a vöröskereszt kórházba igyekezett a beteg kisgyermekkel. Megállították őket. A kocsivezető kérte, hogy engedjék keresztül őket. Válaszképpen az egyik katona felemelte fegyverét és tüzelt. A lövés azonnal megölte a kisgyermeket. Az anya, aki karjaiban tartotta a kicsi testét, megsebesült. A lövedék a kocsi falába fúródott.” A Daily Mail nyangai tudósítója ezeknek az eseményeknek volt a szemtanúja: “Ez a helység két napja a legkönyörtelenebb, leghevesebb terrorhadjárat színhelye. A rendőrség a legször- nyüségesebb “isten ostoraként” megy házról- házra. A halálra rémült nők és gyermekek sikoltozása kíséretében az utcára hurcolják a férjeket és az apákat, botokkal és korbácsokkal félholtra verik őket. Ha menekülnek, hosszú rudakkal ütlegelik őket, és akik kétségbeesésükben puszta kézzel ellenállást kísérelnek meg, azokat irgalmatlanul lelövik. A többi között agyonlőttek egy hétéves gyermeket. Mialatt a rendőrök a faluban végzik ezt a rémes munkát, állig felfegyverzett csapatok gépfegyverekkel és páncélautókkal cirkálnak a helység körül: azok az afrikaiak, akiket reggel 8 óráig nem sikerül munkába hajszolni, nem hagyhatják el a helységet és a rendőrök barmok módjára kergetik őket botokkal és ostorral az utcán fel és alá”. Ezekben a napokban a kormány nagy kampányt indított, hogy felfegyverezze a fehér lakosságot a városokban és a falvakban. A felfegyverzett polgári lakosokból álló, úgynevezett önvédelmi csoportok bevonásával kényszerít ették azután a hatóságok munkába a sztrájkoló afrikaiakat. A nagy “fegyverkezési kampány” egyik szemtanúja, Colin Legum igy ir a New York Herald Tribüne-ban: “A fegyver- és lőszerkereskedők ‘bombaüzleteket’ csinálnak. Országszerte befejeződött a pisztolyok s puskák kiárusítása. Kimerülőben vannak a karabélykészletek is. .. A beszélgetések főleg a különböző űrméretű fegyverek használhatósága körül forognak. Megjegyzendő, hogy már a mostani fegyvervásárlási roham előtt is, az egész világon Dél-Afrikában volt a legmagasabb a polgári lakosságból száz fői'e jutó fegyvermennyiség. . . (Ez természetesen kizárólag a fehér bőrű lakosságra vonatkozik, az afrikaiaknak a törvény megtiltja a fegyverviselést.) Azokban a beszélgetésekben, amelyeket a fegyverkereskedésben hallottam, sajátságosán keveredik a félelem az elszántsággal. — Még ha nem is tudnánk gátat vetni ezeknek a néger fattyaknak, akkor is örömet okozna nekem, ha közéjük durranthatnék egy géppuskával — mondotta egy szolgálaton kívüli rendőr. Egy egyébként szelíd kinézésű férfi pedig hozzátette : — Ha a feketék holnap nem jönnek dolgozni, akkor csak egy dolgot lehet csinálni velük: halomra lövöldözni őket”. ... A tüntető munkabeszüntetés több napig tartott. A Guardian tudósítója igy irta le az első napot, amikor a dél-afrikaiak dolgozni mentek. . . “A nyangai település kapuja előtt vártam ma reggel és láttam az afrikaiak áradatát, amint elindultak dolgozni a város felé. Sokan elfordították fejüket, hogy tekintetük ne találkozzon az európai emberével, de amikor megmondtam, hogy sajtótudósitó vagyok, szóba elegyedtek velem. Egyikük ezt mondta: “Miért megyek dolgozni ? Egyszerűen azért, mert félek”. Arcán még ott volt az ütés nyoma, odamutatott és ezt mondta: “Tegnap megvertek a rendőrök, és azt mondották, hogy ma megint eljönnek, ha nem megyek dolgozni. Azzal is megfenyegettek, hogy elbocsátanak bennünket és mulattokat alkalmaznak helyettünk, ha nem megyünk dolgozni. Az embernek nincs választása és nagy a családom”. • Dél-Afrikában már véget ért a sztrájk, folyik a munka. De azok, akik ismerik ezt az országot, jól tudják: a harcnak nincs vége. Sőt: a sharpeville-i sortüzzel uj fejezet kezdődött az afrikaiak függetlenségi harcának történetében Dél-Afinkában. S e fejezet végére csak akkor kerül majd oda a pont, amikor Dél-Aírika ege alatt is örökre véget ér a fajgyűlölet hosszan tartó, barbár és kegyetlen korszaka. Vajda Péter ítélet a nyugatnémet békeharcosok perében A düsseldorfi tartományi bíróság április 8-án 35 hónapi börtönre Ítélte a nyugatnémet békemozgalom hat képviselőjét. Az ítélet kihirdetését a törvényszéki termet zsúfolásig megtöltő közönség felháborodással és tiltakozással fogadta. Az egyes ítéletek a következők: Erwin Eckert lelkipásztor, államtanácsos, a Nyugatnémet Békebizottság elnöke, a Béke-Vi- lágtanács tagja, a Béke-Világtanács aranyérmének viselője kilenchónapi börtön; Walter Diehl okleveles tolmács, a Nyugatnémet Békebizottság ügyvezetője, a Béke-Világta- nács tagja, a Béke-Világtanács aranyérmének viselője — egyévi börtön; Johannes Oberhof lelkipásztor, a Béke-Világtanács tagja, a BéVe-Világtanács ezüstérmének viselője — háromhónapi börtön; Gerhard Wolrath, a Béke-Világtanács ezüstérmének viselője — hathó^api börtön; Gustav Thiefes, a Béke-Világtanács ezüstérmének viselője — öthónapi börtön; Erich Kompalla, a Béke-Világtanács ezüstérmének viselője — 500 márka pénzbüntetés, illetve 6 hét börtön. A bíróság ezenkívül elrendelte a nyugatnémet békemozgalom több dokumentumának és kiadványának lefoglalását. Dr. Meyer, a tartományi bíróság elnöke a nyugatnémet békemozgalom kiemelkedő személyiségei ellen hozott Ítéletet azzal az állítással indokolta, hogy a vádlottak “alkotmányellenes szövetkezésben vettek részt”.
