Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-04-21 / 16. szám
AMERIKAI MAGYAR SZÓ Thursday, April 21, 1960 Tiszán innen, Dunán túl... tör r ' i ^[9 (Folytatás az előző oldalról) ' kiszáll innen, Dunán túl, Túl a Tiszán van egy kanász, nyájastul. Ott sütik a jó malacot, ' Bikkfanyárson, cserfahéjon, Faparázson, I haj ja! Tiszán innen, Dunán túl, Túl a Tiszán kicsi kunyhó Nyárfástul! Mindig azon jár az eszem, Oda vágyik az én lelkem, Párostul.... A muzsika különösen ott sir és fájdalmasan, ahol a szöveg azt mondja, hogy ...bikkfanyárson... meg faparázson. Ez az. A faparázs. Ez a fogalom olyan primitiv, szinte brutálisan egyszerű valóság, és mégis felzokog belé a hegedű. S nemcsak egy ember van a társaságban, akinek könny buggyan tőle a szemébe. S megtörténik végre a csoda: a társaságban nincs többé pártonkivüli, vagy kommunista, csak ember van. ember, akinek a lelke annyira áhítozik az élet szépsége, az ember megértő, megbocsátó jósága után, hogy felsír benne a lélek egy ilyen kis egyszerű dal szomorúságára. S az egész társaság egyszerre énekel. A zene utolsó akkordjainál Puskás Tibor leborul az (asztalra, hangtalanul sir. — Ne sírj. . . édes. . . — súgja Kovács Mária a fülébe olyan hangon, aminek simogató, becéző bársonyára kiugrana ágyából a félhótt. De Puskás Tibor csak bal szemével sandít fel, hogy vajon érdemes abbahagyni vagy nem érdemes? De Titi, a prímás, s a cigány kovácsnak a fia már odább lép, a Kovács Mária válla mögé, s közvetlen közelről igyekszik belelátni kivágott ruhájába. Vonó a húrokon, s szeme várakozón: —r V’asraverve. . . — mondja Kovács Mária áhítattal. Titi belevág, s az ének harsog vármegyeházáról, alispán-lányról, a babos kötőről, hulló köny- nyekről. Nagyon régi forma ez a kései vacsorautáni muzsikálás, úgy hívják változatlanul, hogy: asztal- áldás. Valaha, rég, a fejedelmi udvarokban talán ugyanígy csinálták a hegedűsök, majd zenekarok, mint ahogy ezek csinálják. Akkor a fejedelemnek játszottak előbb, s a fejedelem intésére vagy parancsára sorban, rang szerint, az udvari embereknek, most a prímásnak kell magának tudni a rangsorolást. S az tudja is. De mert egyenlőség van, demokrácia van, azért csak sorba, mint ré- gentén a falusi bíróság. A rangot az adia meg, hogy hosszabb vagy rövidebb ideig játszanak ennek vagy annak. De nyomon következik Bereczky András, az állatorvos, s ez meg foglalkozásához illőn azt muzsikáltatja, hogy: Dur a disznó, ha a gyepre hajtják, Tartottam szeretőt szőkét, barnát. Ha tartottam, megszenvedtem érte, Kutya világ, ne hányd a szememre! Titi tudja, hogy az állatorvosnak minden rangja mellett pénze is van, mégpedig fölösen, s éppen ezért ismételten csak huzza és húzza. Aztán tovább lép megint, ujfent egy népdal vagy müdal következik, aztán Ujmor Ágira kerül a sor: — Most. . . magán a sor... — mondja neki Varga Dénes. Ági az asztal síkját nyomogatja pillanatig jobb keze két ujjával, mintha titkos jeleket adna valakinek, ha másnak nem, hát ennek az asztalnak, s aztán hátra hajlik: — Kék nefelejcs. . . Titi egyet kavarodik derékból, jobb cipője talpát a padlóhoz csattantja, s a vonót lerántja: Kék nefelejcs, kék nefelejcs Virágzik a tóparton. Fáj a szivem, beteg vagyok, Meghalok én nem soká! Hanem azért, hanem azért, Koszorút ha meghalok, A síromra, sirhalmomra Nefelejcsből fonjatok. . . S Varga Dénes fiatal régész és néprajzos elképedve néz a dalban teljesen feloldódó Ágira. Nagyon szép ez a fiatal lányka, a szája olyan, mint üde, hamvas, vérpiros virág, s fájdalomról dalol meg a halálból, koszorúról... Varga Dénes már nem paraszti származék, hagyapja vándorolt Pestre, igazabban Újpestre jtyári munkásnak, Tolna megyébpl. És ő, az unoka már nem érti meg ezt a népet. Szereti nagyon, ismeri múltját jelenét, de nem érti meg magát, mint embert. Nem érti ezeket a szédületes ellentmondásokat, amelyeket az autóbuszon való találkozás óta egyre meghökkentőbben tapasztal. De a dalnak vége, s Ági kézzel hímzett, nagyon finom kis kézitáskájában kutat, pénzt keresgél benne. Varga látja kutató ujjait, s a táska lim- lomját, egy gyűrött zsebkendő, egy fonnyadt rózsabimbó, egy világos selyemszövetdarabka, egy rövid kis ceruza, s parányi kis füzet, Varga pénzt vesz elő hirtelen, Titinek adja. Az vigyorog, s máris odább lép. . . Másik dalhoz, másik tiz forinthoz vagy húsz forinthoz, vagy ötven forinthoz. Kinek mennyi a kedve és a pénze. (Kerül itt pénz némelyiknél, fölösen. Volt itt többek között tél vége felé egy' lakodalom, 4,800 forintot kapott a menyasszony, menyasszonytáncba!) A dalok egymás után nyílnak ki a hegedűből, s a bankók is a dalok hullásával vándorolnak a Titi zsebébe, és csak népdalokról van szó, meg a legjava miidalokról. Bidi Gáspár, a tanácselnök, akinek az ősei lengyel menekültek voltak az elbukott lengyel forradalom után, s aki világháborús katona volt, majd vöröskatona a szovjetben is, itthon is, azt muzsikáltatja, hogy: Szomorú a nyárfaerdő, Fodrán van a sötét felhő. . . Azóta. . . Messze elment a kedvesem, Siratgatom keservesen Zokogva. Köd lepte be a nagy Szamost, Már minálunk nem járja most A nóta. Azt susogja minden nyárfa, Hogy minálunk minden árva Azóta. . . A hegedű sir, Titinek, a cigány kovács fiának, az első prímásnak könny potyog a szeméből és a tanácselnök, Bidi Gáspár is elérzékenyedik kegyetlen. Pontosan ugv, s annyira vagy még jobban, mint tizennégyben, mikor a menetszázaddal készültek ki a frontra, de ő betévedt Váradon egy kocsmába. ,S ivott, nagyon nekikeseredett, és ezt dalolgatta éjfélfeléig jobbadán, de olyan keservesen, hogy köréje gyűlt az egész kocsma. A járőr vitte el, mert egyáltalán nem volt kimaradási engedélye. De most van engedélye, hiszen ő az első ember a faluban, népszerű ember is, hadd hasadjon hát a nóta. . . s hadd hulljon az a könny mert ki kell annak hullani valamiért, valamikor. Mert hiszen öröm nem lehetséges szomorúság nélkül, de mit tegyen az ember, ha nincs miért szomorkodjon? Az idősebbek belevágnak a dalba megannyian, de a fiatalja eléggé értetlenül kapkodja erre-arra a fejét, keresnék ennek a nagy szomorúságnak az okát, amiért érdemes lenne nekik is elihullajtani egy-két könnyet vagy egy-két keserű melódiát, de nem találják. Ez a fiatalság már úgy nőtt fel, hogy már a: bölcsőjükben elkerülte őket a keserűség, vagyis nem volt szomorúságuk, miért lehetne hát nagy örömük? Ezek a fiatalok jól tápláltak, jól öltözöttek, nincsenek egetverő problémáik, úgy megy az életük, mintha meg lenne olajozva. Soha nem dolgoztak egy keservest; ahol nehéz, leteszik, ahol elfáradnak, abbahagyják, nem, nem tudják ők azt, hogy mi is az a nagy, sirós szomorúság. Most csak ülnek hát, s nézik az öregeket, s hallgatják őket, mintha színházban ülnének, s színdarabot néznének. Császár Zoltán, ez a komoly, idős tudósember nem dalol a tanácselnökkel, s mégis megriad szinte, mert a dal úgy vibrál keresztül-kasul a bensőjében, mint a villamosáram, ha a kapcsolónál átnedvesedik a szigetelés. Alig tudja megállni, hogy ne énekelje ő is. Viszont azt is érzi, hogy ha most ő énekelni kezd, nyomban megszűnik minden szemlélődési, vizsgálódási lehetőség, s csak egy tagja lesz a társaságnak, mint a tanácselnök vagy a? orvos, aki itt ül vele szemben. Holott annyi izgató kérdése lenne ezekhez az emberekhez. . . A dalnak vége, s mintha minden szomorúság beléhullott volna a Szamosba, egyszerre mindenki nevetgél, s mond a szomszédjának valamit. Olyan annyira megkönnyüdött a hangulat, mint amikor februárban kisüt a nap, s a jégcsapok rendre csepegni kezdenek végig az ereszen. De Titit, a cigány kovács fiát s első primást mindez nem érdekli. Zsebrevágja a tanácselnöktől kapott húsz forintot és odább lép: odahajlik Sándor Margithoz: Tessék parancsolni, kezitcsókolom... — s egy ujjával megpattantja a “dé” hurt. A művésznő kicsit gyerekesen nevetgél —-jé .’. . milyen kedves. . . játszák el nekem azt, hogy . . . “Nincsen pénzem, se dohányom, vedd meg pajtás, a dolmányom...” Titi belévág, s. mikor a vonót lerántja, ő maga két térdből felfelé lendül, mintha fejével ki akarná lyukasztani a plafont. De ez a dal inkább közömbösítő, mint rikató vagy nevettető, vagy szomoritó. Dalolják némelyek jóizzel, persze már csak a művésznő kedvéért is, de Császár Zoltán az orvoshoz hajlik: — Mondd csak, doktorkám! — Parancsolj, Zoltán bátyám! — Mond. .. a .. .születésszabályozási kormány rendelet hogyan hat itt a faluban? — Hogyan? Sehogy. Egyáltalán semmit nem jelent, • — Csak nem ? — De igen! A kicsi babák a világra jönnek sorjában, szépen, s rendre, aztán megnőnek... de hát egyelőre persze, csak növekednek, növö- getnek. . . Ha érdekel téged, szívesen beszélek róla. — Nagyon érdekel. — Tehát. Három éve vagyok itt orvos, s a három év alatt egyetlen egy kisgyermek se halt meg a faluban. — Csak nem? — s meghökkenve nézi a doktort. — De igen. Egyetlen egy se halt meg. Én azt hiszem, hogy. .. szocialista ember vagyok, akkor a lehető legtökéletesebben végzem el azt a munkát, amit rám bízott az uj társadalmi rend. Hát én elvégzem. Még akkor is, ha mint egyéni ember, egyéniségemet, sőt egészségemet, nyugalmamat áldozom fel érte. — S pohara után nyúl, iszik, aztán szemhunyás nélkül bámul a poháron keresztül valahova, ki tudja hova. Aztán hirtelen feláll, s sietve elmegy anélkül, hogy valakire, akár a feleségére is ránézett volna. — Hova megy a doktor? — kérdezi Császár Zoltán a tanácselnöktől csodálkozva. — A doktor? Lehet, hogy valamelyik betegéhez. így szokta. Éjfélben is felkél, ha valaki eszébe jut. Nagyszerű ember. Az is igaz aztán, hogy . . nagy baj van otthon. — Otthon? — Igen. — Csak talán. . . nem a feleségével ? — s figyelmesen nézi az asszonyt, aki egy nálánál lényegesen fiatalabb emberrel beszélget valamiről... S nemcsak a kezét, hanem ujjait is mozgatja, teregeti hozzá. — De avval — s egészen közel hajlik, suttogva mondja, amit mond. Hogy más ne hallja. Császár Zoltán szinte belesápad. Hiszen akkor iszonyú nagy ára van annak, hogy az orvos ilyen ennyire komolyan veszi hivatását. Az, hogy egyet len kisgyermek se halt meg évek óta, azt jelenti, hogy a házakban, az udvarok mélyén nem zendiilt meg az anyai sirás, hogy egyetlen kis kék koporsót se vittek ki a temetőbe, hogy nem rogyott be egyetlen kicsi gyermeknek a harmat ragyogásánál is ragyogóbb és tisztább szeme, soha ennél többet, nagyobbat nem tettek még emberek édesanyákért a föld kerekén. S aki ezt teszi, cselek- szi: annak a ripityomra megy a családi élete! Vagy úgyis ripityomra ment volna? Ezt nem lehet határozottan mondani. De mindegy, a mindenkori emberi dolgok értékének mindig a jelenből kell kiindulnia. Nem tudja elmarasztalni a feleséget, mert hiszen egy fiatal nőt nem lehet eltemetni elevenen mégsem, de nem tudja elmarasztalni a férjet sem, hiszen egy keserű egyéni élet helyett ki tudja, hány élet virágzik ki évről évre?... Császár Zoltán nem volt mulatós természetű ember fiatalabb korában sem, most aztán meg éppen nem az, de a bort azért szokta fogyasztani, mint bármi mást, ami tápláléka az embernek, nem szerette különösebben, de azért el se tudná képzelni az életét bor nélkül, de most. .. annyi a gondalata, hogy temérdek, s ha nem kortyolgatná egy kicsik gyak rabban a bort, el se birná már a gondolat özönét viselni. (Folytatjuk) MAGYAR SZÓ KIADÓHIVATALA 130 East 16th Street New York 3, N. Y. Tisztelt Kiadóhivatal! Látom, hogy most áprilisban lejárt az előfizetésem. Itt VneOékélek ..............-----------t Név: ......... i’.............................. Cim: ........................................................................................... JL2_
