Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-04-07 / 14. szám
Thursday, April 7, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ Tiszán innen, Dunán túl.. . Irta: SZABÓ PÁL IV. Ági viszont nem tud még gondolkozni se azon, hogy neki tetszik-e avagy nem, mert maga a tény, hogy a dalt neki küldték, annyira megzavarja, hogy csak a padlót nézi, hogy vajon nem nyilik-é meg alatta a föld? Hiszen a dalt nemcsak ő hallja, hanem az egész falu hallja, s mintha az ének darabonként tépné le testéről a ruhát, s egy pillanat, s ő máris itt ül mezítelenül. — Nagymama. .. kedves jó nagymama. .. — suttogja nagymamájának és belékarol. Szinte a hóna alá bújik. S érdekes, nem nyílik meg egyáltalán a föld. — Semmi az. . . úgy szokták azt. .. — suttogja vissza nagymamája és hallgatja a dalt, hallgatja. Egy szó mennyi, annyit se ért belőle. Nagyjából mondva ez, s ennyi hát Ági és a nagymamája. Ellenben Rózsi, az Ági legkedvesebb barátnője merőben másként érez, gondolkozik, aki az édesanyja mellett ül egy sorral hátrább. Hogyan? Hát van ennek pofája egyáltalán, ennek a nyomorultnak? Ennek a bitangnak, gaznak, e csirkefogónak, aki rafinált csókokra tanit- gatta és aki mégis Áginak küldi a dalt... ó, hogy nem szakad le az ég! tS ez meg Ágival ellentétben a mennyezetet nézi. Hogy vajon nem szakad le valóban? De nem szakad az. Jó erősre csinálta azt Ujmor András ács és kőműves. A zongora még egyet koppan, mintha valahonnan leesett volna.egy darab tégla, s gyér, bizonytalan taps, csak Bereczky, az állatorvos veri a saját tenyerét ádázul és kitartóan, s Sándor Margit kijön a színpad szélére: — Kedves közönség, ne tessék rám megharagudni, de én nem énekelek többé ilyen dalt. Nem az én hangomnak való. -Vagyis hogy... Bizzuk rá ezeket a dalokat a haglemezekre, azok szebben tudják énekelni, mint én.. . — mondja kicsit letörve, mentegetőzve. — Úgy van! Bizzuk! -r- kiáltják némelyek. — Miért? Az én pénzemért jogom van azt énekeltetni, amelyik nekem tetszik... — ágálna Bereczky András az ajtó mellett állván, s hátra akar fordulni, de valaki egyszerűen szájba vágta ököllel, kintről. A sötétben röhögés, s Bereczky beljebb jön, mintha semmi se történt volna, a legokosabb, íhogy nem szól senkinek egy szót sem. Megáll idébb a fal mellett, ha valaki nézné, láthatná, hogy a füle szemlátomást pirosodik, de mintha nem is az- övé volna, egykedvűen néz a színpadra. A zaj, morgás elül hirtelen, Kovács Mária kijön a színpadra megint, és egy kis papírról olvassa a nevet, hogy ki, kinek küldi a dalt, a zon- gorás belevág, s Sándor Margit megint énekel. — Váradi Rózsinak küldi a következő dalt Má- csai Elemér, kézcsókkal és tisztelettel. . . Morajlás megint és a fejek erre, arra hajlanak, keresik vagy Rózsit, vagy pedig Mácsait. Rózsi el se múlott tizenhat éves, és hát kézcsókkal? Meg tisztelettel? Méghozzá Mácsai. a fiatal sofőr? De a dal harsan, mégpedig igy: •• Az ember strandra jár, mert oly szép az idő. Mig anyu öltözik, az apu ideges, hogy olyan soká készül el, hogy addig este lesz. Jaj, ugv szeretem én a strandot, Mert ott annyira szép és jó, Annyi viccest látok s hallok És még bambi is kapható. Rózsi előbb egy kicsit idétlenül vigyorog, szeretne elbújni a székek alá, aztán meg teszi magát, hogy őt nem is érdekli tulajdonképpen, aztán előre hajlik, az Ági vállát megbökdösi, s a fülébe suttogja: — Te. Ha evvel a marha Mácsaival találkozók, én bizony Isten bedilizek... — Ha az állatorvos küldte volna, nem diliztél volna be? — kérdezi Ági kicsit keserűn. Rózsi egyszuszra, megszakítás nélkül hadarja: igaz, ezt csak úgy hallottam, izé, márhogy nekem beszélte egyszer a izé, mikor a kúton voltam, de olyan muris volt, hogy muszáj volt rajta röhögni meg másnak elmondani, méghogy a nyelve, meg nehéz nyavalya... mindenki dilis, aki ezt csinálja, nem igaz? — Pszt. . . pszt. . . —hangzik itt is, ott is. — Ne beszélgessetek, a nótára figyeljetek — mondja Daruka Mihályné, a nagymama. Rózsi meredten nézi pillanatig az üres színpadot, aztán két tenyerét térde közé szorítja, elkezd kacagni, de inkább röhögni ész nélkül. A közönség szeme megrökönyödve keresi, hogy melyik már az, ki az, s Rózsi egyszerre elhallgat, nagyon is megkomolyodik, mert egyszerre érzi, hogy pisilhetnék kegyetlen. Megint csak megbökdösi az Ági vállát: — Nem tudod, hol van itten valami vécé? — suttogja. — Vécé? Most? — Most. Muszáj, mert rögtön meghülyülök. . . — Fogalmam sincs. . . Eredj ki az udvarra, találsz ott valami sarkot. .. — Tényleg. . . — nyugszik meg Rózsi és megvárja még, mig lemezt és nevet cserélnek, aztán kimegy. • Varga Dénes archeológus és néprajzos késő délután még bent volt az utóbbi napokban ásott árok ban a gyulai vár udvarán. Annyi mindent találtak itt, mintha ebbe az árokba dőlt volna valaha, valamikor a múlt. A múlt, amelynek minden rezdülése, tűnő perce, napja, ideje százszor, ezerszer megholt anyagban. Itt, fent már a jelen van, él, hiába olyan riasztó odalent a múlt. Az alkonyati nap haránt süt be a várkapu helyén, s a sugarakban beomlik a város moraja, zaja. S a morajlásban, a déltáji autóbuszon történt beszélgetés foszlányai formálódnak össze egy egésszé: most, ezekben az években, tán napokban, pillanatokban fordul meg a történelem kereke. Majdnem úgy, talán ugv, hogy ezen túl mindig, de mindig az lesz felül, aki az imént még alul volt. Vagyis. . . az alsó lesz a felső... vagy hogyan is van ez az egész... S most meg már Simató faluja dereng fel benne határozott, éles színekkel, vonalakkal, ahogyan általrobogott ma rajta az autóbuszon. Félelmesen dermedt világ az odalent, s mintha egész nap csak erre gondolt volna, semmi másra, sietve megy társaihoz, akik ott tárgyalják az immár végképpen eltűnt déli bástya ügyét a városfalon kívül, a gyepen. — Miklós bátyám! Nem lenne kedvetek átszaladni Simatóra ma estére? — kérdezi. — iSimatóra? Minek? — Hallottátok jövet. Vártak oda valamiféle mii vésznőt. Nézzük meg, hogy milyen most, 1959 junius közepén egy falusi ünnepség akkor, amikor megérkezik egy fővárosi művésznő. Az öregebb valahova messze hallgatózik, talán oda, ahol ez a szó, hogy művésznő, még csodálatos melódiákat pendített meg a lelkében, úgy, vagy csaknem úgy, mint azon idő pályaudvari várótermében, Váradon, egy huszfilléresért milyen zenemüvet pengetett el a zenemasina. Nem is lenne az olyan rossz, most... hogy bedobná azt a huszfillérest. . . vagy legalábbis szépet mondhatna egy estén valakinek. . . Szerinte, s annyi régi ember szerint ezek a művésznők csak (azért vannak a világon, hogy: 1. Az embert művészetükkel gyönyörködtessék, 2. hogy az ember hálából szép, csiszolt s fényesített, s forrósitott szavakat mondjon nekik. De hát, ennek a kiszállásnak tulajdonképpen ő, Császár Szakáll a vezetője (a Szakáll csak hátamögötti név, mert ő maga nem hallotta még tán kétszer se, mert hiszen tisztességes keresztnevén Zoltánnak hivják), s most egy kicsit nagyképűséggel tűnődik, hogy az állam költségén vajon tisztességes dolog-é az ilyesmi? De talán igen, mert legfeljebb máshol megspórolják azt a néhány forintot. — Rendicsek — mondja igy, mint ahogy mondhatták a középkorú tanárféle emberek Ferenc Jóska idejében. Hiszen nem a szakálláért, hanem ezekért a szavakért hivják a. szakmabeliek Császár Szakádnak. Annyira az archeológiában él, hogy a jelent nem bírja meglátni, csak a múlt eszközeivel, ami végeredményben nem baj. A régészetnek nem hogy kára, inkább haszna van belőle. De itt van még a harmadik társuk is, aki egy ásós emberrel beszélget odább, s most ahhoz fordul: — S te? — Hova? Simatóra? Azonnal, csak. .. jöjjetek csak egy pillanatra. — Mi az? A bástya? — Még nem, de.. . találtak egy sirt megint. — Zsugorított? — Igen. Legalább négyezer év szakadt a nyakunkba megint. Most is, mint annyi sokszor megcsapta őket a szédítő idő visszafolyó szele, s nagyon is hallgatagon mennek az ásós ember után. Ott, ahol a délnyugati bástyatorony alapját sejditik, van a kibontott sir. (S a csontok, amelyek valaha emberé voltak, nem is nagyon összeomolva fekszenek, s nyilvánvalóan zsugorítva temették el. Az őstörténelemnek is a hajnalán volt ilyen a temetés; a megholtat ugyanolyan helyzetben hagyni, mint amilyen helyzetben volt az anyaméhben. S most az élők állnak a sir mellett, s csak néznek. — Érdekes. .. — mondja Császár Szakáll (de mi maradjunk csak az igazi nevénél), valódi nevén Császár Zoltán, s leugrik a sírba. Hallgatagon nézelődik itt is, ott is: — Ez iaz ember — mondja — ez az ember láncon halt meg. A láncnak itt kellene lennie. . . itt is van. . . s erre húzódik, ahol nyilvánvalóan a bástyafal lesz. . . Tehát . . . nem négyezer év, hanem csak ezer vagy hatszáz, itt nem számit. Az emberbe mind máig nemcsak az anyaméhbeli állapot, hanem az az idő is visszarezdül, amit nem bir elérni még az a tudatalatti sejtelem sem. Az elmúlás előtt semmi, de semmi szerepe nincs az észnek, értelemnek, bölcsességnek, a fizikum próbálja elrendezni önmagát pontosan úgy, mint azelőtt mi volt. Amilyen volt, amig emberré vagy állattá, vagy akár növénnyé össze nem állt. — De hát láncon meghalni... — rebegi Varga Dénes úgy, mintha imádkozna. A másik, igazabban mondva harmadik nem szól semmit, csak csendesen, kitartóan vacog a foga. <S ez olyan, mintha a kibontott sirba hallhatatlan imát szórna. — Láncon? — tűnődik Császár Szakáll, vagyis hogy... Császár Zoltán — semmit nem jelent. Az élőknek igen, de a haldoklónak nem. Semmivé lenni a térben, s időben, azért zsugorodik ösz- sze a haldokló. Azok, a hajnal előttiek ezt tudták, hiszen az akkori élet merevül születésből és halálból állott, közbe alig jutott valami vagy éppen semmi. Ezeddig sem sikerült megtanulnunk eléggé embernek lenni. Jóformán még mindig csak anyagok vagyunk. Emberi létünk alig több, mint amikor a port felhővé kavarja a szél. A tó hullámzik, vagy a jégcsap megcsordul az ereszen. Amig a jég megolvad, a vizcsöpp csillogva lehull, aztán csattan, s nincs tovább. Beissza a föld, hogy majd egy elég bonyolult körforgás után megint csak vizcsöppé olvadjon a jégcsapból. —• Elhallgat, a munkásokhoz fordul: — Takarják be, kérem, deszkával a gödröt, holnap majd jobban megvizsgáljuk. — S kiugrik a gödörből. — Hát akkor. . . hogyan is megy az az autóbusz ? — Én nem tudom. De. . . egy kocsit csak kapunk a tanácstól vagy a népművelési osztálytól. Bucsuzkodnak, s mennek. Bent nem a szív küldi szívnek szívesen műsora van már bezzeg, nem is Sándor Margit művésznő énekel, hanem vacsora van. És lám csak, hogy ezért is kellett a meghívót küldeni. Mi lenne, ha meghívó nem lett volna? Vagy kevesen jöttek volna, vagy az egész falu. Az igy kívülről nem látszik, hogyan készült ez a vacsora, azt csak Bazsajgó Ferenc, a főszakács tudná pontosan megmondani. Mert Bazsajgó olyan ember, hogy egyrészt megfigyel, számon tart mindent, és ráadásul fel is ir mindent, amit érdemesnek tart. Időbe járó ember már, s igásko- csis volt az uraságnál, de még ez semmi, hanem az már valami, hogy szociáldemokrata volt! Méghozzá párttagságos szociáldemokrata! Nem agrárszocialista, hanem szociáldemokrata, igásko- csis létére! Ilyen ember se volt több mostanában Európában, ő ugyan úgy mondta változatlanul, hogy cociáldemokrata, ami aztán már igazán mindegy, elég az hozzá, hogy ez az ember volt a főszakács. Mint ahogy minden hasonló alkalmakkor ő szokott lenni. Ez a vacsora is fel van nála írva ától-cettig. Miszerint nagyjából nevezve: a termelőszövetkezet adott három birkát meg egy kost, asszonyok adtak tyúkot, zöldséget s a lányok csigát csináltak, pontosan úgy, mint a lakodalomban. S most itt van, megvan a vacsora. De nemcsak a nagy teremben, hanem az összes összenyitható helyiségekben, még csak a könyvtárban is. (Folytatjuk) »«««WVVMVVWVWWWWWWWWMWWWV A HADITENGERÉSZET meggyorsítja a Polaris rakéták készítését és sürgeti a hét gyártás alatt lévő tengeralattjáró befejezését. E tengeralattjárók a viz alatt is képesek a rakétát a célra irányítani. A gyorsított program újabb 52 millió dollárt fog felemészteni.
