Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-25 / 8. szám
Thursday, February 25, 1960 AMERIKÁT MAGYAR SZÓ A majmok IrtarBóDOG ANDRÁS fecsegés újra elkezdődött. A sok összevissza kérjél ismert, hogy India teli van majmokkal, különösen azokkal az apróbb, ugrabugra maki-fajtákkal. Akár a verebek, nagy csoportokban szállnak meg pár nagyobb fát, ott izgulnak, ugrálnak, lármáznak, fecsegnek, veszekednek, beszélnek, de mindegyik egyszerre — úgy ám! Megszedik a gyümölcsöket, madártojást, megrágják a zöld hajtásokat, megkóstolgatják a zöld kukoricát, meg a bambuszhajtásokat. Közben azonban pillanatra sem szűnik a sok makogás, ugrabugra, fecsegés, rikoltozás. És igy megy ez egész nap, napkeltétől napnyugtáig. Mindenki tudja, hogy a maki-majmok igen ostoba állatok. Hogy mit rikoltoznak, makognak, fecsegnek, beszélnek ezek az ugrabugra állatok egész napon keresztül, azt csak a jó ég tudná megmondani. Hiszen legtöbbje alig nagyobb, mint egy jól kifejlett mókus, de jár a szája az. egész bandának, hogy akkor is sok volna, ha mindegyik akkora volna, mint egy elefánt. És hogy mi mindent pletykádnak össze-vissza ? Valószínűleg ostobaságokat, mi más egyebet várhat az ember az ilyen ostoba állatoktól. Pár esztendő óta százával vadásszák őket. Nem puskákkal, hanem csapdákkal, hurokkal és vermekben. Élve fogdossák őket össze ötven- hatva- nat egyszerre, viszik őket nyugat felé, ide Amerikába is, nagy üvegfalad, ragyogó épületekbe, ahol komoly fehérköpönyeges emberek injekciós- tűkkel beoltják őket, aztán pedig időnként vért vesznek tőlük. Ebből készül aztán mindenféle hi- gitás, keverés, főzés és kísérletezés után a Sál keféié szérum. Erről pedig mindnyájan tudjuk, hogy mire való. Csak a majmok nem. Persze, hogy meg vannak ijedve és zavarodva, nem értik, miért kergetik és fogdossák őket össze, amikor azelőtt majomemlé- ke-'et óta mindig zavartalanul népesítették be az erdőszéleket és soha senki sem bántotta őket. A banda öregebb legényei ugyan makogtak összevissza mindenféle magyarázatot, hogy igy meg . ugv a láthatatlan nagy fán lakozó láthatatlan nagy majom megharagudott rájuk és bünteti őket; de hát az öregek úgyis mindig csak fontoskodnak, egyik se hederitett az ilyen beszédre. Nem hiába ostoba állatok a majmok. Azonban, hogy történt, hogy nem, egy fogságba esett maki-majom elszabadult "és valahogyan visszatalált régi bandájához. Még elképzelni is nehéz, hogy történt az egész. Hetekig vitték a hajón társaival együtt egy. ketrecbe zárva, aztán meg vonaton is, amig az intézeti munkaterembe kerültek. De egyszer, amikor a fehérruhás ember őt kivette a ketrecből, kisiklott kezei közül és kiugrott az ablakon. Eddig még hihet követni a történetet emberi ésszel is. De hogyan volt képes megtenni az utat visszafelé, vonaton, hajón és az őserdőn keresztül, hogyan talált vissza régi bandájához az elképzelhetetlen. De megtörtént. A banda öreg legényei ugyan erre is azt makogták, hogy ez a láthatatlan nagy majom csodája és ezért a fiatalabbak szedjék meg a legvékonvabb magas ágak gyenge rügyeit az imigy beszélő öregek számára, de erre se hederitett senki. A majombanda a világot járt utazót ünnepelte nagy zsibongással hős gyanánt és hallani akarták nagyszerű tapasztalatait. Ez persze, majomszokás szerint, beszélt naphosszat. Hogy" szökése után valami hajósember csípte föl és azzal lakott hosszú ideig a hajón. Egyszer, ahol kikötöttek a mangófa virágzott. Az ismerős szagokra kiugrott a partra. így került haza. Persze ezt nem mesélte ilyen röviden, de miért is írnám le az egészet részletesen? A fele legalább úgyis csak hazudozás volt nagy kalandokról. • - - • Aztán arról is vallatta a banda jobbról-balról, hogy mi mindent látott az emberek világában, hová vitték és mit csináltak vele és társaival a fehérruhás emberek ? Kaptak-e enni ? Bőségesen ? Mit? Salátát, banánt és hasonlókat. Aztán? “Aztán megszurkáltak bennünket vékony tüskékkel!” “És ez fájt nagyon?” “Nem nagyon és utána kaptunk narancsot”. “Ezután mi történt?” “Vékony tüskékkel újra megszurkáltak és vért vettek ki mindnyájunkból, de megint kaptunk utána narancsot.” A banda megzavarodva elcsöndesedett. Egv öreg mindjárt kihasználta az alkalmat, megint próbált makogni, valamit a láthatatlan fa lakójáról, aki igy, meg úgy főmajom a világban — de be Bem..fejezhette amit mondani akart, mert-a dés veleje most az lett, hogy mi végre szurkálnak meg ötven-hatvan majomtársukat hosszú tüskékkel és aztán miért csapolják meg a vérüket? Mire szóhoz jutott és akármennyit is makogott a világot járt utazótársuk, csak nagyon zavarosan tudta a dolgot elmagyarázni. Hogy bizony volna a világban valami rettenetes betegség, amely megbénítja az embereknek mind a négy kezét, meg a tüdejét is és sokszor megfojtja lélegzetüket. De kitalálták, hogy a majomvárből valami szert lehet csinálni és ha azt beleszurják az emberekbe, akkor nem kapják meg ezt a betegséget. Álmélkodva hallgatta ezt a banda, sokáig tartott, amig megértették. Aztán egyszerre jött a mindenféle megjegyzés. “Nahát, hogy milyen okosak azok az emberek, ilyet kitalálni!” “Nagy7 megtiszteltetés a majmok számára, hogy ilyen nagy szolgálatot teszünk nekik!” — kiabálta egy másik fontoskodó. “Háromszorps éljen a majmoknak!” “Akármilyen kicsinyek is vagyunk, vérünkkel szolgáljuk előkelő rokonainkat!” “Az emberiség védőbástyája lettünk!” “Az emberiség mentői vagyumcJ" “Hurrá nekünk!” így rikoltoztak a maki-majmok összevissza, büszkén verdesték mellüket, ugrándoztak, táncoltak, mindegyik olyan öntelten és diadalmasan, mintha ő és egyedül ő, sajátkezilleg, akarom mondani saját-vérüleg mentette volna meg az egész emberiséget, holott ha már valami érdemről szó lehet, az inkább“ azt a néhány száz szerencsétlen fogolytársukat illette volna meg, akik messze idegenben szenvedték a szurká- lásokat és adták vérüket. Még az előbb annyira megünnepelt világiárt utazóról is egyszeribe ('’feledkezett mindenki. Az önrajongó, ugrabugráló tömegből kiszorult hős meghúzódott az egyik fa tövében. Eszébe jutott hosszú és nem éppen kellemes fogsága a szűk ketrecben, a sok fájdalmas szurkálás és csapolás, amit csak kevéssé envhitett az, hogy narancsokat kapott. De legjobban az fájt neki, hogy az előbb még ő volt a büszke központja a tömegnek, most meg már a kutya sem törődött vele. Érezte, hogy tenni kell még valamit, hogy kicsit lecsökkentse a banda lázas önteltségét és újra magára irányítsa a figyelmet. Nagynehezen szóhoz jutott, amikorra a társaság minden tagja már jól kifáradt sajátmaga mámoros ünnepeltetésében. Velősen megmondta rökönyödött hallgatóinak, hogy nem kell olyan nagyra lenni az egész dologgal. A szurkálások után a narancs nem is ízlik olyan jól. De egyébként is nem kell azt hinni, hogy az a szer, amely majomvérből készült, az emberiség megmentője. “Az a betegség, amely megbénítja az embernek mind a négy kezét és tüdejét, nem a legnagyobb baja az embereknek. A gyógyító szert elkészíthetnék saját vérükkel is. Csak egymást kellene megszurkálniok”, mondta. “A majomvért csak azért veszik, mert az emberek takarékoskodnak saját vérükkel, melyet még egy sokkal veszedelmesebb betegség ellen használnak fel”. “Mi ez? Sokkal veszedelmesebb betegség? Ez nem lehet igaz! Mi lehet rosszabb, mint ha valaki megfullad? Milyen lehet az a betegség?’? kiabálta, kérdezte és rikoltozta a majombanda összevissza. “Pedig igv van”, válaszolta a világkörüli utazó. “Van az embereknek egy betegsége, amely olyan rettenetes lehet, hogy minden más eltörpül mellette. Ellene nincs is más védekezés, mint az ember saját vére. Ehhez a gyógyszerhez több vér kell, mint amennyi levél van az erdő összes fáin. Amikor ezt a szert akarják készíteni, összegyűjtenek annyi embert, mint amennyi levél van egy egész erdő fáin és ezek megszurkálják egymást, hogy eiég vér legyen”. “Az nem lehet! Annyi tüske nincs is a világon!”, kiabálták a majmok. “De nincs ám!”, feleselt vissza nekik hősük. “De az emberek okosak, ugybizony. Több tüskét csinálnak, mint homok a tengerparton és még hozzá olyanokat, melyek repülnek és ugranak messzire. Csinálnak nagy repülő és égő köveket, egyetlen ezekből a legmgvnbb erdőn-i-i emberek vérét egyszerre meg tudja csapolni, csontjaikat összetöri, husiikat pedig megégeti. Olyan repülő követ is tudnak csinálni, amely egymagáién több embert "megfőz, mint amennyi csöpp máiomvér van az egész .világon. Bizony.”- Most .az egyszer a . majombända elvesztette hangját. Mukkanni sem mertek. Végül egyik ösz- szeszedte magát és megkérdezte: “És aztán mi történik ?” A világjárta utazó nagy pökhendien válaszolt: “No, mit gondoltok kis buták? Amikor a sok szúr kálás, égetés, darabolás és pörkölés elég sok vért és anyagot gyűjtött össze, akkor a megmaradt emberek kimennek, összesöprik az egészet és olyan erős gyógyszert főznek belőle, amely megóvja őket és meggyógyítja minden borzasztó betegségüket, kivéve azokat, amelyeket a repülő tűs kék és égető kövek okoznak. Bizony, ilyen nagy bölcsek az emberek”. És a sok maki-majom szájtátva és álmélkodva csodálattal mondta utána: “Bizony, milyen nagy bölcsek is az emberek.” Nem megmondtam már az elején, hogy a majmok igen ostoba állatok.-----------------------------------------------------------12. M8iaBBBI8l3BIBBIBKHBWHWWWKIBa8reiKiHiMg|g|giBig>a»g»giiHiagm ^TcüCa A PIPA A munkapad mellett esztendők óta hárman dolgoztak együtt: jobbról Szitás, a jókedélyü legény, balról a hallgatag Rohonci, középütt pedig az öreg Kanyó. Igen szépen megvoltak egymással. Mindössze az a szóra sem érdemes apróság zavarta a megértést, hogy az öreg Kanyó szüntelenül a szájában lógatta avas pipáját, és naphosszat eregette a sürü füstöt a másik kettő orra alá. Szitás gyakran ugratta az öreget: — Bevezetik a füstadót! — Nem engedik addig nyugdijba, amig le nem szokik a pipázásról! Kanyó csak hunyorgott, szóra sem méltatta a heccelődést. De aztán komolyan felháborodott:—- a pipa egyszeU-en eltűnt- Az öreg azonnal Szitásra támadt: — Add elő a pipámat! — Eszembe sincs — vigyorgott Szitás. — Panaszt teszek! — fenyegette Kanyó. — Hát csak tegyen. Akkor sem adom elő. Rohonci ngm szólt bele a vitába. Közömbösen hajolt munkája fölé, arra ügyelt, hogy rendes falcot hajlítson a lemez élére. Kanyó beváltotta ige,étét panaszt emelt a művezetőnél. — lse vicceljen, Szitás — mondta a művezető. — Adja elő azt a pip.it. — Nem adom és kész — makacsolta meg magát Szitás. — De miért nem?! — faggatta a művezető. —- Mert nincs nálam. — Hát kinél van? ,— Rohoncinál. A művezető erre Rohoncihoz fordult, megütötte a vállát. — Az istenért, mondja már meg, miért nem adja vissza az öregnek azt a pipát? Rohonci forgatta a lemezt, nézte, elég egyenes-e a falc. Hidegvérrel mozditott egyet a vál Ián: — Azért, mert tőlem még nem kérte senki. DISZNÓTOR Csizmadia Lőrinc fiatal házas, életében először vágott disznót. Azt akarta, hogy az egész szere- lőbrigad vele együtt lakmározzon a torban- Meg is hívta barátait. De a cimborák szabadkoztak, tudván, hogy valamenvien jó étvágyuak. Nem akarták felfalni a fél disznót. Csizmadiának rosz- szul esett a szabadkozás. — Mi az, sajnáltok? — méltatlankodott. — Ha tudni akarjátok, ötmázsás disznót vágtam! Ez döntő érv volt. A brigád kollektíván vonult Csizmadia Lőrinc lakására, és dugig tömték magukat a válogatottan jó falatokkkal. Egyszer csak igy szólt Csizmadiához a brigádvezető: — Mutasd már, mekkora sonkája van annak az ötmázsás disznónak! Csizmadia vonakodott, de a brigád együttes buzdítására, kénytelen volt engedni. Társait azt éléskamrába vezette, s leemelte a kendőt a bükkfadézsáról. Hát a sonka bizony elég közepes volt. A brigádvezető hitetlenkedve kérdezte: — Ez volt öt mázsa?. . . Csizmadia komolyan biccentett: — Annyi bizony, ólastul! MOSZKVA. — A szovjet cenzus befejeztével, ez év január 16-án a Szovjetunió lakossága 208,- 826.650 volt. amiből 94g)50.303 férfi. H4.776.34T pedig nő. Ez- a lakosság több mint 100 nemzeti rs'-peorthoz tartozik. \ -- • — ~ ~ - -
