Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-18 / 7. szám
gudni a doktorkára. Csak a janicsárokat nem szereti... “Ez megöl” — iszonyodott hátra Vincze, s a falhoz dőlt. Pavlovka, diadalát élvezve, gügyögte: — Csak sebesülteket hoz a százados elvtárs... . A beteg gyilkosokat gvógyitgassuk, kötözgessük, babusgassuk, etetgessük... — Hirtelen mozdulattal feldgyenésedett, fejét hátraszegve süvöltött Vinczére: — Az előadásnak vége! Uj gazdát keresnek a talpnyalók! Itt ez a rongy, idemerészkedett volt bőr a képén. . . Ki vele! Azt hiszi, jutalmat kap? Mit nem? Talán azt akarja, hogy beválasszuk a forradalmi bizottságba... Vincze félig lehunyt pillái mögül leste Pavlov- kát. “Megöl. . .” Sem ben, az ablakok mellől megmozdult két fegyveres. Feléje jöttek a széksorok között. “Kicsinálnak” — villant agyába. Ép karja megfeszült, görcsösen belekapaszkodott az inge aljába, és felorditott: — Azt akarom! Igenis azt! Előrenyujtotta kezét, és tántorogva meglódult a színpad felé, a széksorok melletti keskeny utacs kán. Elől többen álltak, apró ideges legyintésekkel szétlökdöste őket, s papucsa fölcsattogott a színpad lépcsőjén. Pavlovka tétován hátrált a hadtápfőnök gyűlölködő pillantása elől. Vincze lobogó szemmel nézett végig az embereken. Csend volt. — Azt akarom, hogy beválasszanak a forradalmi bizottságba — mondta határozottan és hozzáfűzte: — Be is fognak választani. Én ismerem magukat és ismerem magam. Beválasztanak. — Lélegzetvételnyi szünetet tartott: — Engem az ávósok meglőttek. Akkor lőttek meg, amikor kötszert és gyógyszert akartam hozni a mi sebesültjeinknek. Ezért lőttek meg. Ott a gépkocsi vezetője, azt kérdezzék meg, mert azzal huszonharmadika óta jóformán csak azért álltunk meg az autóval, hogy kirakodjunk vagy berakodjunk. Innen bentről könnyű beszélni. A tűzben szállítani —- az nem olyan könnyű. Nem akadt rá jelentkező. Hát mit gondolnak, úgy hagyunk itt bánni magunkkal, mint a kapcanronggyal? Az a világ elmúlt! Én soha nem jártam csevegni az elhári- tótiszttel. De voltak ebben a kórházban sokan, akiket majd a fene vett, hogy mehessenek bebizonyítani a hűségűket... — Dühös szeme Pav- lovkára villogott. Az orvosnő lehajtotta fejét. — Én soha nem spicliskedtem. Nem a fajtám szokása. Amikor maguk közül legtöbben még gyerekfejjel éltek, én már verekedtem az orosz ellen. Harcban kaptam a tiszti rangot! Zászlós lettem! Ott voltam a Donnál, Voronyezsnél, végigverekedtem a háborút. Engem olyan emberek dicsértek, mint Jány Gusztáv! Azt mondja itt ez az asszony, hogy szovjet meg ávós katonákat hoztam! Igen. De azt elfelejti hozzátenni a nagy szónoklásban, hogy ha nincs sebesült a kocsiban, akkor lőszert hordott volna a vöröskeresztes taxink, és kilőtték volna, mint ahogy kettőt szét is lőttek. . . Sebesült kellett, aki fedezze a szállításokat. Ezeket nyugodtan végigzötyögtettem fél napon át a városon. Talán a mieinkkel csináltam volna meg? Erre feleljenek! Azok lettek volna golyói ogók? — Na hiszen, ki is borítottam volna százados bajtársamat a kocsiból — helyeselt közbe a vajszínű sofőrje, s nagy vidáman bólogatott Vincze szavaira. — Locsognak itt vénasszony módra... — Pavlovka felé biccentett: — Ne haragudjék meg, de magára is értem. Folyik a szó. De, kérdem én, hol az elháritótiszt? Miért nem tartóztatták le? Miért van tele a kórház még most is szovjet és ávós katonákkal ? A tisztelt gyülekezet . olyan mély szeretettel viseltetik a gyilkosok iránt, hogy netán még tartani fogja őket, mivel ápolásra szorulnak? Hadd egyék a magyar kenyeret, hisz’ nem ők vetették,' nem ők aratták!. . . Akik kenyeret adtak nekik, azok is itt vannak. Egy-két szobával odébb kínlódnak halálra a golyóik miatt. Esetleg vért is adunk nekik? Elég magyar vért adtunk már. Ott folyt el az utca kövén... —- Karjával akkora kört lendített a levegőbe, hogy sérült keze is belerándult, s kegyetlenül égő fájdalom hasitott belé. Megtántorodott. — Véremet hullattam a gazok ellen. . . Maguk meg csak szónokolnak itt. . . Koncon marakodnak — most?! Pozíció után kapkodnak? Ráérünk még arra... — Hangja artikulátlan üvöltésbe torzult: — Előbb le kell számolni... A leszámolás ideje van itt. . . Azt kérdezte tőlem ez az asz- szony, hogy pozíciót akarok-e. Nem kell. Nem akarok a forradalmi bizottság tagjai lenni. De követelem — értik, nem kérem, követelem —, hogy három embert küldjön ki ez az értekezlet vagy gyűlés és tartóztassa le az elháritótisztet. AMERIKAI MAGYAR SZÓKövetelem, hogy menjen egy bizottság és szórja ki az ávós okát meg az oroszokat... Ne egymást marjuk, magyarok, hanem az ellenségeinket. .. — Igaza van! — ugrott fel ültéből a nagy vajszínű mentőautó vezetője, s csörtetett kifelé a székek, emberek között. — Aki magyar, egyet akar! Halál a gyilkosokra! Mintha lába kelt volna, megmozdult az egész terem. Ordítás, hangzavar kerekedett. Halvány, átlátszó porfelleg szállt föl a loholó lábak alól. A kórház parancsnoka felkelt az asztal mellől, és előre lépett. — Emberek... sebesültekről van szó — gyenge kiáltása beleveszett a zűrzavarba. Megragadta Pavlovka karját, s a fülébe rimánkodott: — Segítsen, az istenért! A genfi egyezmény... Ezek sebesültek. .. Maga meg tudja állítani őket... A kibontott hajú doktornő a tenyere élével seperte le karjáról a főnöke kezét. Hidegen mondta: — Ezeket most már az úristen sem állítja meg, akiről maga szilárdan bizonygatta, hogy nincs. .. Különben is mindegy... Néhánnyal több vagy kevesebb.. . — vállat vont. Az alezredes nem értette Pavlovka szavait. Mozgó száját figyelte, s a vállrándítását. Széles Ívben megkerülte az orvosnőt, lerohant a szinpadról. Pavlovka még utána szólt: — Előbb vagy utóbb úgyis eljött volna az ideje. . . Az alezredes, könyökével lökdösve szét az ajtó felé tolongókat, előre igyekezett. Pavlovka lejött a szinpadról, és mellére kulcsolt karral várta, hogy megfogyjon a sokaság az ajtónál. Vincze alig egy perc múlva maga maradt a teremben. Feje fölött pocakosra dagadt a ponyva, a döc- cenőknél meg összelapult, mint a kovács fujtató- ja. A verejték csöppekbe gyöngyözött a halántékán. Viaszosán sárga szájaszélét összeharapta. Fekete borostájának tüskéi közül vér serkedt. A tehergépkocsi oldalát összekötő láncot szorosra húzták a pad fölött, amelyen sem ülni, sem feküdni nem tudott. A lánc törte, dörzsölte, ütötte combját s végig a gerincét, a csigolyákat. Karját a lóca alatt bilincsbe szijazták. Két oldalán az őrök cigarettáztak. Egy szippantást szeretett volna. Lassú gomolyban eregették szájukból a füstöt, s ahogy följebbszállt, a rohanás széfé belékapott, szétzilálta, kikergette a kocsiból. “Egy szippantást” — akarta mondani, de a döccenés torkába fojtotta szavát. A vékony szíj csuklójába vágott. Felnyögött. Most a lánc megereszkedik, a combjára csap és a tarkójára. Már kitapasztalta. Majd fölgyorsul a kocsi, s a lánc ismét feszesre húzódik. Akkor a gerincét veri végig. Ajkát harapdálta... A motor felbőgött. .. összeszijazott kezei egymást marcangolták. Körme fehér, félköralaku nyomokat hagyott a tenyerében. Egy szippantást... Szeme sóvárgóan tapadt a füstölgő szájakra. — Nem köll sietni... — A teherautó faránál ülő nagy bajuszos őr az útra köpött. — Majd kiegyenesítenek az akasztófán. Barta elfordította a fejét. . . A ponyva zúgott, csattogott... Behunyta a szemét. “A rosseb egye le a. .. Ezektől kérni ?! A rosseb!” Gondolata elidőzött ennél a szónál: “rosseb.” A lánc a koponyájára vágott. Foga belemélyedt ajkába. Melle zihált. “A rosseb. . .” Sarbó jutott eszébe. “A kisöreg. Milyen dühös volt a rossebezésért. Kimenőre sem engedett. Ki... me... nő... re... Vajon hol van most a kisöreg? Lógott az orra odalenn a határon. Biztos, Albert marta le. Az. Biztos.” “Kisöreg. . . Talán tart még az akasztó a köpenyén. Piros cérnával öltöttem. Jó erőssel. Csodálkozott a kisöreg...” Fájdalmas mosoly fintorodott vonásaira. Sarbó nem hagyná itt vergődni. Nem. . . A teherautó megrándult. Befordultak. Egyensúlyát vesztve félrebillent a lócáról. Karjába hasitott a fájdalom. Jobbja majd kiszakadt vállá- ból. A deszka iszonyú erővel feszült a csontjának. “Eltörik” — villant eszébe, s várta, hogy kettéreccsen .. . A bajuszos őr fölemelte lábát, csizmája orrával visszarugdalta a helyére. A lánc a gerincét verdeste. Szája- láthatóan szóra mozdult, de hang nem jött a torkán. “Mari... meg fogok halni. .. Mari...” — Véres szeme elé odaperdült a cserfes kis asszonyka, mint mindig, ha szólította, sebbel-lobbol, pirult orcával, nevető szemmel, utána a nagyobbik gyerek, az Andris futott, mögötte meg a kicsi pötyögött. Halkan nyögött. A pénz... Négy ropogós uj százas bankó. A jobb felső zsebében. Szépen összehajtogatva. Nem tette postára, hogy majd maga viszi. Az utolsó havi veszélyességi pótlék. Istvánkának még jó lesz őszön az Andris elnyűtt lábbelije. De annak venni kell. Kinőtte. A lánc a lóca deszkájához csípte combja húsát. Arca eltorzult. Szemébe könny tolakodott. “Meg fogok halni, Mari...” Foga nyomában piros csepp gyülekezett. Lassan megindult, s gördült alá, el-elakadozva szakádénak sörtéiben, a nyakába csordult. A rázkódás szétmázolta zubbonya gallérján. “Mari. . .” A föld. Nem lesz egy talpalatnyi földjük. Törékeny az a kis asszony. Meg a két gyerek. A szövetkezet. . . bizonnyal már föl is oszlott. Két keze van, mindegyikben gyerek. Mi lesz velük? Élni kell.. . föld kell. Enni kell. .. “Mari... Menj férjhez, Mari... Meghalok én hamar...” Ajka kissé megnyílt. Zihált. Nyála rózsaszínes hártyába buborékolt a száján. Végignyalta cserepes szélét. Az őrök dohányoztak. Egy szippantás. . . Ezektől kérni ?! A gépkocsi lassított. Ismét fordultak. A lánc a füle tövét csapdosta, ropogott, akárha az asztalt vernék. Az asztal. . . Üvöltözve verték. “A gyilkos! Akasztófára vele. . . Ki a felelős? A mi katonáink a nép fiai. .. A fölkelt nép oldalán. . . Három tank. . . Tudták, hol az igazság. A magyar igazság! Ki adott parancsot?! Mit csinált Rönkös?! Ugyan, Rönkös, csak továbbította, a miniszteri összekötő.. . Hol van? Megtaláljuk majd... Van már forradalmi tanács a minisztériumban. Valim :..” Dongott az asztal. Kicsoda lőtte agyon az őrnagyot?! Hősök lehetnénk, szemetek vagyunk! Leszámolni. . . Mint a kutyát... Ez a nyavalyás ? Ez ?! Ez! A párttitkár is... ” Elsőnek egy izgága hadnagy közelitett hozzá, s vádlón böködött felé. Hogy ez hogy kerül ide ? Minek jött? Ávós lesz. Tolongtak körülötte. Valaki a géppisztolya csövét markolászta. Ki akarta rántani. Belécsim- paszködtak, leteperték. Hárman rángatták le válláról a fegyvert. Valaki ágyékon rúgta, összegörnyedt. öklök zuhogtak rá. Pisztoly dörrent. Egyik ablak üvege szilánkokra cserregett a terem kőkockás padlózatán. Rönkös rikoltotta szét a hirtelen támadt csöndet. — Nem lincselünk!!! A kutyaisten... Ezért gyűltek össze? Farkascsorda ez, hogy maguk ítélkeznek? Van bíróság! Törvényes ut... Ha bűnös, bűnhődjék. . . Állatok maguk? Ott hevert a kőkockákon. Lassan mozdult, hogy föltápászkodik. A népség, mint megzavart méhraj, zsivalygott körülötte. Térdre magasodott s felállt. Szuronyok fogták gyűrűbe. Orrából vér csur- rant. Kezefejével a szája fölé simított, s elmázolta. A töltött puskacsövek körén kívül az izgága hadnagy acsarkodóit rá. — Az én ütegem! — ordítozta hisztérikusan. — Hősök... Ez lökte szégyenbe az üteget. .. Megfojtom. . . Barta nézte, és megértette, hogy ez az a hadnagy, akinek az ütegénél volt, s akit sohasem látott. Aki beteget jelentett. Ez gyűlöli. Ez megöli, mert ő kiütötte markából a judáspénzt. A katona amelyiknek az oldalát nyomta, hogy Bartához férkőzhessen, lerázta magáról a hadnagyot. — Nyughasson. .. A hadnagy vicsorgott: — Miért lőtt a magyarra? Miért? Orosz maga? Miért? Barta hallgatott. A hadnagy artikulátlan hangon üvöltött rá: — Feleljen! Rönkös meg néhány tiszt nyomakodott a hadnagy elé, s tolták hátrább, odébb. Az teli torokkal üvöltött: — Feleljen!.. . Várjon, Rönkös, maga is megkapja még! Barta szájából színtelen szavak peregtek: — Nekem a szovjet katona földet hozott... Rönköst félretaszitották. Orditás harsant: — Válasszuk meg, aki bekíséri... Thursday, February 18, 1960
