Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-18 / 7. szám
Thursday, February 18, 1960 Nevek hullottak a zsivajba. Kezek emelkedtek tek magasba. Az ajtó felé löködték: — Gyerünk! .. .A teherautó ponyvája csattogott, dobogott. A szíj a csuklójába vágott. A gépkocsi lassan haladt, majdnem lépésben. Bajuszos őriző je az autó végébe kapaszkodva kihajolt a ponyvasátor alól. — Te se jutsz messzebb — fordult vissza Bar- tához. Arcán győztes vigyor kajánkodott. — Ott vannak az elvtársaid. . . Barta torka száraz volt. Nagyot nyelt. Félrehajtott fejjel bámészkodott ki a kocsi végén. Döcögtek. Az utcán embergomolyag zsivajgott. Fa. Drótkötél. Ember. Megfeketedett nyelve kilógott a szájából. Talpa alatt benzin lángja lobogott. Barta szeme kerekre tágult. Hörögve lélegzett. Fa. Drótkötél... Ember... A teherautó lassan bukdácsolt a macsköveken. Sikoltás vibrált a levegőben. A kép kiszaladt a kocsi végének ponyvátlan keretéből. Hörgött. A teherautó robogott. Szemét behunyta. “Meghalok, Mari...” Motorok dübögtek. A föld reszketett, és a gépkocsi átvette a remegést. Szeme félig kinyílt. Páncélosok gördültek mellettük. Az antennákon háromszögletű vörös zászlók libbentek. A csöveket ponyvasapka takarta. Most. .. Úgysem hallják. . . Talán. .. Talán. .. Orrcimpája kitágult izgalmában. Szeme kimeredt üregéből. Amennyire tudott, fölemelkedett. A^zij húsába vágott. — Elvtársak! — Szemében konok gyűlölet lobogott. Arcán feszült a bőr. A kiáltás torz fintorba erőltette vonásait. — Elvtársak... segítsetek!. . . A motorok dörgő robajába belecsikorgott a lánctalpak vasa. — Nesze, az anyád. . . Géppisztoly tusája koppant a homlokán. Ütését a lánc visszaadta tarkójára. Elvesztette az eszméletét. Amikor magához tért, a gépkocsi már állt. A bajuszos őr a ponyvatartóhoz támaszkodott. Egykedvűen bámult rá. Társa elol- dozta Barta csuklójáról aszijat. — Lódulj! • Kinyújtóztatta a kezét. Csuklója merő vér volt. Kába fővel tétovázott föl. Fejét nehéznek érezte. Lábára mintha ólomcipőt h űzött volna. Az őr a hátába' taszított a géppisztolya csövével. Előretántorodott. Lába remegett, akár a hideglelősé. A gépkocsi végében megtorpant. Utcasarok. . . Szeme a táblára tapadt. Fő utca. A bajuszos a futballhoz szokottak elegáns lendületével rúgott bele, s ugyanakkor két karral erőteljesen kifelé lökte. Vasalt csizmája beakadt a teherautó rakfelületét szegélyező pléhlemezbe. Arccal zuhant az utcakőre. Karját estében széttárta. Orrából vér ömlött. Őrei két oldalról ragadták meg a vállát. Szuszogva vonszolták a bejárathoz. Ott a bajuszos elengedte. — Pihenjünk egyet. . . A kapu kinyílt. Puskás ember kukkantott ki rajta, és kiváncsi tekintettel fürkészte őket: — Mi van, fiuk? — Jó madarat hoztunk. . . Eressz be. .. Kinek adjuk át? A p.uskás ember felelet helyett szélesre tárta a kaput: — Vigyétek — sürgette őket. Az örök felmarkolták a földreroggyant véres testet. A börtön kapuja tompa dörrenéssel csapódott be Barta után. • Gulyás teljesen elveszítette időérzékét. Mintha öröktől fogva guggolna a fal mellé lapulva, s eregetné a rövid sorozatokat. Combja elzsibbadt, bokáját nagyon hidegnak érezte. Csizmája orrát az alacsony telefonasztal alá bujt ember' vállára polcolta. Kényelmetlenül feszengett. Megpróbálta odébbrugdosni a szerencsétlent, akitől még a lábát sem tudta rendesen kinyújtóztatni. A sarokban hárman töltötték a kerek dobtárakat. A hadnagy ügyet sem vetett rájuk. Az alacsony, forradásos arcú az imént még mellette térdelt a puskájával. Amikor az ablak másik oldalán guny- nyasztó karhatalmista ernyedten a földre csúszott, s nyakából — mint fecskendőből — ömlött a vér, a forradásos arcú hátravonszolta valahová, és a helyére telepedett. Káromkodott, és lőtte a teret. Rosszul célzott, minden elhibázott lövés után elmormogott egy kurta istenhozzádot. Aztán AMERIKAI MAGYAR SZÓ egyszer a vállához kapott. — Eltaláltak... — motyogta. Zömök asszony kúszott hozzá hason. Pirosas arcán, a löporfüst kormában fekete olajfoltok maszatolódtak szét, amint verejtékét törölte. Reszkető kézzel kötözte be a sebesültet. A forradásos arcú a sarokba mászott. Az asszony követte, s amikor a férfi a falhoz támaszkodva megtilt és jobbjával egy üres dobtárra bökött: “Nyisd ki!” — szótlanul engedelmeskedett. A tárat szétnyitotta, rugóját felhúzta. A forradásos arcú félkézzel rakta bele a töltényeket, s hangosan számolt: — Tizennégy. . . tizenöt. . .• tizenhat. .. Hangjának csupán foszlányai jutottak el Gulyás füléhez. A másik férfi s az asszony szó nélkül dolgozott. A betöltött dobtárakkal, az asszony Nagy őrnagy felesége és Lali kamasz fia kúszott végig minden helyiségen. Gulyás hátra kiáltott: — Ide a tárat! A porral együtt kavargó lőporfüst véresre csípte a hadnagy szemét. Lali a lábához dobta a teli korongot. Gulyás kapkodó mozdulattal illesztette fegyveréhez, aztán fél kezével hátralökte az üres dobot. Lali kinyúlt érte, magához húzta, s lekászálódott a remegő, tátogó emberről. A tározókhoz csúszott, a nyakában fityegő tarisznyából egyenként vette ki az összeszedett üres dobokat. Anyja rákiáltott: — Eredj golyóért! Alig van! A fin biccentett, ráncolt homlokkal feküdt a parkettán, majd felpattant, mintha rugó lökte volna, s kirohant a szobából. Az asszony dédelgető pillantással nézett utána, nagyon sóhajtott: — Derelyét főzök neki.. . Csak már hazamehetnénk . . . A géppisztoly kerepelt Gulyás kezében. Rézhüvelyek pattogtak a feje körül, szárazon kop- pantak a párkányra, s tompa puffanással gurultak le a padlózatra. Egyetlen mondat jutott el agyához. “Alig van golyó...” összehúzta szemét, s a teret leste. Segítség... Hol a segítség? ígértek. Tankokat... Valamikor, talán az idők kezdetén — vagy csupán egy percre ? — Asztalos ezredes sorra járta a védőket, s mondta, hogy jönnek a felmentők. Hat darab T-34-es. A hadnagy a lőszernormák után kutatott emlékezetében. Hat közepes harckocsi. Annak száznyolcvan repesz- gránát a javadalmazása. Vagy kétszáz? Fene tudja. De jönnének már! Torka kizsáradt, füle megpirosodott s égett: Lábában bizsergett a zsibbadás. Nagyot nyelt. “Gyertek. . . Gyertek már. . . — szurkolt magában. — Azt a géppuskát, azt ott, a színház tetején... Oda pörköljetek először, hogy legalább fölállhassan...” Valami régesrég olvasott regény jelenete villant eszébe. Garibaldi vörösingeseinek maroknyi csoportja egy magas toronyba zárkózva védekezett az ostromló osztrák császári katonák ellen, és amikor kifogyott puskájukból a golyó, elnyúlt hasú lovakon föltűntek megmentőik, a franciák, s egetverő csatakiáltással rontottak a menekülő, fegyvereiket eldobáló osztrák zsoldosokra. Igen elnyúlt hasú lovakon — erre a kifejezésre pontosan emlékezett. A kilőtt lőszer hüvelye magasba pattant, a párkányra potyogott, s onnan ismét fölpattanva hullott a földre. “Jönnének már!” — türelmetlenkedett. A kesernyés szagu lőporfüst az orrát csavarta. Tüsz- szentett. Harckocsi gördült nagy robajjal a térre. Aztán még egy.. . Gulyás nagyot fújt, megtörölte a homlokát. Előbukkant a harmadik. .. negyedik... A tüzelés zaja egy pillanatra elcsitult, csak a színház tetején kattogott szorgalmasan a géppuska. — A mieink... itt vannak a mieink... — mondta hangosan. A telefon élesen, fülsértőén csengett a hirtelen támadt csendbe. — Magda. . . gondolt Gulyás a feleségére, s elfordulva helyéről, teljes hosszába végig vetette magát a padlón. Az Íróasztal mellé kúszott. Nem emelkedett fel, csupán tenyerét nyújtotta magasba a kagyló után, s füléhez huzva hallgatóját, beleszólt: — Halló. . . — Hangja idegenül recsegett, és belekrákogott s telefonba. — Gulyás hadnagyot kérem. . . A kapkodó, izgatott hangban felismerte apjáét. — Én vagyok. . . apa — mondta örömmel. — Még egészben és fölösleges lyukak nélkül. . . — Magda volt nálunk — hallatszott reszketően. r21 — A gyereket itt hagyta. Nehogy hazamenj! Semmivel ne törődj! Nem érdemli meg az az asz- szony... Várunk, fiam... Sötétben gyere... Haza ne menj. .. Gulyás felkiáltott: r — Magda! ? Dörrenés hasított a csendbe. A ház megrázkódott. — Mi az isten... — mormogta Gulyás. Elengedte a telefonkagylót, és visszapattant helyére, az ablak meílé. Lali ugrott be az ajtón. Kezében fadobozt hozott, s az anyja mellé huppant. Lihegett. — Nincs több... Ezt is loptam... A vezérpáncélost követő harckocsi lövegéből tüzcsóva villant Gulyás szemébe. Fejét önkéntelen mozdulattal a válla közé húzta s fegyverére hajolt. Tüzes szél csapott el a füle mellett. A ház reszketett. Omladék hullott a köpenyére. A gránát a másik szobában robbant, s jókora darabon bedöntötte a rabitz-falat. A telefon rövid zsinóron függő hallgatója széles Ívben hintázott az íróasztal oldalán. Gulyás fölemelte a fejét és megrázta. Süket sisegés zizegett a fülében. Valami nedvesség folyt végig az arcán. Kezefejével megtörölte, s tovább rázta a fejét. Nem hallott semmit. Szeme a kezére tévedt. Véres. Még egyszer megrázta a fejét. Fülében mintha papirt szaggattak volna, valami zizegett. Nem érzett fájdalmat. A géppisztoly fölé hajolt. Ujja reszketett. A rézhüvelyek ismét az ablakpárkányra pattogtak, onnan meg fura bakugrással perdültek a földre, de most nem hallotta száraz kopácsolásu- kat. A fegyver zára fennakadt. Levette az üres tárat s hátrafordult. Az asszony éppen a forradásos arcút vonszolta ki az ajtón. A másik civil ügyetlen, suta mozdulatokkal segített neki. A lőszerés ládikónál egyedül a fiú üldögélt. Gulyás lihegve nézte a gyereket. A ház megremegett. i Gulyás torkából artikulátlan hnag tört elő. * — Nincs több.. . Visszakuporodott, s a párkányra fektette fegyverét. A ház reszketett. Fogát csikorgatta és lőtt. Valaki megrántotta köpenye szárnyát. Fejét kissé hátraforditotta. Lali guggolt mögötte. Magyarázott és intett az ajtó felé, hogy menjen le. Dühösen visszakapta a fejét, s kiengedett néhány sorozatot, aztán a géppisztoly zára bénán előre- fittyedt. Felsóhajtott, s hátrahuzta vállát az ablakból. Elfogyott. Vége... Az a nyomorult, aki még mindig a lába alatt hevert, megmozdult végre, odébblökte hátáról a hadnagy csizmáját, kiugrott az asztalka alól a kirohant. Fájdalmas, szánakozó mosoly fintorodott Gulyás arcára. Egyedül maradt. Fáradt sóhajjal a falhoz támasztotta fegyverét, és mellé kuporodott. Zsibbadt lábában szurkálódva indult meg a vérkeringés. A vér lassan szivárgott füléből, s cseppekbe gyűlve végigcsiklandozta arcát. Rászorította a tenyerét. Nem hallott semmit. Zsebkendőt húzott elő, levette sapkáját és megtörölte gyöngyöző homlokát. A sapkán por fehérlett. Az állszij egyik tartógombjának feje hiányzott, csak az aluminium fülecs éktelenkedett a helyén. A tányér szélét felhasitotta egy lövedék, s a szövet nyílásán elő- türemlett a szürkés vatta. Ajkát biggyesztve, fejére lökte a sapkát. A mennyezetbe golyó csapódott. Diónyi lyukat vágott a vakolatba. Cseppnyi festék- és malterdarabkák hullottak a lába elé, s szétmállottak a padlón. Szemhéja bágyadtan lecsukódott. Néhány pillanatig hevert igy, csak a bizsergő lábát moz- ditgatta és dörzsölte, nyomkodta, hogy előbb álljon ki belőle a zsibbadás. Halántéka lüktetett. Fülében minden mozdulatára sisegő-zizegő hang sustorgott, és megtöltötte koponyáját, agyát ostromolta. — Orvos kellene — gondolta, és föltápászko- dott. Amint kiegyenesedett, megtántorodott s a falhoz dőlt. — Orvos — motoszkált agyában, s ugv érezte, hogy megőrül ettől az idegtépő zize- géstől. Nem indult el, mert félt, hogy elvágódik útközben. Az ajtót nézte várakozó pillantással: csak jönne valaki, aki Iekiséri az orvoshoz! Sóhajtott. Süketségében úgy érezte, mintha kiesett volna a világból. Erős vágy fogta el a vetett, paplanos ágy után. Fejére húzná a paplant s aludna... aludna... “Ne menj haza...” —■ vibrált gondolataiba apjának reszketős hangja. A telefon kagylója .lelógott az asztalról. Már nem himbálózott, megállapodott szépen, s karcsú ebo—
