Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-18 / 7. szám
Thursday, February 18, 1960 je, amelyen az imént elfogyasztott süllő csontváza nyújtózott. Az orvos a halgerincre, majd Erzsire pislogott, s a lány kedves mosollyal közölte: “Ezek azok a szálkák, amelyek a torkán akadnak. Engem ez a hegyes képvisel” — mutatott az egyik tüskére. Erzsi nem haragudott meg, gyors mozdulattal elzárta a csapot, s könnyed libbenéssel Vincze ágya mellé penderült. — Esküszöm, hogy maguk, férfiak rosszabbak, mint a gyerekek. Mindegyik legalább tizszer olyan betegnek képzeli magát, mint amilyen. Szeretnek nyögni. Ha tud, nyugodtan felkelhet. — Vincze szomszédjára biccentett, aki mozdulatlanul hevert az ágyon: — ő még nem tért magához ? — Alszik én is csak most ébredtem föl—felelt halkan a százados, és fél szemmel a másik ágyra sandított. Erzsi a hadtápfőnöknek nyújtotta a poharat, és kezébe ejtette a pasztillákat. Vincze bekapta, nagy kortyokban nyelte utána a vizet. A nővér csendesen megszólalt: — Egy óra múlva választjuk meg a forradalmi bizottságot. Jó lenne, ha odamenne. Pavlov ka nagyon feni a fogát magára. . . — Vincze fölé hajolt, a takarót igazgatta: — Azt pletykálja, hogy maga spicli volt az Ávónál, azért hozott be mindig ávós és szovjet sebesülteket... Úgy rikácsol, mint egy kivénhedt papagály. Azt mondja, ilyeneknek nincs helyük magyar kórházban... A viz cigányutra szaladt. A hadtápfőnök pislogva köhögött, krákogott. — Vén szipirtyó — morogta. — Nekem sebesült kellett, hogy a kocsi gyógyszert szállíthasson, és ne fogják be fegyvert fuvarozni. Még igy is elkaptak néhányszor. .. Mindegy volt énnékem, ki fia-borja... Ha felkelő lett volna, úgy is jó lett volna. De azokat a mentők összeszedték, ezeket meg otthagyták. . . A vén marha. . . Ha sok pénzem lenne, nem sajnálnám, fizetnék egy jószi- vü férfinak, hogy adja vissza a társadalom számára ezt a kótyagos fej üt. Mindig mindent megmond, előre tud, csak éppen azt nem tudja, hogy a bőrébe beleférjen... Még jó, hogy a fél karom ép maradt. Úgy képen törülöm! — és a fejét csóválta: — Hát hogy milyen tud lenni egy vénlány! Ezért menjen férjhez, Erzsiké — fűzte hozzá erőltetett vidámsággal. — De ne mondja el, hogy tőlem hallotta. Pav- lovka úgy járkál a kórházban, mind a fájdalom. Hol itt karattyol, hol ott. Hallgatnak rá. Különösen az ápolónők, de az orvosok is. A fiatalabbja. Odament az öreghez is duruzsolni, de az elkergette. Maga is azért csöngetett sokáig, mert ez vörös szoba. Egy szovjet katona fekszik itt, meg maga, “Az egyik ellenség, a másik meg áruló” — mondja a főnővér. Azt még Pavlovka rakatta ide. Nem akarják ápolni... — Szóval... — Egy óra múlva tartják a gyűlést. Jöjjön le. Aki távol van, arra mindent rá lehet kenni. . . — Elvette a százados kezéből a poharat, s az éjjeli- szekrényre tette. Kiment. Vincze a párnájára roskadt. Pavlovka, Persze, a Pavlovka. — Elment a hajó. . . morogta kedvtelenül. Lehunyta a szemét. Lemaradt. Megint csak lemaradt, és most végignézheti majd, hogy a vén szipirtyó az ő fejére ütve kapaszkodik az uborkafára. A nagyok nem fogják megütni a bokájukat. Azok csak a kedélyek lecsillapulása után rukkol nak elő. A “prof” Európa-hirü orvos. Azt a kutya se fogja lebérencezni, amiért szovjet katonát meg ávóst operált. Az nála csupán humánum... De őneki lesz mit hallgatni, s a végén még bűnéül róják fel azt is, hogy ez az átkozott kórház egyáltalán működött. Izmai elernyedtek, bágyadtan hevert az ágyon. Jobb lett volna nyugdíjba vonulni a nyáron. Az asszonynak is mindig mindenbe bele kell ütni az orrát. “Ne menj még... ősszel biztos előlépsz, inkább akkor... Mégis másképp hangzik, hogy nyugállományú őrnagy...” Bolond fejjel hallgatott rá. Tessék. Most aztán itt az előlépés.. . Pavlovka könyörtelen lesz, ez biztos. Már a legutóbbi találkozásuknál nyilvánvalóvá vált. Igen, Pavlovka gyűlöli. “De nagyon igyekszik...” — csengtek fülébe az ősz orvosnő szavai, s szeme előtt megjelent a ráncos arca, gúnyos mosolyával : “így van, elvtárskám, magácska nagyon igyekezgetett kiszolgálni a Rákosi-szekaturákat.. Magácska kötélrevaló. . . Makácska úgy nyöszörgőit, ha idevetődött egy pirosnadrágos, mint puli a gazdája lábánál...” Ezzel az utravalóval aztán hazaállithat, hogy: “Nem is annyira jöttem, anyukám, hanem küldtek. . .” És hallgathatja otthon is az áldást élete végéig, mert anyuska hajtogatja majd, mint a szajkó, fejére citálja AMERIKAI MAGYAR SZÓ minden ostobaságát. Legjobb lenne csapot-papot itthagyni, és otthon megvárni, amig minden letisztul, s az emberek is kijózanodnak. Viszont aki távol van, annak a lába alól kihúzzák a szőnyeget. .. Ideges rugdalózással elgyürte lábáról a takarót, és fölkelt. A kőpadló hideg volt, kapkodta talpát, amig papucs után kotorászott az éjjeliszekrényben. — Támadni kell... — suttogta, s szeme összeszűkült. — Nincs más ut. Vagy én tiprok, vagy' engem tipornak... Lábát a papucsba dugta, s megállapitotta, hogy akárki akármit beszél, Sztálin mégiscsak okos ember volt azzal az osztályharccal. Magabiztos mosoly terült szét az arcán. — Most pedig én fogok támadni — mondta halkan, s fölhúzta szemöldökét. — Ez a dialektika, és ez a te bajod, Pavlovka. Tudod, én már nem maradhatok le... — csücsörítette össze a száját. A szomszéd ágyon a sebesült alig hallhatóan nyöszörgőit. Beretvált koponyájának apró sortéi rész kettek. Vincze szánakozó pillantást vetett rá, és az ajtóhoz ment. A folyosó néptelen volt. Bekukkkantott az ügyeletes nővér szobájának üvegablakán, de ott sem talált senkit. Már elkezdték? Sietős léptekkel csoszogott végig a folyosón, s le, a kultúrteremhez. Az ajtót csak behajtották, nem csukták rá a kilincset, s ő belesett a hasadé- kon. A hosszúkás helyiség félig telt meg. — A miniszter bajtárs álláspontja szerint a Honvédelmi Minisztériumban ezekben a percekben választják a forradalmi bizottságot... A hadseregben is. .. hm.. . szóval, válasszuk meg a forradalmi tanácsot... — Helyére huppant. Az asztal csupasz lábai közül előlátszott az alezredes remegő térde. Pillanatnyi csend támadt. Az alezredes maga elé meredt. Kezét az asztal szélén nyugtatta, körme türelmetlen táncot járt a fán, mintha zongorázna. Katucz doktor, aki a színpad szélére könyökölt, egy ugrással fönn termett a világot jelentő deszkákon, és teli torokból kiáltotta: — Magyarok! Testvéreim! Jelentőségteljesen végigmérte hallgatóságát, és széttárta kezét: — Egy miniszteri álláspont. .. ennyi az egész? De mi évek óta vártunk az álláspontunkra... Ez végre a lelkiismeretünkre apellál, s úgy teljesíthetjük, mint az egyetemes magyarság parancsát, amelyet végre nem bomlaszt belső testvér harc, — amit úgy neveztek, hogy osztályharc, amit úgy neveztek, hogy éberség, és ami miatt becsületes magyar polgár nem alhatott nyugodtan egyetlen percig sem. Az uszított, vak munkásnép benne látta szegénységének okát, benne, a magyarban, akit éppenugy tönkretett az átok, mint a másik magyart. Parancs ez, és hogy megszületett, hogy megszülethetett, mondjunk hálát érte élőhalotti állapotából föltámadt szent ifjúságunknak. Adózzunk néma tisztelettel hőseink emlékének !... Székzörgés, fölállás, csend. Katucz, széles kar- lenditéssel az ablak felé gesztikulálva, folytatta: — Őket illeti hála és köszönet. . . Az ablaknál emberek mocorogtak szavára. Egyiknek a vállán Vincze fegyvert látott. “Mi az isten...” — morogta. A hallgatóság visszaereszkedett székeire. Katucz várt, amig a zaj elcsitult. — .. .Magyarok vagyunk és többé nem felejtünk. Soha, semmit nem felejtünk... Az uj fegyveres véderő olyan lesz, amelyet nem bocsáthat áruba néhány moszkovita ügynök... Arra kell emlékeztetnem tisztelt hallgatóimat, hogy pontosan emlékezzenek az imént fölolvasott miniszteri parancs szövegére... pontosan... Mert érdekes, hogy amikor a miniszter utasítást ad a hadseregnek, ugyanakkor közli a vezetésből kidobott sztá- linista-rákosista bérencek névsorát. Hírhedt nevek ezek, amelyeknek viselői gúzsba kötötték a szabad gondolatot, úgy hajlongtak porig a keleti barbárság előtt, mintha nem a müveit nyugat lenne minden tudomány s művészet, a technikai és kulturális haladás igazi bölcsője. Az ajtó apró rezdülésekkel szűkítette s tágította keskeny hasadékát. Vincze hálóinge lebegett a légvonatban. A teremből tapsvihar csattogott. Vincze fölemelte ép karját, s az ajtó keretéhez támaszkodott. Katucz folytatta monológját. — Senkit sem akarok sztálinistának vagy rá« kosistának bélyegezni... — Szava fujjolásba fül« ladt. Magasra lenditett karral állt a dobogón, amig a zaj elült. — Akit ezzel illetnék, arra akár azt is mondhatnám, hogy megérdemli a börtönt, a kötelet, a legválogatottabb kínzásokkal terhes halált. Nálunk lakájok vannak, ennek a sáskahadnak a legundoritóbb példányai, akik úgy szívták meg a zsíros pocakjukat a mi verejtékünk véres gyümölcsével, mint a poloskák... Nem kellenek nekünk... Itt csakis a szakértelem számit. A tenyerek tapsra verődtek. Zaj, székzörgés hallatszott, léptek közeledtek az ajtó felé. Vincze félrehuzódott a hasadék mellől. Végignézett a folyosón, a mennyezetre függesztett nővérhívón türelmetlenül villogott a huszonnyolcas szám. — Ilyenekkel nem dolgozom — ropogtatta dör- mögve dr. Salamon a véleményét, ahogy kilépett a teremből. Fehér sipkáját a feje búbjára tolta, s minden lépésnél nagyot, keserveset szusszantott. A nővérhívón piros fénnyel villogott a huszonnyolcas szám. Az egyik kórterem ajtaja nyikorgóit. Bebugyolált fejti ember tétovázott ki rajta. Salamon ráripakodott: — Hová megy, maga szerencsétlen? — és melléugrott, átkarolta. — Vécét. . . — nyögte az. — Hiába csöngetek. Az orvos hisztérikusan felüvöltött: — Nővér! Nővér! — kiáltása betöltötte a folyosót. Senki nem válaszolt. — Az istenit, pofázni, arra van idejük! — ordította Salamon, és ölébe emelte a sebesültet, visszavitte a szobába. Vincze a falba olvadt. A szülészet fönővére, aki egyben a pártszervezetnek is titkára volt, halk, vonagló sírással reszketett. A DISZ-titkár — fiatal felcserhadnagy — a nővér vállára tette kezét, s nyugtatni próbálta. Suta mozdulatáról leritt, hogy fogalma sincs róla, mit csináljon az asszonnyal. — Ne... — dörmögte —, nem érdemes. Majd elmegyünk valahová, más kórházba. .. Lesz még maga főnővér. . . Az asszony remegett. Szipogó orrát fújta, szeme kivörösödött. Vincze nem törődött velük. Visszament az ajtó hoz, fülét a fára tapasztotta. Csak foszlányokat hallott. — Előbb döntsük el, mit akarunk, aztán megtaláljuk az embereket* is, akikkel akarjuk... — Legyünk civil kórház. . . — brummogta egy mély basszus, amelyben Vincze Sarkadi doktor hangjára ismert, s orrát fintorgatta. Szegény doktor annyira kapaszkodott a magánprakszis után, hogy az isten se mosta le róla, hogy karrierista. Pavlovka valamikor egy értekezleten mély megvetéssel tereferélt róla. “Hiszen egf orvosnak tökéletesen elegendő egy állás... —• mondta, lefegyverző mosollyal viszonozva Sarkadi nem éppen barátságos pillantását. Nem vette észre, hogy iSalamon kijött a hu- szonnyolcasból, és megállt mellette: — Na, mit hallgatózik? Menjen be, nyugodtan — mondta dühös taglejtéssel. Vincze összerezzent, s szembefordult vele: — Mi köze hozzá? Az orvos legyintett és elszaladt. A kiebrudal- tak társasága otthagyta Vinczét. — A marha, hogy becsapta. . . — sopánkodott a hadtápfőnök, és vállával az ajtóhoz támaszkodva hallgatózott. Az éktelen ricsajból el-elkapott egy-egy szót, de abból ugyan ki nem okoskodott, s csak Salamon iránti mérgét gyarapitgatta, hogy elrontotta jó kis figyelőhelyét. Izgalmában lehunyta szemét. Az ajtó megmozdult, s ő egyensúlyát vesztve belezuhant a kifelé igyekvő Katucz karjába. Hahota harsant, s combcsapkodó röhögéssé gurgulázott a kultúrteremben. Katucz undorodva lökte el magától Vinczét, aki még mindig nem tudott megállni a lábán, s az ajtófélfának dőlt. — Bocsánat — vinnyogta, mint megvert kutya, és hálóingét huzigálta. Katucz hideg utálattal mérte végig, és szó nélkül kilépett mellette az ajtón. — Elsüllyedt a hajó, a patkányok meg közénk csöppentek, mint Pilátus a credóba... A rikácsoló hang észheztéritette. Mellére kók- kadt feje megmozdult. Bárgyúvá szégyenült pillantása átsiklott az emberek feje fölött. Az ablaknál tarka-barka öltözékü suhancok támasztották a falat. Egyikük fején cilinder. Fegyver mind egyiknél. Vincze tekintete a színpadon állapodott meg. Pavlovka úgy állt ott, mint a bosszú megtestesülése. Kontybán viselt fehér haját kibontotta, s az ősz haj tömeg a derekáig ért. Szája szegletében hideg mosoly vibrált, szeméből gúnyos nyilacskák röppentek a hadtápfőnök felé. — Talán a folyamatos ellátásunkat akarja biztosítani a százados elvtárs? — Rekedtre rikácsolt hangja vágott, mint az ostor. — Még lehet... Még van ép magyar... Csak lövessen beléjük a ruszkijaival, és már jöhetnek is.. . Ha meg visz- szalőnek, hát a százados elvtárs ellát bennünket a hóhérok sérültjeivel... — Előrehajolt, gőgicsélve folytatta: — No, azért nem kell megharaZ* f _19_
