Amerikai Magyar Szó, 1960. január-június (9. évfolyam, 1-26. szám)
1960-02-18 / 7. szám
Thursday, February 18, 1960 AMERIKAI MAGYAR SZÓ II Nem értem, hogy mit akarnak, hisz ez csak egy ház a téren. Még a teret sem lehet innen jól sakkban tartani. — Ők tudják, mit akarnak. . . — vont vállat Gulyás. A katonára pislogott, s hirtelen-váratlan fölcsattant: — Mit okoskodik? Teljesítse a parancsot ! A legény szabályos hátrarcot csinált, és kilépett. Gulyás elégedetten szemlélte katonás mozgását. Utánaszólt: — Ebből a házból szervezik a munkásmiliciát... Érti most már ? — Halkan mondta, s elharapta a szó végét, mint aki máris a kelleténél többet árult el. Gulyás sóhajtott. Ma még nem kereste a feleségét. Szegény asszony. És a gyerek! Huszonharmadika óta annyit sem tud róluk, élnek-e. Csak el ne fogják őket valahogy! Az ávós családja. . . Szobájába sietett, s megpróbált a lakására telefonálni. A készülék csöngetett. A kagylót nem vették fel. Szájaszéle megremegett. A gyerek. . . Odalenn, az utcán, a fegyveresek hadonászva mutogattak a házra. Gulyás káromkodott. A Kamuthy Vendel fejével gondolkodva jutott arra a megállapításra, hogy pillanatnyilag ez a ház a legfontosabb objektum egész Pesten. Itt dől el, sikerül-e felfegyverezni a párthü munkásokat, vagy sem. Tehát erre fenik a fogukat. Csakis erre, mert ha egyszer vörös kézben van a puska, lőttek nekik, a Kamuthy Vendeleknek, az egész áruló társaságukkal együtt. A kaihatalmista hamarosan visszatért néhány civillel, s harsány “hó-rukk”-kal toltak az ablak elé egy páncélszekrényt. A lépcsőház felől mintha Mező Imre kiáltotta volna: * — Megtámadtak! Védjük a házat! Iszonyú zenebona kerekedett. Pergőtűz hullott a falakra. Az ablak elé vonszolt páncélszekrény hátán golyók doboltak, mint a dobverő. Gulyás az oldalához szorította géppisztolyát, futva indult a szobájába. Fegyverét levette válláról és az ablakhoz lépett. • Leszenka hajnalban felriadt. Didergett. Nem találta ágyán a takaróját. Kihajolt fekhelyéről és a paplan után tapogatott a linóleumpadlón. Üggvel-bajjal magára húzkodta, de már későn. Köhécselni kezdett, s el nem aludt, mert frissen szerzett baja minduntalan ébrenlétre rázta. Csöngetett, de senki sem jött a hívására — Rudi! — szólította halkan Sasvárit, és hogy nem kapott választ, csendesen megállapította: — Alszik. A köhögés görcsbe rázta. Káromkodott. Bütykös ujja teljes erejével nehezedett a csengő gombjára. Hallotta, hogy a jelzőkészülék berreg a folyosón. Senki nem jött. A rádió fülhallgatóját leaakasztotta ágya széléről és a füléhez nyomta. Süket volt. — Korán van. . . — dünnyögött. A készüléket csak hét órakor szokták bekapcsolni a központban. Hány óra lehet? Nem tudott eligazodni a folyosóról beszűrődő zajokon. Ismét a csengőhöz nyúlt, és kis időközönként meg-megnyomta, mint a távirász a morse billentyűjét. Leszenka először hiradókiképzést kapott, de később átkérte magát az aknászokhoz, gondolván, jobb, ha minél több szakmát kitanul. Keze, amely egy esztendő alatt elveszítette érdes tapintását, s a könnyed morsejelekhez finomodott, a második évben visz- szabütyksödött a gyalogsági ásó nyelén.' Vastag inas ujja most önkéntelenül a segélyhívó jelet csöngette. S. 0. S. Elmosolyodott, amikor csengetésének értelme eszébe ötlött. Leköhögte arcáról a mosolyt. Keze szaporán nyomogatta a gombot. Vasalt csizma koppant a folyosón. Viselője meg nyitotta kissé az ajtót, s könnyedén közölte: — Kuss! Hagyd abba, mert betöröm a pofádat . .. Az ajtó bucsukódott, és a csizma hangja elkopogott a folyosó csendjében. Leszenka fújt dühében. Sasvári nyugodtan, egyenletesen szuszogott. A köhögés fojtogatta Le- szebka torkát, s megrázta egész testét. — Csak látnék! — szomorúan törölte az orrát náthássá lucskosodott zsebkendőjébe, és nagyot Sóhajtott: — Sohase fogok én már látni. . . Sasvári megmozdult az ágyán, álmos hangon morgott: — Megint ezzel kezded a napot? Olyan makacs vagy, mint bivaly a pocsolyában. Fogsz látni... és ne dörmögj — ásította el a mondat végét. — Fújod, mint a taligás. . . Leszenka nem felelt, köhögött. — Csöngess, hogy adjanak valamit köhögés ellen... — Csöngettem. Nem adnak. Beszóltak, hogy fogjam be a pofám. Nem adnak ezek, az isten verje meg őket! — Hajd jön Krisztin. Aludj addig — mondta Sasvári, és megigazgatta feje alatt a párnáját. — Aludni! Nem tudok én aludni. . . Mondanák csak neked, hogy kuss, ha kérsz valamit, majd te se tudnál. Hány óra lehet? — Korán van. Ki mondta? — Honnan tudnám? Egy férfihang — és kesernyésen elbiggyesztette száját. — Biztos, ki- neszelték, hogy ávós fekszik az ágyban.. . Sasvári hangja idegessé ingerült: ^ — Nincs az orrodra Írva. Honnan veszel ilyen marhaságot? És ha tudják? Persze, hogy tudják, beírták a felvételi könyvbe. Hát aztán? Beteg vagy itt, és nem ávós. Ezt is tudják. Nem harcoltál te senki ellen. Senki sem bánthat. . . Emberség is van a világon. — Te, iskoláskoromban kanyaró ütött ki az egyik osztálytársamon. Énnekem nem volt az égvilágon semmi bajom. A más osztálybeli pajtásaimhoz mégsem engedtek be a szüleik. Azt mond ták, menjek csak haza, játszódjak magamban az udvarunkon, mert hátha hozzájuk viszem a bajt. Hiába bizonygattam, hogy olyan vagyok, mint a makk, csak. hazaküldtek. Nem nézik ezt ekkora forgatagban, hogy bünös-e, vagy nem. Ávós. Elég ez. Már a rádió is úgy beszél rólunk, mint a bél- poklosokról. Pedig nem csináltunk mást, mint amit kellett. Védtük az államot. Ezért voltunk. . . Mit gondolsz, hajnalodik már, vagy éjjel van még? — Nem tudom. Összevissza beszélsz, magad sem tudod, mit. * Leszenka fáradt mosollyal ingatta a fejét. — Értek én a suttogásból is. Amikor mondták, hogy a hadtápos megsebesült, azt is mondták, hogy meglőtték az ávósok. Itt ordította valaki a folyosón. Tegnap óta közvetitik a rádiót, a Kossuthot. Hallhattad... Föloszlattak bennünket. Senki nem fog védeni. . . Egyszerűen agyonvernek. — örült — sziszegte közbe Sasvári. — Ha nem hagyod abba, hozzád vágom a poharat! — Tudod, a nép — az nagyon nagy valami. Roppant nagy. Abban mindenki benne van. A Horthy is, a bárók is, meg a papok is. . . — Ezt is a hadnagyodtól tanultad ? — Attól. Meg az élettől. — Ide figyelj, Béla, ne veszekedjünk. Semmi, de semmi bajod nem lesz neked. Olyan igaz ez, ahogy engem Sasvárinak neveznek. Elmúlt itt az úri világ, nem jön vissza sohasem. Attól kár félned. Senki nem akarja. Én se, más se. Maradj nyugodtan, próBálj még elaludni. Korán van még, a rádió sem szól. Gyüjtsd az erőd. Szükséged lesz még arra. Ne izgulj! Beteget az ellenség sem bánt... Itt meg nincs neked ellenséged senki, csak barátod .. . Leszenka sóhajtott. Csendben maradt. Időnként meg-megrázta a köhögés. Könnyű álomba szenderült. Halkan nvikordult az ajtó. Krisztin osont be rajta, s lábujj hegyen óvakodott Sas vári ágyához. A férfi feléje fordította arcát, s kezét előre- nyujtva, suttogta: — Krisztin? Az asszony megfogta a kezét, melléhez ölelte, s csókot lehelt rá. — Kincsem — a hangja elfulladt. Forró könnycsepp hullott Sasvári bőrére. Kiszakította kezét az asszony szorító tenyeréből, és ujja hegyével végigsimitotta Krisztin arcát. A hamvas bőr "hideg volt és nedves. A szájaszéle gyengén megremegett. Sasvári felült. — Mi baj, Krisztin? Szólj kedves... Az asszony nem felelt, lassan leereszkedett az ágy szélére, félkarjával átkarolta, s fejét odapihentette a férfi mellére. A szive dobbanását hallgatta. Csend volt. Sasvári a tenyerébe fogta Krisztin arcát. Az asszony reszketett. — Krisztin. . . szólj, kicsi feleségem. . . Az asszony a könnyeit nyeldeste. Halk szipo- gással tört fel a torkába fojtott sirás. — Megbántottalak? Az asszony a fejét rázta. — Más bántott? Krisztin az orrát fújta. — Beszélnem kell veled — suttogta. — Itt nem lehet. . . Kivezetlek, mintha a dolgodra mennél... Majd ott. . . — és letörölte könnyeit. Sasvári Leszenka ágyára biccentett. — Alszik — mondta halkan. — Alig aludt az éjszaka. Most elaludt... Beszélj hát.... — sürgette. — Menjünk, Rudi... Szökjünk akárhová, csak el innen, minél messzebbre.. . Néhány napig ellakhatunk Garáéknál... és amint megy vonat haza, elutazunk. .. Percet sem akarok itt maradni. Hozok be civilruhát. . . Gara biztosan ad kölcsön. . . — Elakadt, s amint kis szünet után folytatta, férje a hangján érezte, hogy enyhe pir futotta el: — Jót akarok, Rudi. . . Már alig állnak szóba velem. Úgy beszélnek rólam, hogy “ávós cafat. . .” — Nem bírta tovább, és a férje mellére roskadt, hangtalan zokogás rázta. Sasvári nyugtató gyengédséggel simogatta Krisztin selyempihés tarkóját. Az asszony nehezen csillapodott. Végre megszólalt, szava időnként halk szipogásba csuklott: — Azt mondják, ávós főember vagy, másképp nem jött volna ide a tábornok. . . Meg ő is, Leszenka . . . Rudi... Az utcán agyonverik, akire rámondják, hogy ávós... Mindenki beszéli... Az ápolónők tegnap nem akartak oroszt meg ávóst kezelni, ma már az orvosok is ezen vitatkoznak. . . Egyik elkezdi, a többi megy utána, mint a birkák. .. Nem adnak nekik gyógyszert. Éjjel bejött néhány fegyveres. Kiabáltak, hogy magyar csak magyart gyógyít, ávóst, oroszt nem... A Salamon doktor meg akart operálni egy haslövéses szovjet katonát. . . Ott álltak mellette puskával és nem engedték. . . Rudi. . . Szerelmem. . . Szökjünk, szökjünk, amig nem késő... Szerzek civilt. Salamon kiir. Megteszi, már beszéltem vele. A kapuban is vannak fegyveresek. Olyan igazoltatást csapnak, mintha legalábbis a miniszterelnök lakna itt. A hadtápfőnököt sem hajlandók kezelni, mert ávós és orosz sebesülteket hozott be a kórházba. Sasvári a párnájára dőlt. — Képzelődsz. . . — A hangja rekedt volt és bizonytalan. — A rádió... > Krisztin hevesen közbevágott: — A rádió nem beszél arról, hogy mi van az utcán! Embervadászat. . . Mint a nyilasok a zsidók után. . . Valakire rámutatnak, hogy ávós, és agyonverik, azt se kérdik tőle, ki fia-borja... Lehet, hogy semmi köze nem volt az Ávóhoz. . . — Csendesebben — szorította meg Krisztin karját Sasvári. — Vadásznak az emberekre — az asszony hangja elcsuklott. Nagyot nyelt. Leszenka megmozdult. Nagyot prüsszentett. Zsebkendője után matatott a párna csücske alatt. — Jó reggelt, szépasszony... — dünnyögte álomittasan. — Jó reggelt — ksözönt vissza Krisztin sírásra görbülő szájjal. Ajkába harapott, hogy kitörni készülő zokogását elnyomja. Sasvári zihálva kapkodott levegő után. — Két rend ruhát hozz... — hörögte, s hozzátette : — Vagy egyet se... Az asszony keze megrándult s összeszoritotta férje karján az izmokat. Arcába hajolt, megcsókolta, majd gyors mozdulattal felállt, végigsimitotta szoknyája ráncait. Leszenka köhécselt: — Mit fondorkodnak maguk, fiatal házasok? — Majd Rudi. . . Rudi elmondja — felelt csendesen Krisztin, és vigyázva, hogy zajt ne csapjon, kinyitotta az ajtót. • A ceruza kettéreccsent a tábornok markában. Egy pillanatig értetlen tekintettel bámult rá, aztán ingerült mozdulattal az asztalra lökte. Az egyik csonk leperdült, és koppanva gurult a székek alá. . . A düh lilásra festette Földes arcát. Mérge majdnem kiabálva tört ki belőle: — Semmi helye a vitának! Ezt vegyék tudomásul ! Nem röpgyülést tartunk itt, hanem katonai eligazítást! A Corvin-közi és környéki handá- kat pedig minden rendelkezésre álló erővel megsemmisítjük. Akkor is, ha ez egyeseknek nem tetszik. Még egyszer aláhúzom: efölött nincs és nem is lehet vita! Vegyék tudomásul! Az osztály- vezető elvtársaktól meg fogják kapni a részletes tennivalókat. . . — Azzal összecsapta jegyzetfüzetét, és kirobogott a helyiségből. Éktelen hangzavar viharzott utána. Szobájába ment. A törött ablakokon beáradt az október végi reggel hűvöse. Megborzongott. Vállára terítette köpenyét, és járkálni kezdett föl s alá. Messziről géppisztoly kattogása hallott. — Áruló banda — morogta. -— Gazemberek. . . — és a foga összecsikordult. Vastag nyakán kidagadtak az erek. Megállt az ablaknál, a teret nézte. A páncélosok olyannak tűntek, mint óriási teknősbékák. A tér közepén, egy felforditott rohamsisakból tűz lángolt. Néhány katona szalonnát sütött. A láng fekete füstbe csavarodva lo-
